Gyarmati Gábor tabuk nélkül kezeli a vakságot
Gyarmati Gábor tabuk nélkül kezeli a vakságot
Gyarmati Gábor tabuk nélkül kezeli a vakságot- Mindenekelőtt tisztázzunk alapvető jelzőket! Vak, látássérült, fogyatékkal élő? Melyiket részesítitek előnyben?
- Én nagyon nyíltan, mondhatni, tabuk nélkül kezelem a vakságot, mindemellett nehéz állást foglalnom. Nekem mindegy, hogy mit mondanak, nem sértenek a jelzők. Örülök azoknak az embereknek, akik ezt ugyanúgy, tabuk nélkül kezelik, és nem sajnálattal állnak hozzánk, hanem segíteni akarnak.
- Huszonkét évesen éled a felnőtt férfiak életét, semmiben nem szenvedsz hátrányt.
- Ugyanúgy csinálok mindent, mint egy látó ember: eljárok dolgozni, szórakozni. Vannak barátaim, akikkel munka után összejövünk, és együtt lazítunk. Úgy kezelnek, mint bárki mást.
- Milyenek a mindennapjaid, hogy kell elképzelni a munkádat a Városgondnokságon?
- Amikor a városlakók segítséget szeretnének kérni a Városgondnokság ügyfélszolgálatának telefonszámán, akkor a hívások hozzám érkeznek be. Rengeteg dologgal foglalkozunk itt: a hibabejelentéstől kezdve a kollégák kapcsolásán át, amiben csak tudunk, segítünk.
- Mennyire könnyű ez a fajta munka? Akadnak nehézségek?
- Ehhez a munkához kell némi lelkierő is. Amikor az ügyfél ideges, kiabál és köznyelvbe nem illő szavakat használ, akkor is higgadtnak, készségesnek kell maradni. Nagyon fontos, hogy mindig meg kell őrizni a nyugodt hangnemet. Még akkor is udvariasan, segítőkészen kell rendelkezésre állni, ha az ügyfél ingerülten beszél velünk. Azelőtt informatikai jellegű munkám volt, ami kicsit pörgősebb a mostaninál. Amikor ide kerültem, furcsa volt, hogy itt néha sok munka van, néha viszont csak négy-öt telefonhívás jön be egy nap. Ez is attól függ, hogy az embereknek milyen a hangulata, mennyi problémájuk van.
- Mennyiben volt más a munkád informatikusként?
- Korábban segédrendszergazdaként dolgoztam egy iskolában, ott minden nap akadtak problémák: patroncsere, hálózati gondok, újratelepítések, vagy éppen csak felhívtak segítséget kérni a számítógéppel kapcsolatban. Mindkettőnek megvan a maga varázsa. Itt, az új helyemen nagyon jólesik, amikor visszahívnak, és megköszönik, hogy segítettünk elintézni, hogy valahol kicseréltek egy padot, levágtak egy faágat vagy éppen összetakarították a szemetet az utcán. Lelkileg nagyon jól tud esni, amikor tudom, hogy segítettem valakinek.
- Honnan az informatika iránti érdeklődésed? Hogyan tudtál vakon ilyen mélyen belemenni az informatika világába?
- Nálunk általános iskola 5. osztályában kezdődött az informatika. Az alapok elsajátítása után autodidakta módon elkezdem fejleszteni magamat. Mivel nagyon érdekelt, mindig tapasztalgattam, kísérletezgettem. Egy idő után már a hálózatok, operációs rendszerek, hardverszerelés után is érdeklődtem, és meg is tanultam azokat.
- Hogy alakult az írás elsajátítása?
- Mi a tízujjas írást használjuk a számítógépen a látók többségével ellentétben, akik csak néhány ujjukat használják. A vak írásnak annyi a lényege, hogy az f és a j betűk billentyűjének alján található két vonalkára tesszük az ujjunkat, és onnan kell elérni az összes többi betűt. Egy idő után megtanultam a számítógép billentyűzetének elrendezését, így most már nagyon könnyű írni rajta.
Az F és a J billentyűk alján elhelyezkedő kis vonalak segítik a tízujjas gépelést
(Fotó: apple.stackexcaneg.com)
- Mi az, ami a segítségedre van még a számítógép-használatban?
- Van egy úgynevezett képernyőolvasó szoftver: amit a látók látnak a képernyőn, azt nekünk felolvassa. Ez alapján tudunk tájékozódni a számítógépen. Az is más, hogy mi nem használunk egeret, a billentyűzettel oldunk meg mindent.
- Milyen eszközök segítenek még a mindennapi tevékenységeid során?
- A közlekedésben az okostelefonom nagy segítség, mert a térképes alkalmazással meg tudom állapítani, merre járok, és meg tudom tervezni az útvonalat, ha gyalog kell mennem valahová. A számítógép nagyon sokat segít a kapcsolattartásban, és persze a munkámhoz elengedhetetlen. Vannak még olyan eszközök, mint például a beszélő lázmérő, vérnyomásmérő, konyhamérleg, a zoknipárosító csipesz vagy a tejőr, melyek mind a vakok segítségére szolgálnak a mindennapok során.
- Teljesen önállóan, egyedül közlekedsz, de amikor egy zebrán kell átkelni, akkor néha adódhatnak kellemetlen helyzetek. Mit gondolsz, hogyan kellene segíteni a vak embereknek a közlekedésben?
- Azt tapasztaltam, hogy a látók tartanak ettől a dologtól, nem mernek odajönni segíteni. Nem tudják, hogyan kezeljék ezt a helyzetet. Azonban mi, vakok sem vagyunk egyformák. Vannak olyan vakok is, akik elutasítóan fogadják a segítő szándékot. Emiatt viszont elképzelhető, hogy a látó többet oda sem mer menni a vakokhoz. Sajnos az emberekben kialakulhat egy általánosítás ezzel kapcsolatban. Mindenképpen fontos tudni, hogy ha egy vak áll a zebránál, az még nem biztos, hogy át is akar menni! Mindenképpen meg kell kérdezni, hogy merre szeretne menni. Sokszor van példa arra, hogy a látó öncélúan átviszi a vak embert, pedig az át sem akar menni. Ez nagyon kellemetlen tud lenni, mert nem biztos, hogy ugyanolyan egyszerű visszatalálni. Azt is fontos tudni, hogy a látássérültek többféle módszert használnak arra, hogyan segítsenek nekik a látók. Én leggyakrabban megfogom a látó ember vállát. Ez nem is kényelmetlen, nem is túl intim, és minden akadályt érzek a kísérőm mozdulataiból.
- Olyannyira nyíltan kezeled ezt a kérdést, hogy a Vörösmarty Rádióban viccelődni is hallhattunk már téged a vakságoddal kapcsolatban.
- Igen, Schéda Zoltánnal már többször szerepeltünk együtt a rádióban, ilyenkor gyakran viccelődünk, nekem ez természetes. Volt már kimondottan a vaksággal kapcsolatban is műsor, és volt, hogy együtt vezettünk le egy reggeli műsort. De Németh Gábor Vörösmarty kocka című műsorában is szerepeltem már.
- Van ezzel valami célod vagy csak hobbiként űzöd?
- Ez egy hobbi, mert a rádiózást nagyon szeretem. Régen az iskolánkban én csináltam az iskolarádiót, a csengőt, a sulidiszkót. Hatalmas öröm, amikor bemehetek egy rádióba, és aktív résztvevője lehetek egy műsornak.
- Mit gondolsz, mik a legnagyobb tévhitek, amik a látó emberekben élnek a vakokkal kapcsolatban?
- Sajnos kicsit tartanak tőlünk. Van velünk szemben egy „más világ” képzetük. Úgy gondolják, hogy a vak mégsem egy egyszerű ember, másképp kell hozzáállni. Ezért sokan nem mernek nyitni.
- Most még a fiatal felnőttek életét éled, de a családalapításon gondolkodtál már?
- Igen. Két-három évig még várni szeretnék, amíg külön lakásom lesz, és egy komoly párkapcsolatom. Most még nem tudnám megteremteni azt a biztos hátteret, amire egy gyereknek szüksége lenne, de később nagyon szeretnék családot.
- Milyen jövőbeli terveid vannak még?
- A Városgondnokságon nagyon jól érzem magam, elmondhatom, hogy nagyon jó és akadálymentes munkahelyem van. A kollégáim is elfogadtak. Csak annyi a vágyam, hogy még többet tudjak dolgozni, mert szeretem munkával lefoglalni, fejleszteni magam.
