Te is utálsz sorban állni?
Te is utálsz sorban állni?
Te is utálsz sorban állni?Várakozni márpedig kell. Postán, az orvosnál, a gyógyszertárban, a buszra való felszállásnál vagy a pénztárban. Szándékosan nem is sorban állást írtam, hiszen tulajdonképpen különbség van a kettő között. Ha sorszámot húztunk, mondjuk a postán, onnantól kezdve akár egész kellemesen is eltölthetjük az időt. Főleg, hogy manapság már a telefonunk segítségével is rendezhetünk sorozat-maratonokat, és intézhetjük a levelezésünket.
Én személy szerint vérvételre szoktam a leghosszabban egyhuzamban várakozni az elmúlt években, mondjuk úgy másfél órákat. Ilyenkor az úgymond hagyományosabb módszerekhez folyamodom: előkapom a könyvtárból aktuálisan kikölcsönzött regényt, és elmélyedek benne. Mivel kisgyerekes anyaként erre amúgy sincs túl sok időm, ezt tulajdonképpen nevezhetjük kikapcsolódásnak is.
Oké, egy SZTK rendelőbe való bejutás akár egész napokat is igénybe vehet... De az már egy másik történet, most kanyarodjunk vissza ahhoz a bizonyos sorhoz, ahol nem szeretünk állni. Sokszor a hely is kicsi a boltban, véletlenül vagy figyelmetlenségből egymást lökdössük a bevásárlókocsival... és mindeközben a bevásárlókocsijuk tartalmát még csak most gyűjtögetők bizonyos polcokhoz csakis a már sorban állók között áttülekedve jutnak el.
Ja, és persze Murphy is tuti, hogy rögtön működésbe lép. Magyarul mindig az a sor halad a leglassabban, amelyikben éppen állunk.
Ha ráadásul kisgyerekkel csatlakozunk ahhoz a bizonyos emberkígyóhoz, a helyzet még cifrább. A pénztárszalagra való kipakolás, fizetés és elpakolás közben még a csemeténket is felügyelni, aki lehet, hogy éppen a pénztárakat elválasztó korláton áll neki mászókázni... Vagy egy találomra kiválasztott néni kosarában kezdene el pakolászni... műsor mindig van, a körülöttünk állók legnagyobb örömére. Vagy bosszúságára. Mert lehet, hogy csak én érzem így, de sokakból mintha sütne a feszültség: Haladjunk már! Menjünk! Van nekem ennél jobb dolgom is!
Érdekes módon bennem pont azóta szűntek meg ezek a feszültségek, amióta a gyerekemmel járok bevásárolni. Általában sikerül "üzletet kötnöm" a lányommal: beültetem a bevásárlókocsi gyerekülésébe, ott ülve simán eléri a szalagot is, és a kisebb dolgokat ő pakolhatja rá. Amíg pedig várakozunk, bohóckodunk és szórakoztatom. Miközben pedig azzal vagyok elfoglalva, hogy számára élvezetesebbé tegyem a sorban állás perceit, már észre sem veszem a körülöttünk idegeskedőket. Vagy már nem is idegeskednek? Inkább mosolyokat látok, kuncogást hallok - no csak, a vidámságunk tán másokra is átragadt?
Bárhogy is, jobb ha nem húzzuk fel magunkat. Ezt mondják a szakértők is. Mégis néhány dolgot egyszerűen nem értek. Az egyik például az, amit az elején említettem: miért állunk sokszor illetlenül közel egymáshoz? Gyakran érzek kísértést, hogy közöljem a mögöttem állóval: a pénztáros ettől még nem fog gyorsabban mozogni, és egyszerre így is, úgy is egy embert tud csak kiszolgálni!
Becsületükre legyen mondva, a szuper- és hipermarketek szakemberei a maguk eszközeivel többféleképpen is igyekeznek kiküszöbölni ezt a problémát. Ott vannak például az önkiszolgáló pénztárak. Kisebb helyen elférnek, mint egy rendes pénztár, így több van belőlük, ergo gyorsabban haladhatunk. Pikk-pakk lehúzzuk magunknak az árut, betesszük a pénzt, és viszlát. Igen ám, de abban a pillanatban, amint mondjuk nem tudjuk beazonosítani az egyik terméket, vagy harmadszor dobja vissza a gép az egyre gyűröttebb papírpénzt, máris feltartjuk a sort és lehet, hogy szívesebben állnánk a hagyományos pénztárhoz, ahol a bolt alkalmazottja az egészet szépen megoldja helyettünk...
Sarkalatos pontja a sorban állási harcoknak a hipermarketek csemegepultja, ahol külön csoportokban sorakoznak egymás mellett a sajtok, felvágottak, kolbászok, virslik és krinolinok egyetlen hosszú üvegpult mögött. A sor pedig három irányból áll, mert az embereknek fogalmuk sincs, hogy a kiszolgálás termékcsoportonként történik-e, vagy egyetlen pultos ad ki mindent, és egy sorba kéne állni. Aztán persze el is indul a vitatkozás, hogy ki volt itt előbb, ki következik... Kiváló megoldást láttam erre a sóstói hipermarketben: sorszámhúzó gépet helyeztek a csemegepult mellé. Nagy örömmel közelítettem meg, de rögtön kiderült, hogy nem működik... Miközben ezen sajnálkoztam a pultos hölgynek, ő kijelentette, hogy nem is baj, mert nem a legjobb megoldás. Úgy látszik, ez is nézőpont kérdése. Nekik nem vált be.
Hasonló örömmel üdvözöltem egy közelünkben lévő szupermarketben a péksütemény árazó automatát. A bevezetését megelőzően ugyanis - köszönhetően a szerencsére nagy választéknak - napi szinten szembesültünk azzal a pénztárnál, hogy a gép mögött ülő kolléga egy hatalmas műanyag katalógusban böngészi, pontosan mi is a fantázianeve az adott terméknek, és akkor mennyibe is kerül? Most ezt megtehetjük magunk, a zöldség árazó mérleghez hasonlóan: beütjük az adott termék mellett feltüntetett kódot, és kiad egy matricázott árcédulát, amit felragaszthatunk a zacskóra.
De mi van, ha az idős néni mondjuk rosszul lát, és észre sem veszi, hogy nem jó számot üt be? Visszaküldik másik céduláért, miközben a pénztárnál áll a sor? Nem túl szerencsés. Ez persze csak elméleti felvetés. A gyakorlatban nálam ott indult leszállóágba a péksüti árazóról alkotott véleményem, amikor kifogyott a papír az automatából. Egyetlen pogácsát akartam csak. Mert megígértem a gyereknek, aki már rákészült, hogy amint kifizettük, beleharap. A kezünkben volt. Eladó viszont sehol, akit megkérhettem volna, hogy tegyen már a gépbe új papírtekercset. Úgyhogy inkább elmentünk a pékségbe, és kiálltuk a sort egy frissen sült pogácsáért...
