Nem kutyák, hanem élettársak
Nem kutyák, hanem élettársak
Nem kutyák, hanem élettársakNem egyszerű feladat gondoskodni egy kutyáról, főleg ha az ember valamilyen módon korlátozott. Vakvezető kutyával viszont teljesen más az élet: figyelni kell arra, hogy mikor etetjük, pontosan meg kell tervezni a játékidőt, többet kell velük törődni mint átlagos társaikkal, viszont sosem kunyerál falatot, és élete minden napján felelősséggel vigyáz ránk.
Bár nagyon nagy szükség van a vakvezető kutyákra, nem mindegyik kölyök alkalmas arra, hogy megfelelő társ váljon belőle. A kiskutyák sorsát még fogantatásuk előtt megalapozzák a tökéletes szülők kiválasztásával. A kicsik nyolchetes korukban különböző vizsgálatok és tesztek után családokhoz kerülnek, és egészen egyéves korukig ott szocializálódnak.
Az ideiglenes nevelőszülők után a kutyusnak a rászoruló gazdival kell ismerkednie, és tréner segítségével felkészülni az utolsó vizsgára, ahol a kutyatulajdonos látássérülttel együtt kell teljesítenie. Az összeszoktatás a folyamat legfontosabb része, hiszen szinte már nem gazda és házi kedvenc, hanem élettársi kötelék alakul ki.
Vakvezető kutya és gazdája (kép: hvskalapitvany.hu)
Mivel az ebeknek is ugyanúgy, mint az embereknek saját személyiségük van, nem biztos, hogy az első gazdi lesz az igazi. A négylábúak megfigyelésének főbb szempontjai elsősorban azok, hogy mennyire temperamentumosak, együttműködőek és milyen gyorsan tanulnak. Ha ezen, és a végső megmérettetésen jól szerepelnek, csak akkor kezdhetik meg szolgálatukat, de ekkor már akár kétévesek is lehetnek.
Amint rákerül a kengyel a kutyusra és kilépnek a lakásból, teljesen átszellemül. Onnantól kezdve felelősséggel lesz a gazdájára, feszülten figyel mindenre a maximális teljesítmény érdekében. Ezért nem is szabad megsimogatni, ha az utcán vakvezetővel találkozunk. Nagyon könnyen kizökkenthetjük őket, és csak stresszesebbé tesszük a kutya munkáját.
Ne dédelgess, dolgozom! Ezt hirdeti a vakvezető kutya hámján a felirat. (kép: blindsommelier.files.wordpress.com)
Az etetés rituáléja az első időkben tréner segítsége mellett történik, hiszen nemcsak a kutyusnak, hanem a gazdinak is meg kell szokni az új feladatkört. Az állat egy bizonyos időponthoz alkalmazkodik, és azon kívül máskor nasit nem is követel. Pontosan tudja, hogy mikor van a főétkezés, a jutalomfalatosztás, és azon kívül nem kéreget más elemózsiát. Ezek a kutyák nem fogják kinézni a tízórait a szánkból.
A saját kutyámból kiindulva tudom, hogy rengeteg mozgás kell egy háziállatnak, ezeknek a kedvenceknek viszont még több, hiszen mindennapjaikat stresszben élik. Ami még inkább hátrányt jelent a számukra, hogy mindezt városban teszik, ahol bármerre nézünk, javarészt panel- és betonrengetegek virítanak. Hogy idő előtt ne őrüljenek meg szegények, muszáj őket legalább naponta kétszer megfuttatni, de természetesen az sem mindegy, hogy hol.
Mivel egyre kevesebb füves park van a városokban, jobban utána kell járni a tökéletes területnek, amit viszont a látássérültek egyedül nem tudnak megoldani. Ilyenkor lépnek be a képbe a trénerek, akik bármiben segítenek, hogy könnyebbé váljon a gazdik élete.
Mivel az idő a stresszes feladatot ellátó kutyusok felett gyorsabban eljár, tizedik életévüket betöltve nyugdíjazni kell őket. De sajnálni ezek után sem kell majd őket, ugyanis a vakok feladata, hogy egykori segítőik jó otthonra leljenek, és utolsó éveiket békében és nyugalomban töltsék el.
