Aki megtanította táncolni Székesfehérvárt: a Táncház Éva nénije
Aki megtanította táncolni Székesfehérvárt: a Táncház Éva nénije
Aki megtanította táncolni Székesfehérvárt: a Táncház Éva nénije– Mikor ismerkedtél meg a néptánccal?
– 6 évesen kerültem a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolába, ahol kötelező néptáncoktatás volt. A neves pedagógus, Karczagi Gyuláné tanított. Valószínűleg látott bennem valamit, mert másodikban már szólót táncolhattam nála. Itt tanultam nyolcadikig, majd 14 évesen bekerültem a Fejér Megyei Népi Együttesbe. Noha addig zongoratanárnőnek készültem, mégis annyira megszerettem a táncot, hogy abbahagytam a zongorázást. A tánc elvitt, magával sodort.
A Vasvári Gimnáziumba kerültem, ahová nagyon szerettem járni. Igazán rendesek voltak velem, mindig elengedtek a fellépésekre is. Mivel az egyik felnőtt táncos terhes lett, s nem utazhatott, így megüresedett egy hely a franciaországi turnéra. Az a megtiszteltetés ért, hogy a fiatalok közül engem választottak. Hihetetlen volt számomra, hogy 14 évesen kijuthatok Franciaországba, és mindjárt egy hosszú, egy hónapos turnéval indul a pályám… És ez még csak a kezdet volt, hisz ezt követően sok szép helyre eljutottunk még.
Örökké emlékezetes lesz a tuniszi utunk. 16 évesen Tunéziában jártunk, Karthágóban. A romok között, az amfiteátrumban szerepeltünk, rengeteg néző előtt. Befejeztük a műsorunkat, és ekkor elszabadultak az érzések, és megtapasztalhattuk egy csodálatos közönség erejét: hosszú percekig állva tapsoltak, olyan ováció, és hangulat ragadott minket magával, amit csak úgy tudok leírni, hogy mennyei boldogság. Adtunk, örömet szereztünk vele, és ezt az örömet visszaadták nekünk. A fellegekben jártunk. A következő napok is ilyenek voltak: megálltunk az utcán zenélni, táncolni, körbevettek minket, tapsoltak - ott jó volt magyarnak lenni. Ehhez kell egy csapat, mert nagyon fontos a közeg, a társaság. Szerencsém volt, mert nagyjából azonos korúak voltunk. A régebben táncolók befogadtak minket, segítettek – így nagyon jól éreztem magam köztük.
– Mit tanultál az idősebb táncosoktól?
– Emberséget. Hogy legyek segítőkész, támogassam a társaimat. Egy csoporton belül nem acsarkodhatunk egymásra, hanem az a jó hozzáállás, hogy: „Nézz ide, megmutatom, mit tudok, tanuld meg, együtt jobbak leszünk! Közös a cél, a munka, de közös az öröm is!” Ez a lelkület nem csak Tunéziában volt jellemző a csoportra, ebben a légkörben nőttem fel. 16 évesen már külön tanfolyamra jártam, hogy még többet tudjak a néptáncról. Amikor 18 éves lettem, Botos József három csoporttársammal együtt Budapestre küldött tanulni, mert Sebö Ferenc, Sebestyén Márta, Tímár Sándor és Halmos Béla tartott egy kurzust, ami meghatározó élmény volt számomra, hiszen ott lehettem a Táncház mozgalom születésénél.
Ekkor kezdték ugyanis a felhalmozott gyűjtések eredményét, az eredeti táncanyagot tanítani. Én pedig minden erőmmel szerettem volna továbbadni azt, amit az előttem járóktól kaptam. Vagyis, ahová csak lehetett, elmentem táncot tanulni, s amit megtanultam, azt hazahoztam a csoportnak. Talán emiatt alakult úgy, hogy 18 évesen Gazdag Bélával együtt én lettem a csoport vezetője. Ettől kezdve azért dolgoztunk, hogy mindent átadjunk a „gyerekeknek”. Akik vagy annyi idősek voltak, mint én vagy egy-két évvel fiatalabbak.
– Megtalálod az örömet a hétköznapjaidban?
– Azt csinálom, amit szeretek. Ha fáj a lábam, akkor is bejövök a Táncházba, mert feltöltenek a gyerekek. A fáradtságom elmúlik, az esetleges szomorúságot elfelejtem, mert amikor a gyerekek között vagyok és tanítok, akkor nem gondolok másra, csak rájuk és a tánc örömére.
Kneifelné Vass Éva 2014-ben átvehette a Székesfehérvár Közoktatásáért díjat is (Fotó: munkacsysuli.hu)
– Ahogy nézlek munka közben, feltűnik, hogy sokféle szakterületen vagy jártas: nem „csak” néptánc tanítás folyik nálad, hanem balettel is foglalkozol, de láttam az óráidon központi idegrendszer fejlesztő, úgynevezett keresztcsatornás mozdulatsorokat és logopédiai elemeket egyaránt.
– Tavaly készítettem el a pedagógusi portfóliómat, amelynek során az ember áttekinti, és dokumentálja saját életútját. Ekkor döbbentem rá, hogy: „Uramisten, mennyi mindent csináltam! Ez két embernek való munkaéletút!” Rengeteg tanfolyamon vettem részt, nem feltétlenül csak néptánccal, hanem például drámajátékkal kapcsolatosakon is. A mai gyerekeknek már olyan játékok kellenek, amelyek segítségével kifejezhetik, megmutathatják önmagukat. Volt egy kollégám, aki központi idegrendszer fejlesztéssel foglalkozott, tőle is kaptam könyveket, melyekből megtudtam, miért fontosak a keresztirányú mozgások. Miért fontos a járás kialakulása előtt a kellő ideig végzett kúszás, mászás, és ha ezek kimaradnak, vagy csorbát szenvednek, milyen tanulási zavarok jelentkezhetnek később. Az elsősökkel nem véletlenül kúszunk-mászunk itt a földön. Fontos, hogy a későbbiekben megfelelően tudják használni a fejüket, tudjanak a kezüktől, lábuktól elvonatkoztatva mozogni, tudjanak a testükre figyelni.
– Milyenek a mostani gyerekek?
– 40 éve tanítok. Annyit változott a világ, hogy muszáj tanulással követni a változásokat. Az utóbbi években egészen máshogy reagálnak a gyerekek, mint régen. Vagyis másként kell hozzájuk szólni, változtak a felnőttekkel kapcsolatos distanciáik. A gyerekek nagy része azonban még mindig tágra nyitott szemmel fogadja a dolgokat. Számomra nagyon fontos a gyerekek szeretete. Elég rossz a név- és arcmemóriám, nehezen ismerem fel a gyerekként tanított, de ma már felnőtt tanítványokat. Az utcán megszólítanak, odajönnek hozzám, és nagy örömömre elmesélik, hogy az általános iskolai élményeik között milyen kedvesek azok, amikor üvegestáncot tanultunk, vagy a bot fölött táncoltunk. Boldoggá tesz a tudat, hogy olyan dolgot adhatok a gyerekeknek, amely aztán egész életükben pozitív élmény lesz. Ez beteljesülés, ennél többet nem is akarhatnék elérni.
– Sikerült a tánctanítás szeretetét is tovább örökíteni?
– Nagyon sok olyan tanítványom van, aki már tanít. Sipos Danival elsős kora óta foglalkozom - most pedig ő az egyik segítőm. Vagy Török Sanyi, akivel együtt táncoltam anno, most együttes vezető, csoportokat visz, nagyon szeretem. Gula Mikire is büszke vagyok, ő is visz csoportot, Iszkaszentgyörgyön és az abai művészeti iskolában tanít… és sorolhatnám. A Népi Együttes kis létszámú utánpótlás csoportjából nőtt ki az Alba Regia Alapfokú Művészeti Iskola, s ma már tíz csoportunk van. Nagyon örülök, hogy a szülők elhozzák hozzánk a gyerekeiket, mert értéknek tartják, amit csinálunk. Ha valaki gyerekkorában megszereti a táncot, akkor ez az érzés örökké vele marad. Még ha nem is műveli, de ha módja van rá figyeli, és szereti, nem csak a néptáncot, de a népzenét is. És ha valamit szeretünk, azt megmutatjuk a gyermekünknek is: ez a szeretet és örömérzés a kultúra tovább adásának a titka.
