Ilyen a szenvedély egy világjáró fehérvári fotós szemével - interjú Hermán Fannival
Ilyen a szenvedély egy világjáró fehérvári fotós szemével - interjú Hermán Fannival
Ilyen a szenvedély egy világjáró fehérvári fotós szemével - interjú Hermán FannivalMikor és hogyan kezdtél el fotózással foglalkozni?
A gimnáziumi éveimben kezdtem el érdeklődni a fotózás iránt. Őszintén szólva az volt az érzésem, hogy az osztálytársaim közül már mindenki tudja, mivel szeretne foglalkozni a jövőben, csak én vagyok tanácstalan – természetesen ez csak az én fejemben élt így. Valójában miért is kéne tudni már gimnáziumban, mivel szeretne foglalkozni az ember? Semmi baj nincs azzal, ha később találjuk meg azt a területet, amiért lelkesedünk. Én például pszichológia alapképzést végeztem, majd kommunikáció- és médiatudomány mesteren folytattam – és boldogan dolgozom fotósként.
Mindenesetre a gimnázium alatt elkezdtem képezni magam, fotózni a környezetem. Fontos megemlítenem azt a mára már komikussá vált apró részletet, hogy eleinte féltem másokat a kamerám elé állítani... Így belevágtam egy önportré sorozatba (ez akkoriban elég menő volt a Flickr nevű weboldalon).
Kellett pár év, mire rutint szereztem abban, hogyan kommunikál az ember a modelljeivel. Nagyon fontos a nyitottság, a kíváncsiság, a határozottság. Ebben sokat segített az is, hogy nem zárkóztam el attól, hogy a kamera másik oldalán is kipróbáljam magam. Ezt minden fotósnak ajánlom, próbálja ki, milyen, ha őt fotózzák!
Min múlik a témaválasztásod, mit szeretsz megörökíteni?
Legjobban mindig is embereket szerettem fotózni. Utazásaim során azonban jobban fókuszálok a természetre, a tájakra. A munkám egy fontos részét képezi a lifestyle jellegű termékfotózás is.
Bármilyen témáról is legyen szó, legfontosabb számomra a természetesség, a spontaneitás, a hűség önmagunkhoz, saját személyiségünkhöz. Amikor embereket fotózom, igyekszem kerülni a túlzottan megrendezett beállításokat. Egy fotózás során elengedhetetlennek tartom, hogy kicsit jobban megismerjem a modelljeimet, és rájuk tudjak hangolódni. Amikor egy esküvőt vagy párt fotózom, először el kell nyernem a bizalmukat ahhoz, hogy igazán őszintén vissza tudjam adni azt, milyenek ők és a szerelmük egymás iránt. Mindig egy különleges és intim élmény, amikor megnyílnak előttem és beengednek a kis világukba. Ezekért a pillanatokért nagyon hálás vagyok, szerintem ez a fajta bizalom hatalmas dolog.
Iskolás éveidet Fehérváron töltötted? Milyen volt az az időszak?
Igen, általános iskolába és gimnáziumba is Fehérváron jártam. Mindig is élveztem a tanulást, az új ismeretek elsajátítását. Legnagyobb örömöt a humán tárgyak, főként a magyar irodalom és az idegen nyelvek jelentettek. A mai napig nagyon szeretek olvasni, minden egyes alkalommal, amikor otthon járok, betérek egy könyvesboltba, és egy pár új szerzeménnyel térek vissza Németországba, ahol most élek. Jelenleg a kortárs magyar írók műveit igyekszem minél jobban megismerni.
Mi hiányzik Székesfehérvárból, mit szeretsz a városban a legjobban?
Mivel külföldön élek, természetesen a családom és a barátaim hiányoznak a legjobban. Ugyanakkor amikor otthon járok és időm engedi, csak leülök egy padra az Országalmánál és nézelődöm vagy olvasok. Sokszor szembejön egy-egy ismerős is, váltunk pár szót. Azt hiszem, az ismerősség hiányzik, a nyugodt csörgedezése, a halk pulzálása a városnak, aminek a ritmusát automatikusan felveszem, lelassulok kicsit.
Hogy kerültél Németországba, hogy telnek most a napjaid?
Az egyetemi mesterképzés befejezése után költöztem ki, és hamar el is helyezkedtem fotósként – időm egy részében egy cég alkalmazottjaként dolgozom, emellett saját projekteket vállalok szabadúszóként. Ez főként esküvőket, páros és portréfotózásokat jelent.
A napjaim, főként tavasztól őszig (az esküvőszezonban) elég elfoglaltak. Átlagosan heti három napot töltök a fix munkámmal, a hétvégéken esküvőkön vagyok tulajdonképpen bárhol (idén főként Németországban és Magyarországon, de jövőre Norvégiába is megyek), a fennmaradó időmben kisebb fotózásokat vállalok, feldolgozom a képeket, ügyfelekkel kommunikálok.
Szabadidő? Nehezen, de néha összejön – ilyenkor szívesen vagyok a barátaimmal, olvasok, utazom, amihez épp kedvem van.
Csak privát felkérésekre fotózol, vagy magazinokhoz, reklámkampányokhoz, céges plakátokhoz is akár?
A munkám kilencven százaléka privát felkérésekből áll, de vállalok portré-, illetve lifestyle jellegű fotózásokat kisebb vállalkozásoknak, kávézóknak is. Ahogy már korábban is kiemeltem, a legfontosabbnak a természetességet és a hitelességet tartom. Ha ezzel egy ügyfél – legyen az egy kreatív ügynökség vagy magazin – azonosulni tud, és ki tudunk találni egy koncepciót, amellyel mindkettőnk elégedett, semmi sem áll a közös munka útjába.
Olvastam a honlapodon, hogy a skandináv kultúra szerelmese vagy. Milyen formában kerültél már közelebbi kapcsolatba vele? Éltél is arrafelé?
Az egyetemi alap- és mesterképzés között „kivettem egy év szabadságot”, és Svédországba költöztem, ahol egy színházban dolgoztam. Nem is tudom igazán jól szavakba önteni, mennyire csodálatos volt ez az időszak, milyen sokat adott.
Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy kinyitottam magamban egy ajtót, amit nem szeretnék többé becsukni. Nagyon sok területen megváltozott a szemléletem, formálódott, érettebbé vált a gondolkodásom ennek az egy évnek köszönhetően.
Az ember egyre nagyobb köröket ír le: az első, amikor elköltözik a szülővárosából, mondjuk a tanulmányai miatt. Amikor Budapesten éltem, máshogy tekintettem Székesfehérvárra. Amikor Sundsvallba, Svédországba költöztem, máshogy néztem Magyarországot. Amikor visszatértem, bizonyos jelenségekre egyfajta távolságtartással, kritikusabb beállítódással tudtam szemlélni, és értékelni tudtam olyan dolgokat, amiket addig nem. Amikor kiköltöztem Németországba (és ahol már lassan két éve élek), ez az érzés csak erősödött. Egyrészt minél többet lát az ember, annál inkább rájön, mennyi mindent nem ismer még. Másrészt kap egy hasonlítási alapot, és szélesebb lesz a látóköre. Harmadrészt elkezdi tisztelni az időt, becsülni az emberi kapcsolatokat, és durván megismerni önmagát, gyengeségeivel és erősségeivel egyaránt.
Az otthonod is tükrözi a skandináv kultúra hatását?
Azt hiszem, van lenyomata az otthonomban, a mindennapjaimban is. Nem kimondottan a minimalizmus az, ami megjelenik, inkább egyfajta természetközeliség, nyers anyagok, sok fabútor, kerámiatányérok és bögrék, gyertyák. Na, a világítás fontosságát és a gyertyák szeretetét például Svédországból hoztam magammal! Amikor fent északon beköszönt a téli sötétség, minden ablakban felgyullad egy kis lámpa, az étkezésekkor gyertyát gyújtanak, ami sokkal hangulatosabbá, kellemesebbé teszi a beltereket. Ügyelnek arra, hogy inkább több, kisebb, meleg fényű fényforrást helyezzenek el az otthonaikban egy központi, nagy fényerejű lámpa helyett.
7 éves korod óta írsz naplót. Nyilvános írásaid is jelentek meg, vagy tervezel ilyeneket?
Vicces, hogy erre rákérdezel. Azt hiszem, a legutolsó írásom általános iskolában jelent meg. Egy meseíró pályázatra nyújtottam be egy igen hosszú alkotást, ami, ha jól emlékszem, egy hajótörésről szólt. Több oldalas alkotás volt, nagyon élveztem gépelni.
Ilyesfajta ambícióim jelenleg nincsenek, ugyanakkor a mindennapi kommunikációmban kifejezetten ügyelek arra, hogy helyesen, igényesen, választékosan fogalmazzak. Ez különösen nehéz akkor, ha az ember egy idegen nyelven beszél, ír minden nap. Talán ez a legkeményebb küzdelem számomra idekint. Ugyan folyékonyan beszélek németül, sokszor ütközöm falakba, amikor azt érzem, sokkal jobban át tudnám adni a gondolataimat magyarul. Persze tudom, ez türelem, gyakorlás és idő kérdése. Összességében nem panaszkodhatom, eddig még nem történt rosszabb dolog annál, mint hogy egy étteremben egy üveg bort rendeltem egy üveg víz helyett
Fotóidról egyfajta kifinomult érzékenység tükröződik. Te hogyan jellemeznéd az alkotásaidat, illetve önmagadat?
Nagyon örülök, hogy így jellemzed a munkámat, köszönöm! Úgy gondolom, a fotós (is) egy olyan alkotóművész, aki a lelke egy kis darabját, a kreativitását, a világszemléletét, a múltjának és jelenének egy részét átcsorgatja azon, amit épp alkot. Saját magamra is abszolút jellemző az érzékenység – mind érzelmileg, mind a külvilág iránt. Sokszor felmerült már a természetesség, mint fő elem, ez talán a legfontosabb számomra a saját személyiségemben és a munkámban is egyaránt. Ha a jelenlegi élethelyzetemből indulok ki, azt hiszem, kitartás, lelkesedés, kíváncsiság, alázat és kemény munka nélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok. És még van pár tervem a jövőre nézve.
Egy helyen írod magadról, hogy négy nyelven beszélsz. Melyek ezek, és merre jártál már eddig a világban?
Magyarul, angolul, németül és svédül beszélek – és tervben van még egy pár nyelv, amit szívesen megtanulnék. Nagyon izgalmas számomra a nyelvtanulás, hiszen a nyelvi lenyomattal együtt „csomagban” kapod az adott kultúra és gondolkodásmód esszenciáját is. Annak a bizonyos ajtónak a kinyitása magában foglalta azt is, hogy a kíváncsiságom egyre nőtt más tájak iránt. A svédországi évem alatt eljutottam Izlandra, ahova azóta még egyszer visszatértem. Svédországból pedig egy InterRail jeggyel a zsebemben indultam haza: egy hónapig utaztam egyedül a hátizsákommal Európán keresztül Magyarország felé. Dél-Svédország után érintettem Dániát, Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, Ausztriát, és végül a Keletiben leszálltam a vonatról.
A munkámnak köszönhetően pedig fotóztam már jegyespárt az olasz Dolomitokban, Norvégiában, Hollandiában és Belgiumban is.
Az új, számomra ismeretlen tájak inspirálnak és kifejezetten jó hatással vannak a látásmódomra. Azt hiszem, ezt is a svéd évemnek köszönhetem, a természethez való viszonyom teljesen megváltozott. Azóta sokkal szívesebben töltök időt túrázással, új utak felfedezésével. A képeim túlnyomó része is kültéren, épített környezettől távolabb, ha lehet, érintetlen területen, természetes fényviszonyok között készül. Szóval, talán kijelenthetem, hogy Svédország egy fordulópont volt az életemben.
