Király Dávid: folkmetáltól a dudaszóigKirály Dávid: folkmetáltól a dudaszóig
„Ma már többnyire eredeti, a népzenegyűjtőktől ránk maradt felvételekről tanulok. Digitalizált fonográfhengerek, gramofonlemezek, magnetofon szalagok hol tisztább, hol alig hallható recsegős felvételeiről. Ha az ember füle rááll ezekre, arannyá változnak.” - kezdte beszámolóját Király Dávid.
A Fölszállott a pávában nyújtott produkcióját ezen a linken megnézhetitek.
Dávid nemrég a mohácsi nemzetközi dudás találkozón is részt vett (idén harmadik alkalommal). E programra először egy dudás barátja vitte el, s azóta is visszajár (mondhatni hazajár), hogy évről évre találkozzon azokkal, akikkel összeköti a dudazene szeretete.
E rendezvényre főként a Kárpát-medence környékéről érkeznek zenészek: Horvátországból, Szerbiából, Bulgáriából, Észak-Macedóniából, de mindig van egy-két Nyugat-Európai dudás is. Eddig okszitán (Franciaország), galíciai (Spanyolország), német és osztrák dudásokkal találkozott.
Barátaival napközben több helyszínen adott ízelítőt az egyes népek dudakultúrájából, de az igazi élményt mindig az esti mulatozás jelenti a közös szálláson. Itt egymásnak játszanak, kipróbálják egymás hangszereit, eszmecseréket folytatnak, ötleteket merítenek egymástól.
Ez pedig azért is fontos, mert a duda jelenleg egyetlen korosztály körében sem mondható „elterjedtnek”. Dávid szerint ma Magyarországon nagyjából 40 olyan dudás lehet, akik képesek színpadon minőségi dudazenét bemutatni, és rajtuk kívül további 150 ember, aki dudál valamilyen szinten, vagy dudált régen, vagy van dudája, de nem használja, csak mondjuk úgy, hogy rajta kívül kevesen élvezik.
„Mi a dudálást már nem a hagyományos módon tanultuk, hanem a „revival” mozgalom keretei között oktatóktól, hangfelvételekről.” – mesélte – „Az első oktatók persze olyan zenészek voltak, akik találkoztak azzal a még élő néhány autentikus mesterrel, akik eredeti falusi vagy pásztorközegben nőttek föl, a népzenét az anyatejjel szívták magukba, és a hangszerjátékot apjuktól vagy a közösség valamely tagjától sajátították el. Többnyire idős emberekre kell gondolni, akiknek a zenei játéka már megkopott, mire az említett oktatók úgymond felfedezték őket, ezért ez már nem tekinthető hagyományos átadásnak.”
A fiatalember szerint a duda azért nem annyira elterjedt, mert a mai generációk már teljesen más zenei világban nőnek fel. Nem szívják magukba az anyatejjel a népzenét, hiszen már a szüleik is alig ismerik, ők sem ezt hallották fiatalként. Ezen túlmenően a duda ráadásul az általánosan ismert „népzenének” is a legősibb rétegeit őrzi.
„Egy folyamatosan kitartott hang kíséretében szólal meg a dallam, ma ezzel szemben a harmonizáló kíséretmódhoz szokott a fülünk, amelyben a dallammal egy időben változó akkordok szólalnak meg kíséretként.” – fejtette ki – „A dudára jellemző korábbi zenei gondolkodás, az úgynevezett burdonzene a középkorban élte virágkorát, de a magyarság a legutóbbi időkig megőrizte a dudahangzás szeretetét. Népzenénken belül jól körülhatárolhatóan léteznek a dudanóták és a dudaszerű játékmódot bizonyos tájegységeken a hegedűsök is ismerték. Ma ezzel szemben ősisége és kevés művelője okán már nemigen találkozik vele az átlagember. Egyszerűen nem ismerik. A skótdudát ezzel szemben mindenki tudja hova tenni, hiszen azt a brit hadsereg integrálta a katonazenéjébe, így kikerült Amerikába, ott pedig a hollywoodi filmekbe. A mi dudánkról is azt hiszik, hogy skót, pedig majd minden részében különbözik tőle. Egyedül burdonzenei alapelv az, amiben egyeznek.”
Hogyan lehet vajon a dudát integrálni a „modern zenébe”? Van-e erre valamilyen megoldás?
„Én azt a kifejezést, hogy modern, inkább szitokszóként szoktam használni. Számomra ez a hagyománynak hátat fordító mentalitást jelenti. Ami ezzel szemben nem ilyen, arra inkább a kortárs vagy a jelenkori jelzőt alkalmazom. A modern zenébe szerintem nem kell integrálni sehogy. Viszont elképzelhetőnek tartom, hogy valaki úgy hozzon létre kortárs zenét, hogy az egyrészt fogyasztható legyen a szélesebb közönségnek is, másrészt kötődjön a hagyományos zenéhez is oly módon, hogy a művész a magyar népzenét alaposan tanulmányozva és gyakorolva magáévá tette a zenei anyanyelvet, és abból építkezik azon szólal meg. Azonban a népzenéhez az én utam is a folkmetálon át vezetett, tehát azt mondom, hogy akinek a zenei világa nagyon erősen kötődik valamely kortárs zenei irányzathoz, de emellett van fogékonysága a népzenére is, az óvatosan, de vegyítheti a kettőt, ha ezt igényesen meg tudja oldani, hiszen így olyan emberek figyelmét is felhívhatja a népzene nagyszerűségére, akik számára korábban ismeretlen volt. Vigyázni kell azonban, hogy ez ne járjon a népzene lebutításával, ne egyszerű értetlen összekeverés legyen, hanem megfelelő utánajárásból és értésből következő alkalmazás. Én ma már nem csinálnék ilyet, mert a pásztorzenét a maga egyszerűségében jóval többre értékelem bármelyik mai zeneműfajnál, de nem tagadom le, hogy honnan jöttem.”
És hogy „honnan jött” pontosan? Gyermekként a nagyapja szintetizátorán klimpírozott nagy élvezettel, ezért szülei be is íratták zongoraórára alsó tagozatos korában, de a kijelölt tanár nem volt számára szimpatikus, ezért hosszú időre abbamaradt a zenével való foglalatoskodása. Kamaszként aztán a különböző rockzenék hatására megtetszett neki az elektromos gitár, és a gitártanulás már végigkísérte középiskolás éveit.
Több kisebb garázszenekarban játszott, majd egyetemi évei alatt elkezdett a folkmetál iránt érdeklődni. Az általa kedvelt zenei környezetben hallott olyan ősi hangszereket megszólalni, mint a duda, a tekerő, a különféle furulyák. Próbálkozott is ezek átirataival: kezdetben egy tökéletlenül elsajátított szájharmonikajáték segítségével. De ez nem mehetett sokáig, szükség volt az új hangszerre. Ekkor került kapcsolatba a dudával.
„Amint elkezdtem kérdezősködni a hangszer felől, rövid úton (mivel akkor Budapesten tanultam és éltem életvitel-szerűen) a gödi Bese Botondhoz irányítottak, aki az első, mai napig használt hangszeremet is készítette.” – emlékezett vissza – „Megmutatta közelről, hogy milyen a duda, hogyan is szól, ha jól játszanak rajta. Ott azonnal el is döntöttem, hogy ezt meg akarom tanulni. Egy éven át jártam hozzá. Ezután különböző okok miatt parkolópályára került a dudálás, de teljesen sosem hagytam abba, csak nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Végül úgy alakult, hogy visszakerültem Budapestre, és eljártam olyan folkkocsmákba, ahol be lehetett csatlakozni a zenészek közé. Így aztán bővült a repertoárom és a játékmódom is csiszolódott, hiszen táncosok lába alá zenéltünk. Órákat vettem az Óbudai Népzenei Iskolában oktató Szabó Zoltántól, aki roppant önzetlen segítségével támogatott, és a Pécsett élő kiváló dudakészítő dudástól, Végh Andortól is. Ma már többnyire eredeti, a népzenegyűjtőktől ránk maradt felvételekről tanulok. Digitalizált fonográfhengerek, gramofonlemezek, magnetofonszalagok hol tisztább, hol alig hallható recsegős felvételeiről. Ha az ember füle rááll ezekre, arannyá változnak.”
(Folytatjuk….)
