Önkénteskedni jó, csak nagyon fárasztó - EuroKempi útinapló 15.Önkénteskedni jó, csak nagyon fárasztó - EuroKempi útinapló 15.
98. nap - szeptember 24., hétfő: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
Hatodik napunkon a portugál-spanyol határon fekvő sárga háznál már egy kicsit jobban beleláttunk, hogyan is működnek a dolgok. A háziak és barátaik általában nem reggeliznek, így mi ezt magányosan megtettük minden reggel, majd nyakunkba vettük a napi teendőket egészen mostanáig, mert végre sikerült lefesteni a kerti koktélbárt. Ezután vendéglátóink ragaszkodtak hozzá, hogy szabadon töltsük a hét első napját, ami ellen egy pillanatig sem ellenkeztünk.
Általában ebédidőig dolgozunk, pont addig, amíg a legnagyobb meleg megérkezik, majd körbeültük az ebédlőasztalt, ahonnan remek kilátás nyílik a folyóra és a rajta közlekedő hajókra. Délután két óra magasságában levest és hideg felvágottat tálalnak fel, amit ráérősen elfogyasztunk, majd mindenki megy a maga módján sziesztázni. Mi általában az úszómedencében kezdünk és a kisházban, a párnák között kötünk ki. Este hét óra körül ismét összeülünk, és a medence mellett iszogatva lassan megindulunk, elfoglaljuk a helyünket a nagy házban lévő asztalnál ezúttal az igen késői, kilenc órai vacsorához.
Első szabadnapunkat a nagy hőség és az édes semmittevés miatt nagyon lustán viseltük el. Az utolsó étkezés a legnagyobb esemény a ház körül. A három fogást nagy szünetekkel tálalják, és olyan finom és minőségi étkekkel - amit még korábban nem volt szerencsénk kipróbálni -, mint például a füge desszertek, kecskesajttal és mézzel grillezve.
99. nap - szeptember 25., kedd: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
Amennyire jól esett a pihi előző nap, annál nehezebb volt kedden újra munkába állni. A kert rendbetétele volt soron és azon belül is a nemrég ültetett szőlő gazolása 38 fokban. Szilárd kora reggel mással volt elfoglalva, és az én puhány kis kezem nem szokta a szántást, de mikor már kezdtem volna feladni, akkor Szilárd megjelent és elkezdett segíteni, amit nagyon nagyra értékeltem. Így ketten fejeztük be a gazolást, majd kis kocsiba pakoltuk a gazt és hordtuk le a folyópartra, ami egy másik kihívásnak bizonyult az alacsony vízállás miatt.
Minden egyes alkalommal bele kellett mászni a motorcsónakba, átemelni a megrakott kocsit és a túloldalon kiönteni a zöldséget, hogy a sodrás ne hozza vissza és akadjon meg a propellerben. A végére már nagyon küzdöttünk bárminek a megfogásával is, vér- és vízhólyagok keletkeztek kezünkön, de csak túl lettünk rajta, és utána úgy ahogy voltunk, fogtuk magunkat és beugrottunk a medencébe, lehűteni felhevült testünket.
Ebédidőben még a kanál fogás és annak felemelése is nehézséget okozott. Teljesen kivoltunk, úgyhogy hamar asztalt is bontottunk és elmentünk sziesztázni, ami majdnem egészen másnap reggelig tartott.
100. nap - szeptember 26., szerda: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
A terület a legközelebbi faluhoz tartozik, ami olyan 5 kilométer távolságra van észak felé, és csak egy úton közelíthető meg. Sajnos pont azon, amin ide is érkeztünk és egy kicsit sem nyerte el a tetszésünket. Mivel teljesen meg voltunk rémülve a tovább úttól, nem igazán volt kedvünk munka után bejárni a környező településeket, sőt a kerti munka kimerítőbbnek bizonyult, mint azt elsőre gondoltuk. A tenyerünk sajgott az előző napi kapálástól, nagyon-nagyon nehezen csúszott a fizikai munka.
Meglepetésünkre az előző hétvégén érkezett vendég, Nigel kiemelt minket a földművelés megpróbáltató terhe alól, és körbevezetett a folyón horgonyzó hajóján. A zsibbadást és koszt hátrahagyva egyenesen ittuk szavait, miközben a kalandokat mesélte, amiket már átéltek ezzel a csodás hullámtörővel. Ezek után minden a legideálisabb mederben folyt, és az elvégzett munka után szabályosan el voltunk kényeztetve étellel, itallal.
A szokásos megmártózás után előkészítettük a terepet a másnapi munkához, ami a pár Portugáliában szervízre váró jachtjának a marketing munkája körül esedékes. Nincs tapasztalatunk a honlapszerkesztés világában, de szerencsére manapság minden gyorsan elsajátítható a világháló segítségével, és amúgy ennek a kihívásnak is látjuk a hosszabb távon gyümölcsöző jövőjét.
101. nap - szeptember 27., csütörtök: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
Rubaiyat (ejtsd: rubáját) Clare és Ed hajója,amivel körbejárták a mediterrán területeket, mielőtt letelepedtek a napfényes Spanyolországban. Történetük figyelemre méltó, amitől még tapasztalt utazóknak is biztosan leesik az álluk, nemhogy nekünk. Korai nyugdíjas éveiket maximálisan kihasználva összesen négy és fél évet töltöttek el a fedélzeten, fél évre megállva számos helyen, mint például Görögország, Törökország vagy Olaszország. Ez nagyon hosszú idő, még ha olyan kényelemben is voltak, amiről mi csak álmodni sem mertünk.
A hajó két-két szoba és fürdőszoba mellett teljesen felszerelt konyhával és egy 8 embert kiszolgáló nappalival rendelkezik. Az egész belseje gyönyörű mélyszínű fával van kirakva, ami csak úgy csillog a kis ablakokon beszűrődő napfényben. A hajó maga sajnos nem volt mozgásképes mivel a dokkban várt szervizre.
Kiderült számunkra, hogy a vitorlások legnagyobb ellensége a meleg, az édesvíz és hogy az üvegszál bevonat nem 100 százalékig vizálló, ezért a drága jacht egy komoly felújításra szorul eladás előtt. A munkánk erre a napra nagyon kézenfekvő volt: egy kis takarítás után minden egyes szobáról fényképet és videót kellett csinálnunk, ami az előző napi munkákkal összehasonlítva gyerekjátéknak bizonyult.
Este vacsora után mindenki izgatottan várta a bemutatót, ami nem is mehetett volna jobban. Láttuk a nosztalgiát a szemükben, és talán az is megkérdőjeleződött bennük, hogy biztosan el kell-e adni életük izgalmas emlékét.
102. nap - szeptember 28., péntek: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
Pénteken már szinte rettegtünk az újabb tarack gazolásától, de szerencsére kaptunk másik munkát: krumpliültetés és az útra belógó nád irtása. A krumpli ültetésével és annak locsolórendszerével hamar végeztünk is, majd következett a nád.
Azt hittük, hogy maximum egy óra és ismét a medencében fogunk hűsölni, de ahogy kezdtük, lassan-lassan realizáltuk, hogy sokkal több nádról van szó, mint gondoltuk. Csak vágtuk és vágtuk, de nem igazán éreztük úgy, hogy haladunk vele. Majd mikor már végre láttuk a végét, akkor még mindig hátra volt az eltakarítása, mivel a földút kellős közepén hevert. A vendéglátóink azt akarták, hogy hordjuk le a folyóba, de a 3-4 méter hosszú nádköteggel még nehezebb lett volna a hajón átmászni és bedobni a vízbe. 41 fokban már végezni akartunk minél hamarabb, ezért csak eltakarítottuk és közelebb vittük a folyóhoz. Ahogy a helyiek mondják manana, avagy majd holnap befejezzük. Irány a medence!
Közben újabb vendégek érkeztek, amit már kicsit fárasztónak tartottunk, de megerőltettük magunkat és csatlakoztunk hozzájuk. Végül is nagyon aranyosak és érdeklődőek voltak, sok kérdést tettek fel az utazásunkkal kapcsolatban. Amikor nyitnak felénk az emberek, akkor mindig egyszerűbb beszélgetni másokkal, mint amikor csak próbalkozunk bekapcsolódni a beszélgetésekbe, főleg, hogy ezek az emberek majdnem mind versenyszerűen vitorláztak, amihez mi egyáltalán nem értünk és még a korosztály sem egyezik.
Ismét egy kellemes délutánt töltöttünk el, majd hulla fáradtan zuhantunk be az ágyba annak tudatában, hogy másnap nem kell korán kelni, mivel fárasztó munkánkat nagyra értékelték és utolsó hétvégénket pihenéssel tölthetjük.
103. nap - szeptember 29., szombat: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
A késői vacsorák, az utánuk folyó hosszú beszélgetések és a feneketlen borosüvegek megspékelve egy jó kis korai keléssel kezdett hihetetlenül fárasztó lenni. Szerencsére ezen a hétvégén nem kellett semmivel törődnünk, szinte a család részeként jöttünk mentünk a házban és a birtokon, az előző napi munkák helyszínét nagy ívben elkerülve.
A szombat ismét a golyós játék, a petanque napja volt. Az utat most motorcsónakkal tettük meg, ami majdnem dupla katasztrófába torkollott, mivel a drónt nagyon nehéz volt elkapni a levegőben és addig próbálkoztam, amíg az akkumulátor vészesen apadni nem kezdett. Mindenki arra koncentrált, amit csinálok, még a kapitány is, és majdnem belementünk egy, a folyón parkoló hajóba. Végül nagy nehezen sikerült lehoznom a repülő kameránkat és gyorsan be is vágtam a táskába, nehogy megint a levegőben kössön ki.
Összeálltak a csapatok. Ezúttal nők a férfiak elleni meccset rendeztünk. Az előző heti betanítás után ismerve a szabályokat a játék sokkal gördülékenyebben ment. Általában összesen egy meccsre van idő, de a férfiak olyan gyorsan megnyerték a fordulót, hogy egy második kört is beiktattunk, amit viszont a nők nagy magabiztossággal a zsákba is raktak, és nem voltak szégyenlősek ezt a férfiak orra alá dörgölni a játékot követő italozás közben.
A faluban is volt időnk körülnézni, ami impozáns képet festett a fehérre meszelt hegyoldalba épített házakkal, és a felette magasodó, szintén vakitóan fehér erőddel. Összehasonlítva egy angol városkával a különbség hatalmas, ezért nem is annyira meglepő hogy húsz brit él ebben a kisvárosban és több mint kétmillió Spanyolországban.
104. nap - szeptember 30., vasárnap: Sanlúcar de Guadiana (Casa Amarilla)
Délelőtt Kempit felkészítettük a másnapi induláshoz, majd izgatottan vártuk a délutánt, mivel Claire megajándékozott bennünket a hozzájuk tartozó kis falu, Sanlúcar egyetlen turisztikai attrakciójával, egy kötélpályán lecsúszással. Ez a kis falu nagyon egyedi dolgot talált ki, amivel rengeteg turistát vonz ide ma. Ilyen kötélpálya nincsen még egy a világon. Spanyolországból Portugáliába érkezik, tehát átszel egy folyót, közben még egy országhatárt is átlép, sőt kicsit időutazik is az ember és egy órával fiatalabban érkezik a túloldalra az időeltolódás miatt. Nagyon jól hangzott, és mivel még sosem csináltunk ilyet, alig vártuk, hogy kipróbáljuk.
Megkaptuk a hevedereket és elindultunk a folyóparton futó kisebb hegylánc tetejére. A kilátásra nem lehetett panaszkodni, mint ahogy a személyzetre sem. Elmagyaráztak részletesen mindent, aztán egyesével elengedtek bennünket adrenalint növelni. Ugyan a csúszás maga nem tartott olyan sok ideig, de a folyó felett „átrepülni” nagyon szuper élmény volt.
Megvártuk egymást, majd besétáltunk Alcoutim nevű portugál faluba, ahonnan komppal visszavittek bennünket. Claire-ék mindeközben egy bárban egy ital mellett vártak minket vissza úgyhogy hamarosan csatlakoztunk hozzájuk.
Ezzel a kalanddal szinte véget is ért a 12 napos önkénteskedésünk. Nagyon gyorsan elrepült, de még ha dolgoznunk is kellett egy keveset, teljesen feltöltődtünk és kipihentük az eddigi út fáradalmait. Már szinte hiányzott is Kempi és a hozzá tartozó kalandos időtöltés. Na, de a következő napon újra útra kelünk és a fennmaradó egy hétben ellátogatunk még Sevillába, Granadába és Gibraltár környékére is, amiről majd legközelebb olvashattok részletesebben.
