A Suttogó visszahozza a kilencvenes évek komor sorozatgyilkosos filmjeit
A Suttogó visszahozza a kilencvenes évek komor sorozatgyilkosos filmjeit
A Suttogó visszahozza a kilencvenes évek komor sorozatgyilkosos filmjeitHa egy családban évtizedeken át mindenki hallgat, ahhoz tulajdonképpen már sorozatgyilkos sem kell, hogy baj legyen. James Ashcroft filmje azért a biztonság kedvéért hoz egyet: A Suttogó (The Whisper Man) pénteken érkezett meg a Netflixre, és rögtön beveti a műfaj teljes szerszámosládáját a baljós gyerekverstől a sötét pincén át a régi ügyébe beleragadt nyomozóig.
A végeredmény egy tisztességesen összerakott, helyenként kifejezetten nyugtalanító krimi, amely látványosan a kilencvenes évek sorozatgyilkosos thrillerjeinek kabátját próbálja magára húzni. A kabát jól áll neki, csak a zsebeiben nincs túl sok újdonság.
A régi ügy nem marad a múltban
Tom Kennedy (Adam Scott) felesége halála után nyolcéves fiával, Jake-kel (Acston Luca Porto) visszaköltözik abba a New Jersey-i kisvárosba, ahol felnőtt. Új ház, új iskola, új kezdet - legalábbis ez volna a terv, de az ingatlan már első ránézésre is inkább kínál alkalmas helyszínt egy bűnügyi sorozat teljes évadához, mint békés családi újrakezdéshez.
Jake magányos, nehezen illeszkedik be, és egy kék pulóveres képzeletbeli lánnyal beszélget. Közben gyerekek tűnnek el a környéken, az esetek pedig egy évtizedekkel korábbi gyilkosságsorozatot idéznek. Az akkori tettest Suttogóként ismerte meg a város: olyan fiúkat szemelt ki magának, akik egyedül érezték magukat, majd egy hátborzongató mondókával és az ablakon át érkező suttogással csalogatta őket magához.
A Suttogó azonban már régóta börtönben ül, az új eltűnések mégis az ő módszerét követik. Az ügyet Amanda Beck nyomozó (Michelle Monaghan) kapja, segítségre pedig attól a férfitól volna szüksége, aki annak idején elkapta a gyilkost. Pete Willis (Robert De Niro) már visszavonult, az eredeti ügy felgöngyölítését néhány megválaszolatlan kérdés miatt azonban sosem engedte el teljesen.
Pete ráadásul Tom apja, kapcsolatuk pedig nagyjából olyan állapotban van, mint egy régóta beázó mennyezet: mindenki látja rajta a repedést, de hosszú időn át senki nem tesz vele semmit. Amikor Jake is eltűnik, apának és fiának már nincs hová hátrálnia. Együtt kell megtalálniuk a gyereket, miközben azt is kénytelenek kibogozni, mit rontottak el egymással.
A hallgatás apáról fiúra száll
Alex North 2019-es regényének adaptációja elsősorban ettől lehetne több egy újabb sorozatgyilkosos rejtvénynél. A filmben több apa-fiú kapcsolat tükrözi egymást, és mindegyikben ugyanaz a kérdés tér vissza: meddig lehet szeretetnek nevezni valamit, ha sosem tudjuk rendesen kimondani?
Tom szereti Jake-et, de a saját gyászával is alig bír. Pete a maga zárkózott módján törődik Tommal, csak éppen túl későn próbál közeledni. A Suttogó pedig a magányos gyerekek kiszolgáltatottságát használja fel, vagyis pontosan ott támad, ahol a családi kapcsolatok meggyengültek.
Jó ötlet volt a regényhez képest előrébb hozni Jake elrablását. Így a nyomozás nem pusztán rendőrségi ügy, hanem kényszerű családi terápia is, amelyben a résztvevők történetesen egy gyerekgyilkos nyomában járnak. A film megmagyarázza, miért távolodott el egymástól Tom és Pete, de túl kevés olyan jelenetet ad nekik, amelyben Adam Scott és Robert De Niro igazán egymásnak feszülhetnének.
Pedig a történet mélyén itt volna az igazán érdekes félelem. Nem az, hogy valaki áll az ablak túloldalán, hanem az, hogy a szülő csak akkor veszi észre gyereke magányát, amikor már egy idegen is felfigyelt rá.
Ismerős sötétség, kevés meglepetés
A Suttogó legjobb pillanataiban ódivatú, komótos bűnügyi filmként működik. James Ashcroft nem siet, inkább lassan adagolja a nyomokat, a gyanúsítottakat és a múltból előkerülő részleteket. Az őszi erdők, a szürke utcák és a túl nagy, túl üres ház megteremtik azt a nyomasztó érzést, hogy ezen a településen még fényes nappal sem szívesen maradnánk egyedül.
A film láthatóan A bárányok hallgatnak hangulatát keresi, de a végeredmény sokkal inkább A csontemberre emlékeztet: látványos szereposztású, sötét hangulatú, könnyen fogyasztható krimi, amely egy estére leköti a nézőt, másnapra viszont alig marad meg belőle valami.
A baj nem a lassúság, a feszültséghez néha éppen idő kell. A gond az, hogy a film túl látványosan adagolja a nyomokat, az álgyanúsítottakról pedig hamar kiderül, hogy csak a figyelmet terelik el. Emiatt több fordulat is jóval azelőtt sejthető, hogy a szereplők rájönnének az igazságra.
A finálé közben a korábban óvatos film rákapcsol, ám ezzel együtt néhány szereplő józan esze is szabadságra megy. A rendőrségi döntések, az egyedül vállalt akciók és a későn felismert összefüggések egy ponton már nem a gyilkos zsenialitását, hanem a forgatókönyv erőlködését bizonyítják. A Suttogó addig működik igazán, amíg nem mutatja meg az összes lapját. A magyarázatokkal és a végső fordulatokkal viszont sokat veszít a feszültségéből.
Keaton élvezi a sötét oldalt
Adam Scott jó választás Tom szerepére. Van benne valami alapvető bizonytalanság, amely egyszerre teszi hihetővé gyászoló apaként és olyan emberként, aki képtelen időben észrevenni a nyilvánvaló veszélyt. Nem akcióhőst játszik, hanem egy rémült szülőt, és ettől a kapkodása még akkor is emberi marad, amikor a forgatókönyv már nem segít neki.
Robert De Niro visszafogott játéka kétféleképpen működik. Amikor Pete a régi ügyet próbálja újra összerakni, De Niro pontosan megmutatja, miért kapaszkodik a férfi a nyomozói szerepbe: a gyilkos gondolkodását jobban érti, mint a saját fiát. Máskor ez a takarékosság már inkább távolságnak tűnik, ezért a Tommal közös jelenetek nem mindig érik el azt az érzelmi hőfokot, amelyre a film egész központi gondolata épül.
Michelle Monaghan kemény, fegyelmezett nyomozója megbízhatóan viszi előre az ügyet, de Amanda Beck inkább egy alkatrész itt, mint teljesen kibontott ember. Kár érte, mert a film néhány mozdulattal felrajzolja a megszállottságát, majd többnyire visszatereli a következő nyomhoz.
Michael Keaton viszont látható élvezettel változtatja fegyverré azt a közvetlenséget, amely más filmjeiben szerethetővé teszi. A De Niróval közös börtönjeleneteik jelentik a történet legsűrűbb perceit: nincs szükség rohanásra vagy hangos ijesztgetésre, elég két színész, néhány félmondat és annak bizonytalansága, hogy valójában ki irányítja a beszélgetést, vele együtt pedig az eseményeket.
Megéri meghallgatni?
A Suttogó nem lett a Netflix új A bárányok hallgatnakja, és valószínűleg senki nem fogja évek múlva is az év nagy thrillerfordulataként emlegetni. Ahhoz túl ismerősek az eszközei, túl hamar összeáll a kép, a szereplők pedig időnként csak azért nem látják a megoldást, mert akkor már nem maradna negyven perc a filmből.
Mégsem teljes melléfogás. A baljós mondóka, a levélnyílásban megjelenő kesztyűs kéz és a családon belül öröklődő hallgatás együtt elég erős alapot ad egy sötét esti krimihez, ami azért inkább thriller. A szereposztás pedig akkor is egyben tartja a filmet, amikor a történet helyenként már recsegni kezd alattuk.
Aki csavaros, minden részletében logikus nyomozást vagy valóban félelmetes horrort vár, csalódhat. Aki viszont hiányolja a kilencvenes évek komor, sztárokkal telepakolt sorozatgyilkosos filmjeit, annak A Suttogó a kiszámíthatósága ellenére is bőven megérhet szűk két órát.
Erős hatos tízből. Nem tartozik a műfaj igazi mesterművei közé, de egy estére eléri, hogy kétszer is ellenőrizzük, bezártuk-e az ablakot.
A film előzetesét itt lehet megnézni:
Kapcsolódó
Meddig mennél el, hogy a gyereked megússzon egy gyilkosságot? - Echo Valley kritika
Kőkemény anya-lánya drámának indul, majd thrillerbe csap át, végül pedig krimi lesz belőle. Az Echo Valley nem lesz kultfilm, csak egy remek nyáresti szórakozás azoknak, akik szeretik ezeket a műfajokat. Azért némi mondanivalót is csempésztek a készítők a történetbe.
