Látogatóban hazánk legnagyobb szürke nyárfájánál Látogatóban hazánk legnagyobb szürke nyárfájánál
A szürke nyár (Populus X canescens) egy hibrid faj: a rezgő és a fehér nyár kereszteződéséből jött létre. Közép- és Kelet Európa lakója, főként az Alföldön található meg. A száraz homoktól a hullámtérig sokféle helyen előfordul, gyökere mélyre hatol. Leginkább az olyan talajt kedveli, amelynek jó a vízellátása. – A vajali szürke nyár is egy igencsak nedvesnek mondható környezetben nőtte ki magát ilyen szép nagyra.
A vajali szürke nyár hazánk legnagyobb ismert példánya
Élőhelyét a Vajal-forrás táplálja. Vizenyős és ingoványos, amely mára már kevesebb, mint egy hektáros területre zsugorodott vissza. Körülötte szőlőskertek, gyümölcsök, hétvégi házak, művelt földek terülnek el. Korábban a szürke nyárt néhány fajtársa és füzek sokasága szórakoztatta. Aztán egyre kevesebb és kevesebb lett a lakótársa. A Bakonyt és a Vértest elválasztó Móri-árokban kicsinyke szigetként bújik meg ez a múltba visszarepítő, bozótos kis rész, amelynek határa egyre beljebb és beljebb tolódott. Ezért a Móri-árok Természeti Öröksége Alapítvány kezdeményezésére Mór Önkormányzata helyi védettség alá vonta a területet.
A precízség kedvéért íme a GPS koordináta, ha valaki útnak indulna: 47022’24.74” É, 18013’40.07” K
A megadott koordináták jók, én is odataláltam a hatalmas fához! (Fotó: Temesvári Márta)
Ide látogattam el, természetesen sportcipőben egy kiadós esőzés után, hirtelen felindulásból, s nem gondolva előre a következményekre… Vonzott a híres fa, s a kaland íze. Abból pedig akadt bőven!
A betonútról nem látszódott kitaposott út vagy ösvény, amely a fához vezetett volna, így kénytelen voltam útitársammal saját csapást kialakítani ad hoc módon, ahogy épp a süllyedő cipőtalpak, és a zoknihoz bekukucskáló mocsáros víz optimálisnak mutatta az irányt.
A fa környékét sűrű bozótos, mocsáros víz, nád veszi körül (Fotó: Temesvári Márta)
Sűrűn összenőtt bodzabokrok, sás, nád között evickéltünk. Az ingoványos élőhely gerinctelen és gerinces faunában viszonylag gazdagnak mondható. Láttunk erdei békát, barna varangyot, vöröshasú unkát, pettyes gőtét és vízisiklót is. A göcsörtös fákra odúkat vájt az idő és a harkályok, hogy aztán madarak költözhessenek beléjük – például a búbos banka. Nagyon sok védett állatfaj talált itt menedéket magának, s nyugalmat a szaporodáshoz, táplálkozáshoz.
Magam sem tudom, miért, de az indák között bujkálva, a vízcseppektől reszkető pókhálók és az életet éltető erdő ölelésében eszembe jutott Wass Albert első regénye, a „Farkasverem”. Az abban megjelenő vadregényes táj csodálatos illusztrálása… Nemhiába kapott érte Baumgarten-díjat az író…
A „Farkasveremben” ugyan nem szerepelt a híres vajali fa, s nem is ez volt az eredeti témám, így visszatérek a lápos területhez, és a méretes fához: pár perces ingoványjárás után már láttam is a szürke nyárt. Néhány ága ugyan már elszáradt, megtépázták az évszázadok viharai, ám egy vastag főág még mindig a környező fák felé emeli a hatalmas, zöldellő koronát.
Néhány ágát már megtépázta az idő, de még mindig büszkén áll a fa (Fotó:Temesvári Márta)
Ott pedig összekapaszkodik a szomszédos fák karjaival. Az ölelés éppen csak nyújtózkodó, vagy épp elengedő: nem olyan szoros, hogy ne engedje be a napsugarakat. A fénycsíkok felpezsdítik az aljzaton hasaló gombákat és a nedves földből bőszen vizet szürcsölő virágokat.
A fa ágai a magasban összekapaszkodnak a szomszédos fa ágaival (Fotó: Temesvári Márta)
Ebben a mesebeli környezetben, füzek és nyárfák tövében dugta ki buksiját az 1700 években a mára már elhíresült fa sok más szürkenyárfa-csemetével együtt. Abban az időben, amikor a törökök már végleg kivonultak, s a pestisjárványok miatt a környék szinte teljesen elnéptelenedett. A megviselt, elszegényedett magyarok három utcában laktak csupán, oly’ kevesen maradtak. Értéke akkoriban csak a földnek volt, és az azon nevelt állatoknak.
A földek Mór két földesurához tartoztak, akik jobbágyokat és zselléreket dolgoztattak. A jó minőségű talaj – kellő számú munkaerő, illetve művelés hiányában – parlagon maradt. Hogy ez az állapot ne maradjon tartós, és legyen, aki termeljen rajtuk, német nemzetiségű lakosokat telepítettek az elhagyott házakba.
Hamarosan egyre több terméskővel megrakott szekér, kukoricacsővel zötyögő lovas kocsi tűnt fel Vajal-pusztán, amely régen Mór része volt, s ide tartoztak a szántók, kukoricaföldek, szőlők, legelők. Hamarosan csűrök épültek, gabonatárolók, istállók. Aztán hidakat is építettek, malmot és mindent összeszedtek az erdőkből, amit csak fel lehetett használni a konyhában: gesztenyét, mogyorót, gombát, csigát.
A kicsiny szürkenyár csemeték viszont békében növekedhettek, nem zavarták őket a lakosok, mert a terület mélyen fekszik, a vízszint magas, tehát művelésre nem igazán alkalmas. Egyedül a nyulak és az őzek legelték le néhányukat csecsemőkorukban, miközben az idős példányokat nyári viharok kényszerítették földre – ahogyan az idő az idős embereket is ágyba küldi pihenni…
A szürkenyár csak nőtt és nőtt az évszázadok során
1810 és 1812 között nagyon sok földrengés rázta meg a vidéket, de ekkora a „mi szürke nyárunk” már erős törzsű fa lehetett. Láthatta, hogyan vált Mór katonai hátországi támaszponttá, miként jöttek létre a céhek, s mekkora kolerajárvány pusztított a harmincas években. Aztán jött a Habsburg-uralom, a fagy, jégverés, filoxéra járvány. Az elszegényedést az 1900-as évektől lassú gazdasági javulás követte: hiszen minden hullámzó, s egyszer mindennek vége szakad, a jónak és a rossznak is.
S mivel a ciklusok folyamatosan követik egymást, úgy a békét is elsöpörte az első és a második világháború. A bornak nem volt piaca, a földek parlagon hevertek, a vidék elhanyagolt volt. A legelők elgazosodtak, a szőlőket elnyomta a dudva, a karók elkorhadva omlottak össze. A mezőgazdaság kiszámíthatatlan lett, s a szegénység miatt sokan elvándoroltak Amerikába.
A földreform során aztán mindenki birtokhoz juthatott, aki akart. A hiányzó munkaerőt gépekkel pótolták, az állatokat pedig traktorokkal. – Ebben az időszakban csökkent a szürke nyár élőhelye, mivel a nedves területeket lecsapolták, árkokat mélyítettek, hogy elvezessék a földekről a vizet, és így azok megművelhetővé váljanak. A gépek ereje segített olyan helyeket is „feldolgozni”, amelyek korábban, emberi erővel „megfoghatatlanok” voltak. Gyorsan fejlődött a mezőgazdaság: szőlőt telepítettek, gyümölcsösöket ültettek, megjelentek az állattenyésztő telepek is.
A vajali fa egyik ága (Fotó: Temesvári Márta )
A szürke nyárfák élőhelye a 70-es évek körül zsugorodott a mai méretére: 8500 négyzetméterre. Talán még ennél is kisebb területre szorult volna, ha nagyobb faipari, tüzelési értéke lett volna a fajtának, s ha a Vajal-forrás nem árasztotta volna el lakóhelyét.
Történetünk főszereplője közben egyre csak nőtt és nőtt, s mivel a gyerekek abban az időben (is) szerettek az erdőben bujkálni, élő szereplőivé válni egy vadregényes történetnek, hát hamarosan fel is fedezték. Szögeket vertek testébe, s fakunyhót építettek rá. A régi „lépcsőmaradványok” most is láthatók a törzsén, s emlékeztetik az elmúlt évszázadokra.
A fa törzsén még láthatók a "lépcsőmaradványok" (Fotó: Temesvári Márta)
Ahogy tövéhez simultam, s mélyen bordázott testéhez ért a tenyerem, éreztem, hogy milyen tökéletes EGYségben van a Mindenség: az emberek, a növények, az állatok, s a természet minden aprónak tűnő, ámde rendkívül fontos részlete….
