A tonkini incidens
A tonkini incidens
A tonkini incidens1964 nyarát írjuk, s a mesterségesen, még a francia gyarmati háború végén a 17. szélességi kör mentén kettéosztott Vietnamban polgárháború folyik: az erőteljes kommunista befolyás alatt álló (és szovjet, valamint kínai támogatást élvező) Észak gyakorlatilag hadban áll az amerikai hátországgal és logisztikai támogatással rendelkező Déllel. Az USA elméletileg és jogilag nem hadviselő fél ugyan, de ekkor már közel húszezer „tanácsadója” (közöttük a nemrégiben létrehozott zöldsapkás elitalakulatok) segítenek a kommunistaellenes déliek hadseregének.
Észak Dél ellen
Az amerikaiak teljesen elkötelezték magukat Dél-Vietnam mellett, s ugyanez elmondható volt a Szovjetunióról is az északiak vonatkozásában. A távoli ország gyakorlatilag a hidegháború két nagyhatalma közötti egymásnak feszülés színterévé vált. Johnson elnöknek és a Pentagonnak azonban részben meg volt kötve a keze, hiszen a washingtoni törvényhozás következetesen ellenállt annak a katonai kérésnek, hogy az addiginál jelentősebb létszámú harcoló alakulatot küldjenek (a máskülönben egymással is marakodó) déliek megsegítésére.
A tengeri jelenlét
Az amerikaiak nem csak szárazföldi csapatokkal voltak jelen a távol-keleti térségben: a vietnami partok előtt, a Tonkininek (avagy Vietnaminak) nevezett öbölben a US Navy több hadihajója cirkált, ily módon nemzetközi vizekről támogatva az északi területek ellen intézett déli hadmozdulatokat és rajtaütéseket. Ezen hajók közé tartozott a Maddox nevű, DD-731-es lajstromjelet viselő romboló is, amelynek elsősorban járőrözési és elektronikus hírszerzési feladatai voltak.
A USS Maddox DD-731 (Fotó: Wikimedia Commons)
Tízperces ütközet
1964. augusztus másodikán, helyi idő szerint délután három órakor John Herrick kapitány, a Maddox parancsnoka észleli, hogy három, torpedókkal felfegyverzett északi járőrhajó két mérföldnyire megközelíti a rombolót. Tüzet vezényel, majd erősítést kér egy közelben tartózkodó amerikai repülőgép-hordozótól, ahonnan perceken belül négy vadászgép érkezik, amelyek ugyancsak tűz alá veszik a vietnami hajókat. Ez utóbbiak kilőnek két torpedót, amelyek azonban célt tévesztenek. Tíz perc múltán a vietnamiak visszavonulnak, négy halottal és tizenegy sebesülttel a közepesen megrongált fedélzeteken. Egyetlen amerikai sem sérül meg, az anyagi károk elhanyagolhatóak.
A Maddox fedélzetéről készült kép a három vietnami hajóról (Fotó: Wikimedia Commons)
A fantom-támadás
Két nap múlva (legalábbis az amerikai verzió szerint) hasonló eset történik: a már bemutatott Maddox mellé felzárkózik egy másik romboló, a DD-951-es lajstromjelű C. Turner Joy is. A két amerikai hadihajó 10 mérföldnyire megközelíti az észak-vietnami partokat, majd – azonosítatlan, de egyértelműen ellenségesnek kikiáltott radarjelekre és rádióadásokra hivatkozva – tüzet nyit a parti katonai és polgári létesítményekre. Két órán keresztül intenzíven lövik a vélelmezett, de tétlen és észrevétlen támadókat, majd visszavonulnak.
A USS Turner Joy DD-951 (Fotó: Wikimedia Commons)
Casus belli
A Washingtonnak címzett jelentésben mindkét incidenst egyértelműen az északiak támadó magatartásának és az agresszív kommunista rezsim offenzív katonapolitikájának számlájára írják. A Kongresszus elé már úgy kerül az ügy, hogy a békésen hajózó amerikai tengerészeket alattomos támadássorozat érte, amire egy magára valamit is adó nagyhatalomnak kötelessége határozott választ adni, hacsak nem akar magából bohócot csinálni. A képviselők nem katonai szakértők, ráadásul hazafinak is tartják magukat, úgyhogy az észak-vietnami provokációt készpénznek veszik. Robert McNamara hadügyminiszter meghallgatását követően a 88-408-as Kongresszusi Határozatban gyakorlatilag szabad kezet adnak Johnson elnöknek a fokozott vietnami katonai beavatkozás elrendelésére.
Robert McNamara beszámolója a tonkini incidensről (Fotó: stripes.com)
Valaki hazudott
Azt, hogy a hadsereg enyhén szólva is szándékosan eltorzított információkkal látta el a politikai döntéshozókat, már a hatvanas években is rebesgették, de a mindent elsöprő bizonyosságra akkor kerül sor, amikor 2005 végén az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency) irattárából előkerül pár korabeli, lejárt titkosítású jelentés, amelyekről a New York Times cikket is ír. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a második incidens idején vietnami erők nem is tartózkodtak a térségben, s az elsőt is az amerikaiak provokálták – amit máskülönben a vietnamiak negyven éve hangoztattak, de senki nem hitt nekik. Legalábbis Washingtonban nem.
A hosszú póráz átka
Különböző becslések és források szerint a 16 éven át tartó vietnami háború másfél-két millió ember (közöttük hatvanezer amerikai) életébe került. Több mint kétmillióan megsebesültek, több ezren eltűntek. Természetesen erről nem kizárólag a tonkini incidens tehet, de az eset tökéletesen rávilágít arra a kockázatra, amivel még egy amerikai típusú, fejlettnek mondott demokráciában is számolni kell. Ha az általában csak rövid távon gondolkodni képes politikusok nem tartják szoros pórázon az állami erőszakszervezeteket, és taktikai/választási megfontolásokból nem vesznek tudomást a lehetséges stratégiai következményekről, abból nagy bajok származhatnak.
