Nikolics Nemanja: hét sikertelen próbajáték után is bíztam magamban, a céltudatosság segített
Nikolics Nemanja: hét sikertelen próbajáték után is bíztam magamban, a céltudatosság segített
Nikolics Nemanja: hét sikertelen próbajáték után is bíztam magamban, a céltudatosság segített- Az ifjú Nemanja, a kicsi Niko mikor és miképpen esett szerelembe a sporttal, a focival?
- Zentán nőttem fel, s ott
szerbiai területen kezdtem el focizni nagyon fiatalon, elsősorban édesapám hatására, aki a helyi csapatban játszott amatőrként, munka mellett. Nagyjából hat éves voltam, amikor először kivitt engem a pályára a tesómmal együtt, s ott is ragadtunk. 12 évig amatőr szinten kint nevelkedtem, majd 18 éves koromban átjöttem Magyarországra, először Barcsra, majd a Kaposvölgyében is szerepeltem NB II-ben, aztán Kaposvár és Vidi az NB I-ben, végül pedig külföld következett. Gyerekkori szerelem volt a foci, a labda, az is maradt, próbáltam következetesen képviselni az elveimet, s úgy csinálni a dolgokat, hogy ha egyszer meghúzom a vonalat és abbahagyom a profi pályafutásomat, akkor az a kis Niko, akit te is említettél, ne legyen csalódott. Soha nem akartam kimondani azt, hogy mi lett volna, ha, ezt mindig kerültem, s próbáltam a munkában hinni.
Ez fontos volt mindig számomra.
- Láttad még édesapádat futballozni? Vagy csak hallottál róla, mert 6-7 éves korodból legfeljebb nagyon halovány emlékeid maradhattak.
- Láttam, igen, sajnos azon a mérkőzésen is ott voltam, amikor eltört a lába apukámnak, ami után még másfél évig próbált játszani, de aztán 29 évesen abba kellett hagynia, így maradt neki a munka, hiszen eleve nem profi labdarúgó volt. Arra is emlékszem, hogy mehettünk vele edzőtáborba is, így jutottam el gyerekként a mai Horvátországban található Porecsbe és szlovén részen is jártunk általa és a foci által. Akkoriban negyedosztályú volt a Zenta, de egyszer Svájcba is hívták Apukámat, de nem élt ezzel a lehetőséggel, mert édesanyám akkor volt állapotos a testvéremmel. Szóval többször ott voltam mellette, nagyon kisgyerekként, ezért nem sok mindenre emlékszem tisztán, de a közös utazásokra, edzőtáborokra igen, amikor együtt voltunk.
- Édesanyád mennyire szerette, illetve szereti ma is a focit?
- Nem volt vele problémája, az apukám miatt, majd miattam és a bátyám miatt sem, mindannyian futballoztunk, s otthon is a három férfi két-három szobában focimeccseket nézett, így aztán kénytelen volt idomulni. Egyébként mindig figyelte a történéseket, követte apukám, aztán a mi pályafutásunkat is.
- Anyukád is sportolt valamit, vagy csak titeket kergetett otthon, alkalmi sportként?
- Komolyabban nem. Elmondása szerint atletizált, amikor fiatal lány volt, de mivel korán el kellett kezdenie dolgozni, nem fért bele a sport az életébe. Úgy igen, hogy követte apukám pályáját, a mi karrierünket is, jött velünk ő is az edzőtáborokba, illetve járt a meccseinkre. Gyakran jött hozzánk az unokák miatt is, így neki sokszor a magyar, később a lengyel és aztán az amerikai meccsek töltötték ki a hétvégéit, de a tesómáknál szintén sokszor segített, úgyhogy 20 évet az életéből ez tett ki.
- A zentai kezdeteket illetően: ki volt az első edződ?
- Faragó Iván, családi barátunk volt az első edzőm, edzőnk, de az emlék, ami erről a kezdeti időszakról maradt nekem, az az, hogy nem voltak ilyen képzések, amik manapság, amit például a fiam kap itt a Vidinél, őt rendszeresen látom edzéseken, meccseken, és azt kell mondanom, hogy mi ezektől a képzési lehetőségektől nagyon messze álltunk, totál más világ volt. Az rémlik, hogy ott játszottam, ahol kellett, ahol tudtam, két-három évvel idősebbek között is, de lementem a kisebbekhez is, mert nekem a játéklehetőség volt a fontos, hogy minél többször pályára léphessek hétvégenként. Arra is emlékszem, hogy amikor belenőttem a felnőtt fociba, 15 és fél évesen, akkor bemutatkoztam a helyi negyedosztályú csapatban. Volt lehetőség kettős igazolással szerepelni, így el tudtam menni ötödosztályba is, hogy keressek egy kis pénzt. Szombaton és vasárnap is pályán voltam ennek érdekében. Persze, inkább szerelemből csináltam ezt, nem az vezérelt, hogy mielőbb nagy klubba igazoljak, mert ettől nagyon messze voltam. Sem utánpótlás válogatott nem voltam, sem más olyan dolog nem volt adott a részemre, ami könnyítette volna az előrelépésemet.
Amikor 16 évesen először voltam próbajátékon Kaposváron, akkor még nem feleltem meg, sőt később sem ment egyszerűen, de voltak elveim, amiket soha nem adtam fel, így a sok játéklehetőség iráni igény, a gólokkal kapcsolatos elvárásaim, hogy minél több gólt szerezzek és legyek boldog.
Ezeket próbáltam átvinni később is, ez a hozzáállás, munkamorál mindvégig megmaradt nálam Magyarországon és később külföldön is.
- Kezdettől fogva centerként, csatárként szerepeltél?
- Kezdetben Zentán még támadó középpályás voltam, de inkább csak papíron, mert mindig a gólszerzés vágya hajtott. Sokat tudtam futni ifjoncként, a passzjátékban is aktív voltam, próbáltam jó labdákat adni a társaimnak, s ebben a tekintetben jó volt, hogy a tesómmal tudtam párban játszani sokáig. Ő magasabb, erősebb volt nálam, klasszikus center, és nekem passzolt a támadó középpályás vagy árnyékcsatár pozíció, mert ő lekötötte a védőket, ami által nekem több területem és lehetőségem adódott a gólszerzésre. Kifejezetten csatár aztán igazából már itt, Magyarországon lettem.
- Akkor meg is érkeztünk Magyarországra: miképpen kerültetek át Barcsra a bátyáddal együtt?
- Itt tudni kell, hogy
nem csak Kaposváron volt sikertelen korábban a próbajáték, hanem összesen hét alkalommal(!) sem sikerült kiharcolni, hogy akadémiára kerülhessek, vagy legyen egy profi szerződésem. Jártam próbázni két első osztályú csapatnál Szerbiában már 13-14 évesen, így pl. a Crvena zvezdánál, aztán Magyarországon nem csak Kaposváron, hanem Tatabányán és a Vasasnál is, végül a második kaposvári próbálkozás jött össze, amikor már az NB II-ben a Kaposvölgyében szerepeltem. Ligakupa meccseken játszottunk, amikor jelezte a Kaposvár, hogy szeretnének leigazolni. Erre vagyok a legbüszkébb, mert nem adtam fel nehéz pillanatokban sem, amikor a szemembe mondták; még mindig nem vagyok azon a szinten, hogy leigazoljanak. Akkor is csináltam tovább, bíztam saját magamban.
Szerintem ez a legfontosabb dolog, amit mindig képviseltem, és amikor elértem egy-egy olyan sikert, amit te is már felsoroltál az elején - gólkirályi címek, bajnoki aranyak -, akkor mindvégig képes voltam a földön maradni, mert tudtam, hogy megjártam már a poklot, megéltem nehéz pillanatokat, amiket nem szerettem volna újra, ezért is becsültem a szép pillanatokat, amik velem történtek, amiben a Jóisten is segített, úgyhogy erre vagyok leginkább büszke!
- Végül aztán, amikor sikerült Kaposvárra igazolnod, hamar megtérült a beléd fektetett bizalom, mert jöttek a gólok, jól ment a foci, nem véletlenül akart egy év után már leigazolni a fél NB I. Akkoriban az a hír járta, hogy a Ferencváros akart még a Vidi előtt elvinni Kaposvárról, de végül ez nem jött össze. Miért?
- A lényeg az, hogy a játékosoknak, kiváltképp fiataloknak meg kell találniuk egy olyan közeget, olyan klubot, amelynél bíznak benne és megkapja a megfelelő lehetőséget. Nagyon örültem annak, hogy Kaposvárra kerültem, ahol akkor Illés János volt az elnök, Prukner László pedig a vezetőedző. Utóbbi nagyon sok fiatal játékosnak segített komolyabb csapatokhoz kerülni, s nagyon sok egyéniséget ki is nevelt a Rákóczinál. Egy szerény közegbe kerültem, papíron egy kis klubba, olyanba, ahol bíztak a fiatalokban, de nem volt ahhoz megfelelő az anyagi hátterük, hogy kész jó játékosokat igazoljanak, ezért én éltem ezzel a lehetőséggel. Olyan csatártársak mellett szerepelhettem, mint Oláh Lóránt vagy André Alves, mögöttük pedig Szakál Dénes játszott velem együtt, akivel együtt a Vidibe kerültem. Próbáltam abban a fél évben sokat tanulni tőlük, az Oláh Lórival máig nagyon jó viszonyt ápolok, sokat segített eleinte, hogy felvegyem a ritmust, megszokjam a közeget az NB I-be az NB II után. Aztán a pályán már csak magamra számíthattam, és arra a kis Nikóra, aki voltam, aki később megkapta a lehetőséget és 13-14 évet dolgozott azért, hogy megkapja a vágyott lehetőséget, amit aztán sok próba után Kaposvár meg is adott. Ezzel én éltem, s természetesen 49 mérkőzésen 30 gólt lőttem, s ahogy mondtad, valóban úgy volt,
nagyon sok klub le akart igazolni. Én hittem abban, hogy nem kell ahhoz menedzser, ügynök hogy eligazoljak valahova, naiv voltam, azt gondoltam, hogy kizárólag a pályán nyújtott teljesítmény számít. Ekkor jött a Ferencváros a képbe, még a Vidi előtt próbált megszerezni, legalábbis úgy tudom, mivel én soha nem tárgyaltam velük, a vezetők mondták, hogy őket keresték meg, azonban nem tudtak megegyezni a kivásárlási árban. A Vidi aztán élt azzal a lehetőséggel, hogy akkor a legtehetősebb csapatnak számított és simán kifizette, amit értem kértek. Mezey Gyuri bácsinak volt lehetősége, hogy sok tehetséget a klubhoz vigyen, közte engem is. Én ennek a lehetőségnek nagyon örültem, de azt gondolom meg is dolgoztam érte a pályán a mutatott teljesítményemmel, s a számok is ezt támasztották alá,
hiszen az első szezonomban szereztem 22 meccsen 16 gólt, második lettem a góllövőlistán úgy, hogy egy lábtörés is hátráltatott. Aztán a második kaposvári idényem közepén 10 góllal vezettem az NB I-es góllövőlistát, amikor Fehérvárra kerültem, ahol ehhez még hozzátettem nyolcat, így lettem először gólkirály.
- Nyilván utólag azt mondod, nem bántad meg, hogy ide kerültél a Vidihez, de játsszunk el a gondolattal: kivételesen jöjjön a "mi lett volna, ha" mégis a Fradihoz igazolsz? Szívesen fociztál volna ott is, vagy akkor, amikor már akadtak ajánlataid, volt egy határozott elképzelésed arról, hogy egy vidéki erős lábakon álló klubban jobban el tudnád magad képzelni?
- Nem fogok hazudni, nem az volt, hogy amikor ide igazoltam a Videotonba, akkor nekem egy nagy álmom vált valóra. Az volt inkább az álmom, hogy a lehetőséget megkapjam, megmutassam, milyen játékos vagyok és mit képviselek. Ezt a Kaposvártól megkaptam, és örülök annak, hogy több klub is érdeklődött irántam, imponált az, hogy a Fradi le akart igazolni, s azt nyugodtan, nagyképűség nélkül mondhatom, ha ott kötök ki, akkor ott is sok gólt szerzek, s gólkirályi címeket is szereztem volna, mert mindig bíztam magamban és tudtam, hogy mit képviselek. Azonban
a Vidi megkeresése és az átigazolásom nagyon gyorsan történt, két nap alatt meg is volt az egész. Egyik este Illés János elnök felhívott telefonon, hogy van egy komoly érdeklődő, majd kérte, hogy a másnapi edzőmeccs után hívjam fel. Mondta, hogy a Vidiről van szó, ezt követően találkoztam dr. Mezey Györggyel, akivel hamar megegyeztünk. A Ferencvárosról olvastam az újságokban, hogy le akart igazolni, de hangsúlyozom; velük nem tárgyaltam, csak a klubok egymással, de a Videoton esetében egy nap alatt eljutottunk azt egyezségig. Amikor leültem a Gyuri bácsival, már az hatalmas dolog volt nekem, hiszen ott volt velem szemben Magyarország - számomra mindenképpen - legjobb szakembere, s az első öt percben már biztos voltam abban, hogy (pedig akkor akkor öt jó csatára is volt a Vidinek, de nem féltem a konkurenciától) oda akarok igazolni, s azt szerettem volna, hogy ő legyen az edzőm.
A többi már történelem, sok jó dolog történt velem, nem csak pályán, azon kívül is, hiszen itt született két gyerekem, itt is telepedtünk le. 2010-ben nem csak az volt a vágyam, hogy a Vidibe igazoljak, hanem az is, hogy lehetőséget kapjak ezen a szinten. Ma azt tudom mondani, hogy ez a legfontosabb klub a karrierem szempontjából, mert az a Nikolics Nemanja, aki itt ül, számára a Vidinek van a legkiemelkedőbb szerepe, miként városként Székesfehérvárnak.
- Emlékszel még az első Vidiben szerzett gólodra?
- Igen, persze, a Diósgyőr ellen, azzal a góllal nyertünk 1-0-ra.
- Amikor beindult itt a gólgyártás nálad, kifejezett célod volt, hogy NB I-es gólkirály legyél?
- Igen, ez határozott célom volt, az hogy többszörös gólkirály lehessen belőlem. Minden idénynek úgy futottam neki, hogy az élen szeretnék végezni a góllövőlistán, mindig kudarcként éltem meg, ha csak második vagy harmadik lettem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a statisztika azt mutatja, hogy ötszörös gólkirály voltam, de minimum 5-6 alkalommal végeztem az első három között, ami azt jelenti, hogy 17 éves karrierem során tíz alkalommal végeztem TOP 3-ban a góllövőlistán, ami az állandóságot és a megbízhatóságot mutatta. Mindenesetre
én csak az öt gólkirályi címre vagyok igazán büszke, a többi tekintetében kicsit csalódott, mert mint vérebeli csatár nem tudtam azt elviselni, ha valaki több gólt szerez mint én. Ez valamilyen szinten motivációt is adott minden szezonban, soha nem játszottam el magamat és a szerepemet, tudtam nagyon jól, hogy mi a feladatom. Hiányolom a mostani fiatal csatárokból ezt a fajta gondolkodást, egyszerűen utálom, amikor azt hallom egy játékostól egy 8-10 gólos szezon után, hogy nagyon gólerős idényt zárt, mert egy támadó csak akkor tud sikeresen befejezni egy szezont, ha gólkirály lesz, ezért én az ilyen csatárokra nem tudom azt mondani, hogy sikeres volt. Tudom, ez nagyon fura gondolkodásmód, de ez segített engem ahhoz a majdnem 400 gólhoz, amit pályafutásom során szereztem.
Ötszörös gólkirály lehettem három különböző országban, s 2014-től 2017-ig négy egymást követő idényben gólkirály voltam, kétszer itthon, egyszer-egyszer pedig Lengyelországban és az Egyesült Államokban.Ez rettentően nehéz volt, ezért is ez a négy év tekinthető karrierem csúcspontjának, miközben volt egy Európa-bajnokság, tehát mindig az vezérelt, hogy gólokat szerezzek, gólkirályi címeket nyerjek, és szeretnék minél több hasonló fiatalt látni a pályán. Az utánpótlás, az edzők komoly feladata lenne a kluboknál, hogy ezeket a gyerekeket kineveljék. Gyakran hallani, hogy nem szabad terhet rakni egy fiatal csatárra, de én ezt másképp vélem, mert ha nem tanulják meg szorgalmasan a feladatukat csinálni, s arra rávilágítani, hogy nekik pontosan mi a feladatuk a pályán, akkor soha nem is fogunk tudni gólerős 9-eseket nevelni.
- Gólkirályi címek, bajnoki aranyak ide vagy oda, eljött aztán az a nyár, amikor Niko távozott Lengyelországba. Valójában miért?
- Leszögezem, hogy
én soha nem akartam innen elmenni, de végülis hálás lehetek a Jóistennek, hogy úgy alakult, mert született egy lányom Chicagóban, éltem három évig az USA-ban, játszottam a legnagyobb lengyel klubban, a Legiában, ahol nagyon sok barátot szereztem, egy extra szurkolótábor előtt, egy nagyon jó csapatban, egy nagyszerű városban, ahol minden meccsünkön 30 ezren szurkoltak nekünk, jöttek a sikerek pályán és pályán kívül, egyénileg és csapat szinten egyaránt, de soha nem ez volt az elsődleges célom, arra készültem hogy aláírjak egy hosszú távú szerződést a Vidihez, azt gondoltam, hogy megdolgoztam érte, de a vezetők úgy döntöttek, hogy azokat a feltételeket, amiket én kértem, nem tudják teljesíteni, amiket pedig ők kínáltak, nekem nem feleltek meg, ezért kellett elválnunk.
De már akkor is kijelentettem, hogy vissza fogok térni és itt szeretném befejezni a pályafutásom egy búcsúmeccsel. Ez aztán sajnos nem jött össze úgy, ahogy terveztem, de az élet azért adta azt, amire nem panaszkodhatok, hiszen a háromból két bajnoki címnek részese lehettem, háromszor voltam gólkirály, két Európa-liga csoportkörös szereplésből egynek részese lettem, s ami egyénileg talán a legfontosabb, hogy Szabó Józseftől átvettem a klub legtöbb góllal rendelkező játékosának járó stafétát. Abban pedig őszintén reménykedem, hogy nem kell 40 évet várni arra, hogy ezt a stafétát tovább vigye valaki. A múlttal már felesleges foglalkozni, szerintem seninek nem kell bizonygatni, hogy nekem ez a város, ez a klub mit jelent, miként viszonyulok hozzá, mint ahogy azt is tudom, a szurkolók hogyan viszonyulnak hozzám. Napi szinten érzem a szeretetüket a pálya után a pályán kívül is, nem véletlen, hogy itt leltünk otthonra, nagyon örülök, hogy így döntöttünk.
- Egy picit maradva még az akkori elválásnál, csak, hogy pontosan tisztázzuk: itt nem arról volt szó, hogy kizárólag anyagi okok miatt mentél el, hanem mert te egy hosszabb távú szerződést szerettél volna, a vezetők pedig nem. Nagyjából agy nézett ez ki?
- Nagyon egyszerű:
én ötéves szerződést szeretem volna, de a klub csak egyet garantált, igazából ez volt a probléma. Hozzáteszem, arra az öt évre kértem egy olyan összegű pénzt is, ami hazai szinten kiemelkedő volt, de messze nem példátlan. Egy olyan összegről beszélek, amit más klubok szó nélkül kifizettek volna, s amit a távozásom után fél évvel másoknak szerintem gond nélkül kifizetett a klub...
Ez az igazság, s mondom, erről felesleges már bármit is mondani, mert én senkinek sem akarok semmit bizonyítani. Természetesen mindenki pénzből él, s nekem is az a legfontosabb, hogy a családomat, szüleimet, tesómat is próbáltam támogatni, és abban a 15 évben megalapozni a jövőnket, de sokkal több pénzt kerestem így, hogy végül kimentem külföldre, mintha maradtam volna. Ami nagyon fontos, az az, hogy
ha én kérek valamit, ahhoz előbb teljesítenem kell. Én teljesítettem itt a Vidinél évről-évre, ahhoz, hogy tudjak kérni egy olyan dolgot, amit én szerintem megérdemlek. Öt év egy nagy időszak, és tudom, hogy manapság nagyon kevés játékos kap öt éves szerződést, de én direkt azért kértem öt esztendőre szóló szerződést, mert akkor 27 évesen nem akartam 2-3 évet, hiszen akkor voltam a csúcson és az utolsó jó lehetőségem akkor adódott arra, hogyha nem tudok hosszabb távon maradni, akkor még ki tudjak menni külföldön is kipróbálni magam. Szóval úgy voltam vele, ha megkapom az öt évet, akkor maradok, mindent megteszek továbbra is a Videotonért és onnan vonulok vissza.
Újra hangsúlyozom, hogy nem bánom utólag, hogy úgy alakult, ahogy, mert helyt tudtam állni külföldön is, nincs hiányérzetem. Azt tudom mondani végül, hogy okos döntéseket hoztam, hogy két klubnál nagyon sok barátot és kapcsolatokat szereztem, illetve nagyon jól képviseltem a Vidit és a magyar focit kint.
(Folytatjuk!)
