A tánc és a színház az életem - interjú Rovó Tamással
A tánc és a színház az életem - interjú Rovó Tamással
A tánc és a színház az életem - interjú Rovó TamássalTizenkilenc évesen az ember nagyon fiatal ahhoz, hogy olyan komoly dologba fogjon, mint egy tánccsoport megalapítása. Miért vágtál bele annak idején?
Édesapám is tánctanár, van egy táncegyüttese, ott kezdtem én is táncolni hatévesen. Ugyanazt csinálja tulajdonképpen mint én. Amikor apukám készült a világbajnokságokra, otthon is állandóan gyakorolt. Egy panellakásban laktunk, az ötödik emeleten, itt készült a versenyekre, jöttek is fel mindig az alattunk lakók! Kiskoromban mindig utánoztam, amire ő felfigyelt, így kerültem be a csoportjába, általa fertőződtem meg a tánccal. Tizenkilenc éves koromban leszerződtem a győri színházhoz, de gondoltam, emellett kéne még valamit csinálni. Gondoltam, miért ne csinálhatnám ugyanazt, mint az édesapám. Bementem egy művelődési házba, és előálltam a tánccsoport gondolatával. Nézett rám az igazgatónő nagy szemekkel, szerintem nem gondolta, hogy ebből hosszútávon komolyabb dolog lesz, de végül első körben húsz fő jelentkezett a tánccsoportba. Hála istennek hat-nyolc év alatt százötvenre nőtt a tanítványaim létszáma, majdnem minden nap tanítottam valahol.
Egyedül vezeted a Megadance-t és te magad vagy az edző, a koreográfus is?
Igen, ez ma is így van, most éppen a tízéves fehérvári születésnapi gálára készülvén rengeteg szervezői feladat van. Éppen tegnap éjszaka raktam össze a showelemeket, azért éjszaka, mert van egy másfél éves kislányom, és nyilván a feleségemnek is próbálok segíteni, miközben a színházban is folyik a munka.
Milyen műfajban fogtok táncolni a gálán?
Alapvetően a musical műfajában mozgunk, de megjelenik nálunk a dzsessztánc, a kortárs tánc, a showtánc. Ezen az esten is lesz Jézus Krisztus szupersztár, Rómeó és Júlia, és több ismert musicalből adunk elő részleteket, illetve filmzenékre is készítek koreográfiákat. Azt gondolom, fontos, hogy a gyerekek több műfajban is kipróbálják magukat. A gálán egyébként minden lesz, a rock and roll-tól kezdve a modern táncon keresztül a komoly kortárs irányzatokig. Érkezik édesapám is a csapatával együtt. Hatvanegy éves, és még mindig ugrik hátra szaltót! Nagyon szerencsés alkat, válogatott tornász volt, és ebből adódóan megmaradt neki az akrobatikus tudása.
Tíz, húsz, harminc év után is van még új ebben a műfajban?
Engem a tánc azért is motivál, mert megfogadtam, hogy szeretnék hagyni valamit magam után, és olyan dolgot kell csinálni, ami maradandó. Azt gondolom, hogy jó úton járok, hiszen nagyon sok fiatalt tanítottam meg táncolni. Van olyan tanítványom, aki Rotterdamban, az egyik leghíresebb balett együttesben táncol. Ez azért nagy büszkeség, mert ő az én hatásomra kezdett el a tánccal komolyabban foglalkozni, sőt, mielőtt jelentkezett a balettiskolába, a szülei megkérdezték a véleményemet. Azt mondták, hogy amiatt szeretne táncos lenni, amit nálam tanult, tapasztalt. A fő célom mindig az volt, hogy minél több emberrel megszerettessem a táncot.
Mi kell ahhoz, hogy valaki elkezdjen táncolni? Hiszen az ember akkor tud megszeretni valamit, ha jó tud benne lenni.
Hatéves kortól foglalkozom gyerekekkel, úgy tapasztalom, hogy hatéves kortól lehet nekik tanítani valamit, addig inkább lekötni lehet őket valamivel, játszani lehet velük. Általában mozgékony gyerekeket hoznak a szülők, mert tele vannak energiával, és szeretnék, hogy ezt kamatoztassuk. Az is nagyon fontos, hogy szeressék a zenét, ez a tánctanulás egyik elengedhetetlen feltétele. Aztán kiderül, hogy megmaradnak-e vagy sem. Sok olyan tanítványom van, akikből magam sem gondoltam volna, hogy lesz valami. Hat-hét éves korukban a szülők behozták hozzám, nagyon befelé forduló, félénk gyerekek voltak, majd eltelt hat-nyolc-tíz év, és addigra már magyar bajnokok lettek, nyílt, laza, vidám fiatalok. A tánctanítás nálam nem abból áll, hogy megtanítom a lépéseket, hanem igyekszem a tartalmi mondanivalóját és az érzelmi részét is átadni a táncnak. Ebből adódóan sokat beszélek az edzésen. Mindig azt csinálom, ami inspirál, nem ragaszkodom a sémákhoz. Nem gondolom azt, hogy valamilyen szabályrendszer kéne koreográfiát készítenem vagy egy könyv alapján tanítani a gyerekeket. Igyekszem közvetlen, kicsit családiasabb hangulatot kialakítani, ez többnyire sikerül is, bár hozzáteszem, a mai fiatalokkal sokkal nehezebb, mint a húsz évvel ezelőttiekkel.
Mi az oka ennek?
Egyrészt sokkal lustábbak, másrészt ez a számítógépes facebookvilág ilyen értelemben rossz irányba viszi a gyerekeket. Meg kell őket próbálni elmozdítani a gép elől! Ilyen szempontból is jó a mozgás, a rendszeresség, a közösség. Ma már egyre nehezebb tömegeket megmozgatni, bevinni őket a táncteremben, kitartásra nevelni őket. Számomra például nem kifogás, hogy azért nem jött valaki edzésre, mert tanult. Természetesen a tanulás fontos dolog, de azt be lehet úgy osztani, hogy a heti egy edzésen részt tudjon venni a diák.
Nehéz bekerülni a csoportba?
Nincsen felvételi, bárkit szívesen látok, senkit nem szoktam elküldeni, hiszen a hangsúly a mozgás, a zene, a tánc szeretetén van. Jöjjön el, nézze meg, próbája ki, és ha van kedve az illetőnek, akkor maradjon! Eddig még nem volt arra példa, hogy bárki elment volna. A kicsik és a nagyok együtt edzenek. Nyilván van szintkülönbség, és az én feladatom az, hogy olyan koreográfiát kreáljak számukra, hogy a tudásbeli különbség ne legyen látványos, illetve ha valami nagyon nehéz a kicsiknek, akkor úgy készítsem el a koreográfiát, hogy nekik könnyebb legyen. A mostani gálaműsor nyitószámában például minden korosztálynak van külön blokkja, így a kisebbeknek is. Azt gondolom, hogy egy kisebb gyereknek nagyon nagy motiváció, amikor a nagyokkal táncolhat, annál komolyabb húzóerő nem kell! Annyi energiát ad ez egy pici gyereknek, hogy ha elkapja a fonalat, ráérez a ritmusra, elképesztő fejlődésen megy keresztül néhány hónap alatt.
Milyen esélyek vannak egy ilyen vegyes csoportban komoly eredményeket elérni?
Vannak olyan vállalkozó szellemű fiatalok, akik a hétfői edzésen kívül pluszban rászánják az időt a gyakorlásra, velük vasárnap szoktunk a színházban edzéseket tartani, belőlük alakult ki egy versenycsapat, emellett magánórákat is tartok azoknak, akik a tánccal komolyabban is szeretnének foglalkozni. Ha valaki azt mondja, hogy negyven emberrel lehet egyszerre ugyanolyan intenzíven foglalkozni, az nem mond igazat, hiszen az ember figyelme megoszlik. Azt gondolom, hogy a legjobban úgy lehet valakit táncra tanítani, ha csak ő van. A mostani versenycsapat legutóbb a Pearl Dance versenyen aranyminősítést szereztek, de szerepeltünk a Fehérvári Táncfesztiválon is legutóbb.
Neked mit adott gyermekkorodban a tánc?
Azt hiszem, nekem majdnem mindent. Sőt, a mai napig a családomon kívül a tánc jelenti az életet, és a színház. E kettő nem különválasztható számomra. Eleinte nagyon nem vettem komolyan: édesapám csoportjában hatévesen kezdtem el táncolni, és ahogy növekedtem, élveztem, hogy nagyon sok lány vesz körül. Egy idő után rájöttem, hogy nem szeretnék mindig az utolsó sorban táncolni, és elkezdtem komolyan foglalkozni a tánccal. Jött a középiskolás időszak, és akkor édesapám azt mondta, döntsem el mit szeretnék. Felvételiztem autószerelőnek, felvettek, felvételiztem a balettiskolába, oda is felvettek, és a tánc mellett döntöttem. Azt hiszem, minden nehézsége ellenére most is a táncot választanám.
Van perspektíva a táncban egy mai fiatalnak?
Általában a művészeti pálya nagyon nehéz ma, de kitartással és szorgalommal van rá esély, hogy az ember sikeres legyen, és meg is éljen belőle. Nagyon sok munka, nagyon sok kitartás kell hozzá, és nagyon sok időt kell rászánni. A feleségem bár szakmabeli, most otthon van a kislányunkkal, és bizony van úgy, hogy este tízkor érek haza, és reggel hétkor már el is indulok otthonról. Nagyon becsülöm őt, és a nőket általában, hogy ennyi mindent magukra vállalnak. Nyilván vannak könnyebb időszakok, amikor kevesebbet dolgozom, mert kevesebb előadás van, de a jellemző az, hogy szeptembertől júniusig reggeltől estig színház, mellette tanítás, szervezés. Most is amikor szabadidőm van, készülök a Megadance gálára, intézem az ajándékokat, a plakátokat, és még sok mindent. Azt hiszem az a fontos, hogy az a munkám, amit szeretek, mert nem nagyon foglalkozom mással a táncon kívül. Nem hiányozhat az életemből az alkotás folyamata, és az, hogy mindez színházban történjen, mert az olvasópróbától a premierig mindent szeretek.
