Hercegnő a szomszédból - a székesfehérvári Katona Klaudia sikere
Hercegnő a szomszédból - a székesfehérvári Katona Klaudia sikere
Hercegnő a szomszédból - a székesfehérvári Katona Klaudia sikereMi a titkod, hogy boldog vagy?
Ez nem olyan, hogy egyfolytában boldog az ember, de mindig keresem a harmóniát, a belső békét, hogy megtaláljam a világ és önmagam között az egyensúlyt.
Húszévesen ezek komoly gondolatok. Ennyire tudod, hogy mit akarsz?
Hat éves korom óta tudtam, hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni. Körülbelül tíz évre tervezek előre A, B, C, D, Zs tervekkel. Most is egyszerre több van, ezeket igyekszem megvalósítani.
Most ott tartunk épp, hogy te játszod Hófehérkét egy nagyszabású, az ország több nagyvárosában bemutatott musicalben. Ez is a terv része volt?
Tipikusan az a lány voltam, aki mindig hercegnő szeretett volna lenni. A Disney-filmekben a hercegnők a szépséget, a bájt, a kedvességet, a kiegyensúlyozottságot testesítik meg. Akikről én szoktam olvasni, élő személyek, volt hercegnők, királynők, főnként erős, független karakterek. Ez a kettősség az, ami vonz: kedves, visszahúzódó, szerény, ugyanakkor erős, bátor és harcos.
A Hófehérke szerep hogyan talált meg?
Tavaly szeptember elején felhívtak, hogy rám gondoltak. Nem volt kérdés, hogy elvállalom-e. Nagyon ritka, főleg ebben a szakmában, hogy casting nélkül így megtalálják az embert egy szereppel. Fiatal lányt akartak, hiszen Hófehérke a Grimm mese szerint tizennégy éves, a Disney feldolgozásban pedig tizenhat. Szerették volna, ha az előadás hiteles lenne. Annak ellenére, hogy a szerep kifejezetten egy fiatal lányt kívánt, zeneileg nagyon nagy kihívást jelentett, mert nagyon nagy íveket kellett beénekelni, érett női hangot és kiforrott zenei tudást igényelt.
Pedig te sem ma kezdted az éneklést…
Hat éves korom óta tanulok énekelni és olyan neves művészek tanítottak, mint például Toldy Mária, Nádas Veronika, Szabó Magdolna vagy Kéringer László, vagyis a musicaltől egészen az opera műfajáig tanultam hangképzést.
Egy hatéves kislány elhatározza, hogy énekelni akar, sőt mi több, egészen pontosan musical színésznő szeretne lenni. Mennyire vették ezt a szüleid komolyan?
Úgy gondolták, hogy ez egy kislány naiv álma, amit ugyanúgy kinő majd, mint azt, hogy állatorvos szeretne lenni. Az élet végül mindig ebbe az irányba terelt, valahogy úgy álltak a csillagok, hogy egyszer csak tizennégy éves koromban mégiscsak eljutottam a Budapesti Operettszínház színpadára.
Vidéki diákként ez nem kis teljesítmény!
Itt kezdtem a Hermannban énekelni, először népdalt tanultam, amit nem nagyon szerettem. Két év után Szabó Szilviához, az Országos Musicalkurzus vezetőjéhez kerültem, aki öt-hat évig tanított énekelni. A Musicalkurzus egyik nyári táborában fedezett fel Somogyi Szilárd, így kerültem az Operettszínházba, a Pesti Broadway stúdióba, ahonnan szépen megtaláltak a feladatok.
Mi volt az első szereped?
Az első nagyobb szerepem Márta volt az Isten pénzében. Ezután jött az első főszerepem a Mária főhadnagy Máriájaként, majd Serena a Fame-ben, azt a darabot imádtam, gyönyörű emlékem!
Mitől volt jó?
Ez volt az első nagyszínpadi főszerepem, és az a karakter egyszerűen én voltam. Serena egy tizenhét éves lány, én pont tizenhét voltam, és ugyanazokkal a problémákkal küzdött meg, amelyekkel akkor épp én is küzdöttem. Nagyon eggyé váltunk: a naivsága, a világlátása, az, hogy mit csinál, amikor szerelmes, szóval minden!
Mennyire érezted gyermekként annak az esélyét, hogy lehetsz ebben a szakmában valaki?
Gyerekként játéknak fogtam fel: betettem az adott musicalt a CD-lejátszóba, és azt játszottam, hogy színésznő vagyok, és végigénekeltem a darabokat, sokszor négy-öt órákat énekeltem. Szegény szüleim, most is azon gondolkodom, hogy csoda, hogy nem raktak ki otthonról! Nem csak játszottam, hanem el is hittem, hogy színésznő vagyok, pedig csak egy magnó volt és én. Hiszek a gondolat teremtő erejében, vagyis ha hiszel valamiben, és sokat gondolsz rá, abban élsz, teszel érte, akkor az megvalósul. Persze ahogy kezdek felnőni, egyre nehezebb erre ráhangolódni, mert hiába hiszel valamiben, mellette rengeteg negatív élmény, arculcsapás ér. Többször kezd el kételkedni az ember abban, hogy elérheti a céljait. Gyermekként ez valahogy hiányzott belőlem, csak az volt bennem, hogy előttem áll az élet, és minden nap úgy hunytam le este a szememet, hogy színésznő leszek. Egyszer csak tényleg ott álltam, megvalósult, ráadásul minden úgy, ahogyan szerettem volna.
Milyen volt pontosan?
Egyszer azt álmodtam, hogy éneklek az Operettszínház castingján, ott ülnek azok az emberek, akik fontosak ebben a szakmában, és az énekemmel úgy elkápráztatom őket, hogy megkönnyezik. És tényleg ez történt a valóságban is!
Mit énekeltél nekik a valóságban?
A dal címe: Nincsenek csodák. Az Abigélben énekli ezt Vitay Georgina.
Az ember belecsöppen egy társulatba, ahol kemény munka vár rá, és ez fizikai, illetve lelki értelemben is megterhelő. Egyszóval nem leányálom!
Ez így van. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok, hogy húszéves koromra olyan dolgokat tapasztaltam meg, amit mások csak harminc-negyven éves korukra. És persze egy tizenhat-tizenhét éves lány nagyon nehezen dolgozza fel a csalódásokat. Amikor nem kapsz meg egy szerepet, amit nagyon szeretnél, amibe ezer százalékot beletettél. Vagy ha a színházi próbafolyamatot vesszük, ahol a hangos szótól a nyilvános sértésig sok minden elhangzik. Szerencsére mindig voltak olyan emberek, akikre bármikor számíthattam, és számíthatok most is.
Tizennégy évesen már Pesten laktál?
A fehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban magántanuló voltam, és amikor óráim voltak Pesten, akkor beültünk édesanyámmal a kocsiba, ő vitt és hozott minden alkalommal. Amikor elvégeztem a gimnáziumot, Budapestre költöztem.
Azóta is az operettben vagy?
Az élet úgy hozta, hogy én most egy kicsit kiszakadtam abból a közegből. Jelenleg a Hófehérkében szerepelek, illetve a Diótörő és egérkirályban én kaptam meg a női főszerepet, ezt a darabot a veszprémi színházban játsszuk majd. Emellett folyamatosan kapok felkéréseket, és most kezdtem el szinkronizálni is. Úgyhogy zajlik az élet, ráadásul idén kezdtem el az ELTE jogi képzését.
Ez három embernek is sok!
Próbálok lavírozni a szerepek, a tanulnivalók és a család között, de ezzel együtt azt gondolom, most egy kicsit nyugodtabb az életem, mint korábban.
Beszéljünk egy kicsit Hófehérkéről! Azt már elárultad, hogy mindig szerettél volna hercegnő lenni, de ha mélyebbre megyünk, akkor adódik a kérdés: mi közöd van ehhez a mesebeli alakhoz? Milyen a te Hófehérkéd?
Nagyon sok adaptációját megnéztem a történetnek, és valahogy mindig arra jutottam, hogy ez a lány nagyon bátor. Ez nem mese, hanem egy dráma: Hófehérkét meg akarja ölni a mostohaanyja egy olyan dolog miatt, amiről nem tehet. Azt hiszem, hogy ha tizenöt-tizenhat évesen valaki egy idegen erdőben képes elboldogulni, otthont találni, az igazán bátorságra és nyitottságra vall. Én is nyitott vagyok, és fontosnak tartom, hogy mindig őszinte legyek, hiszen a saját életemet nehezítem meg azzal, ha játszmákat játszom.
A színházon belül nem kell játszmákat játszani?
Én mindig kimaradtam ezekből, jobban szeretem a békességet. Sohasem voltam például bosszúálló.
Könnyen megbocsátasz?
Azt hiszem, igen.
Mennyire van benned rivalizálás?
Régebben több volt, de aztán rájöttem, hogy azzal nem jut előrébb az ember. Az, hogy ki kapja meg a szerepet, nem azon múlik, hanem azon, hogy a rendezőnek milyen elképzelése volt az adott karakterről, kit álmodott meg. Lehetsz a legjobb, de ha ő szőkét álmodott meg és kék szeműt, akkor biztosan nem kapom meg a szerepet.
A musical műfajában mennyire fontos a színészi munka?
Nyilván fontos a külső adottság, az ének-, és tánctudás, de ha nem tudsz belülről énekelni, átélni a szerepedet, akkor az egész semmit nem ér. Mindig szerettem tiszta játékokat játszani, próbáltam minél jobban úgy játszani, hogy magamon átszűrjem az adott karaktert, átgondolni, hogy én, Katona Klaudia mit tennék adott helyzetben, mert úgy gondolom, akkor vagyok hiteles.
Ahhoz, hogy az ember elengedje a rivalizálást, azt, hogy ne arra koncentrálj, ki mit szól a döntéseidhez, a viselkedésedhez, komoly önismeret és magabiztosság szükséges.
Történtek olyan dolgok, amelyek arra predesztináltak, hogy eljussak erre a pontra. Választanom kellett: vagy elfogadom önmagamat, a lehetőségeimet, és az egyéniségem mentén élek, vagy idegösszeomlást kapok. Inkább előbbi mellett döntöttem. Ennek másfél éve. Volt egy negatív időszakom, amikor depresszióval küzdöttem, mert nagyon nehezen viseltem el a színházi mókuskereket, azt, hogy mindig kiabálás, mindig csak az elégedetlenség, bármit csinálsz, nem biztos, hogy te kapod a szerepet. Engem, aki mindig hittem az álmokban, a csodákban, ez a folyamatos nyomás egy idő után kezdett maga alá temetni. Amikor rájössz, hogy az élet nem a csodákról szól, akkor hamar padlóra kerülsz. És akkor felteszed a kérdést, hogy ez az élet? Ilyen emberek vannak? Csak a pofonok vannak? Láttam embereket – és nem csak művészeket -, akik újra és újra mélyre kerülnek emiatt és csak magukat emésztik, mert a negatív embereknek akarnak megfelelni. Megtanultam megtartani a három lépés távolságot, és megkeresem önmagamban az összhangot. Eldöntöttem, hogy nem fogok megalkudni. Szeretem a hivatásomat, mindig is ezt szerettem volna csinálni, de úgy gondolom, egy életem van, és az élet nem csak ebből áll. Szeretnék családot, gyermeket, jó egzisztenciát, és nem biztos, hogy szeretném december 24-én otthon hagyni a gyermekemet, mert éppen játszanom kell.
Mire szakosodnál jogászként?
Családjoggal nem szeretnék foglalkozni, azt nem bírná a lelkem. Azt hiszem minden jogászt leginkább a büntetőjog érdekel, de a nemzetközi jog is tetszik.
Beszélsz nyelveket, a musical meg amúgy is nemzetközi műfaj, ráadásul a nemzetközi jog is tartogathat külföldi lehetőségeket. Van ilyen jellegű terved is?
Volt, de végül nem mennék el hosszú távra külföldre, itthon szeretnék boldogulni.
El tudod képzelni, hogy tíz év múlva jogászként éled a mindennapjaidat?
Igen, mert az igazság nagyon fontos számomra. Mindig frusztrált, hogy nem ismerem a jogaimat, mert nem tanítják meg az embereknek, hogy milyen jogaik vannak. Kitaláltam egy B tervet, hogy ne tudjanak sarokba szorítani, hogy soha ne kelljen olyat elvállalnom, amit nem szeretnék, hogy ne váljak kiszolgáltatottá.
Amikor ezt eldöntötted, mi változott?
Több időm lett a barátaimra, a magánéletre, felszabadultabb lettem! Például rendszeresen találkozom a barátnőimmel, szinte minden napra jut valaki, és mindenkitől más impulzus kapok, mert annyira másként gondolkodnak! Az egyik legjobb barátnőm is színésznő, Andrády Zsanett, akin tulajdonképpen felnőttem, ő volt a Vámpírok báljában Sarah. A darabot még kislánykoromban láttam, éppen vele, és ebbe a szerepbe még akkor szerelmes lettem. Zsanettel csak nemrégiben, a Hófehérke kapcsán találkoztunk először, ő játssza a musical-ben a tükröt. Annyira összebarátkoztunk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, a mindennapjaim része lett. Van egy gyerekkori barátnőm is, ő fehérvári, tizennégy éve ismerjük egymást, és a ma is napi szintű a kapcsolatunk.
Szerencsésnek érzed magad? Vagy a siker nem is szerencse dolga, hanem a beletett munkáé?
Kell, hogy jól álljanak a csillagok. Láttam olyat, aki lehet, hogy keményebben dolgozott, mint én, és nem jutott el idáig. Jókor kell lenni, jó helyen, és hinni is kell abban, amit csinálsz. Tegnap éppen ültem az egyetemen, hallgattam az előadást, és közben arra gondoltam, hogy mennyire szerencsés vagyok, mert minden klappol az életemben. Aztán felmentem az internetre, és láttam, hogy a Neptun-rendszer küldött valamit, amitől azonnal felment az agyvizem!
Milyen volt meglátni magad az óriásplakátokon?
Mindig azt gondoltam, hogy ha majd látom magamat az óriásplakáton, akkor az majd milyen felemelő, fantasztikus érzés lesz. Most viszont az van bennem – és ebben lehet, hogy negatív a gondolkodásom –, hogy ez is csak öt percig tart.
Talán mégsem, hiszen ez a pályád része, és nem egy valóságshow huszadik szereplője vagy, aki bolondot csinál magából, csak azért, hogy egy hétig megismerjék az utcán.
Ez igaz, de a siker, az ismertség ebben a szakmában mégiscsak hamar elmúlik, pláne ma, amikor olyan verseny van, hogy soha nem lehetsz biztonságban. Ki tudja, hogy holnap megcsörren-e a telefon, és hívnak-e újabb szerepre? Szerintem az élet nem egy óriásplakáttól lesz több, hanem attól, hogy amikor a tükörbe nézek, önmagamat látom, attól, hogy egyáltalán bele tudok nézni abba a tükörbe. Attól, hogy élvezem azt, amivel éppen foglalkozom, attól, hogy a családommal tudom tölteni az időt, azokkal, akiket szeretek. Nem szeretném, hogy egy óriásplakát legyen életem csúcspontja!
