Csongrádi Ferenc: Csak akkor mertünk mutatkozni a városban, ha nyertünk
Csongrádi Ferenc: Csak akkor mertünk mutatkozni a városban, ha nyertünk
Csongrádi Ferenc: Csak akkor mertünk mutatkozni a városban, ha nyertünkCsongrádi Ferenc azon kevesek egyike - konkrétan csak ő és Májer Lajos - akik nagyon fiatalon már tagjai lehettek a Videoton első igazán sikeres csapatának, az 1976-os bajnoki ezüstérmes alakulatnak, amely akkor a legjobb volt a mezőnyben és aranyat érdemelt volna, de "felsőbb erők" és a végén sorra bundázó Fradi nem engedték, majd már rutinos, válogatottként tagja, sőt, csapatkapitánya volt a magyar klubfoci utolsó nagy sikerét elérő, PSG, MU, Partizan és Real-verő, 1985-ös UEFA-kupa döntős Vidinek is.
Az elmúlt időszakban két megemlékezésen, egy szoboravatón és egy temetésen találkoztunk, amelyek két nagyszerű emberhez, Vidi-ikonokhoz köthetőek. Mindkettőn megható beszédet is mondtál, de az feltételezhető, hogy nem ezek voltak a legvágyottabb szerepléseid.
Valóban így van, sajnos az idő múlik és a velünk dolgozó egykori kollégák, barátok, társak közül egyre több a távozó. A Vidit évtizedeken át szolgáló masszőr, Molnár Feri bácsi is már 88 éves volt, sok szép emléket őrzünk róla, mint ahogy Kovács Ferenc mesteredzőnkről is, akinek a szoboravatóján futottunk össze a közelmúltban. Rengeteg közös szép és kevésbé örömteli, de jórészt fontos pillanat visszaköszön, amelyekre ezekben a beszédekben támaszkodom, és mint volt csapatkapitány sem kerülhetem ki ezeket a szerepléseket, de ilyenkor, ahogy mondani szokás: csak a szépre emlékezünk!
Vissza a kezdetekhez! Nem éppen kisgyerekként, de igen fiatalon, 14 évesen kerültél szülőfaludból, a Veszprém vármegyei Apácatornáról a Vidihez. Mi ennek a története? Volt, aki felfedezett, beajánlott a klubnál, vagy a véletlen hozta úgy, hogy itt kötöttél ki Székesfehérváron?
Roppant egyszerű a történet: 1970-ben a mezőgazdasági szakközépiskolába mentem továbbtanulni az általános iskola után, így kerültem Fehérvárra. Nem volt éppen ideális a kezdet, mert a suli csapatban hamar kibicsaklott a bokám, megsérültem, az őszöm rá is ment erre, de tavasszal már a Vidi serdülőben találtam magam, Ispaics Tibi bácsi csapatába kerültem, majd a szokásos szamárlétrát, korosztályos csapatokat végigjárva eljutottam a tartalékcsapatba, nem sokkal később pedig az NB I-es gárdába.
Igencsak ifjonc voltál még, amikor már lehetőséget kaptál a "nagyok" között, sőt nem sokkal később már a felnőtt magyar válogatottban is bemutatkozhattál. Ebből adódik a kicsit provokatív kérdés is: mennyire volt nehéz akkoriban bekerülni vidékről a válogatottba?
1974 szeptemberében játszottam az első bajnoki meccsemet a Vidiben a felnőttek között, éppen egy Fradi elleni, idegenben megnyert mérkőzés volt ez. A 23. percben a Nagy II Jani helyett cserélt be a Kovács Feri bácsi, és mivel nyertünk az FTC ellen, nem is ment rosszul a játék, 18 és fél évesen ott ragadtam a felnőtt csapatban. Megjegyzem, ezt
a cserét a Doktor Úrnak, csapatorvosunknak, Horváth Lajosnak köszönhettem, mert - mint később kiderült - ő duruzsolt folyamatosan a mesternek, hogy engem küldjön be, próbáljon ki.
A válogatottsággal is szerencsém volt, még nem töltöttem be a 20. életévemet sem, amikor 1976. március 27-én (éppen két nappal a születésnapom előtt) a Népstadionban a két évvel később világbajnoki címet nyerő argentinok ellen debütálhattam. Ezt aztán még követte 23 válogatottság, ami lehetett volna sokkal több is, ha nem a legrosszabb időszakokban sérülök meg. Azonban az alapkérdésre visszatérve, azt kell hogy mondjam, bizony nehéz volt vidékről bekerülni a válogatottba, de én ebben a legfőképpen hangoztatott Budapest-vidék ellentét mellett leginkább azt látom fő oknak, hogy akkoriban nem voltak a fővároson kívüli csapatok meccseiről rendszeres közvetítések a televízióban, mint ma, amikor minden egyes találkozó képernyőre kerül, internet sem volt, semmiféle gyors információs csatorna, ahonnan tájékozódni lehetett volna, a kapitány pedig ritkán tudott 1-2 találkozót megtekinteni a budapestieken kívül, ezért aztán jobban szem előtt voltak a Fradiban, Újpesten, Honvédban vagy éppen a Vasasban, MTK-ban játszók.
Közel 400 tétmeccsen léptél pályára, ennek jelentős részét a Vidiben játszottad, ugyanakkor azt nem lehet állítani, hogy nagy gólvágó lettél volna, hiszen "csak" 24 találatig jutottál, éppen addig, mint ahány válogatottságod volt. Viszont! Sikerült néhány igencsak szép és emlékezetes találatot jegyezned. Újra költői lesz a kérdés: a 24 gólod legemlékezetesebbjét az UEFA- menetelés során, 1984 őszén a Paris Saint Germainnek Párizsban lőtt, illetve fejelt két találatod között kell keresnünk?
Naná! Azt lehet mondani, hogy ezek a gólok voltak a legemlékezetesebbek, hiszen egy nagyon jó, már akkor nemzetközi klasszisokkal teletűzdelt PSG ellen tudtunk idegenben úgy nyerni 4:2-re, hogy már 4:0-ra is vezettünk. Ráadásként a visszavágókat (mint ismert kettő is volt, mivel az elsőt a nagy sóstói köd miatt félbe kellett szakítani és másnap újra játszani), amelyeket majdnem napra pontosan 39 évvel ezelőtt játszottunk, 1984. november 7-én és 8-án, is sikeresen meg tudtuk vívni, tulajdonképpen két hét alatt háromszor vertük a PSG-t, ami szerintem nem sok mindenkinek sikerült addig és azóta sem. Ez egyébként is egy roppant sikeres időszak volt, aminek kapcsán azért megjegyezném, hogy az akkori játékrendszer jelentősen eltért a maitól, az én posztomon játszó szervező, irányító középpályásoknak inkább volt védekező feladatuk, mint támadó, nem volt divat a mai "sláger", a területvédekezés, sokkal többször kellett egy az egyben találkoznunk, összecsapnunk az ellenfél játékosaival, hogy ne tudják gyorsan rávezetni a védelmünkre a labdát, mindemellett, mint irányítónak a mi támadóinkat is ki kellett szolgálni minél több jó labdával, úgyhogy az elsődleges szűrő-kiszolgáló, irányító szerepkörben nem ontottam a gólokat ipari mennyiségben, de amit szereztem, azzal is bőven elégedett lehetek.
Te azon kevesek közé tartozol, akik az első igazán sikeres Vidiben, a '76-os csapatban és majdnem egy évtizeddel később az UEFA-döntős együttesben is játszottál. Melyik volt a kettő közül a jobb csapat? Egyáltalán lehet-e különbséget tenni a kettő között, hiszen az egyikben zseniális labdarúgók, nagy egyéniségek játszottak, mint például Karsai vagy Kovács József, a másik pedig nagybetűs csapat volt, sok jó játékossal?
Nem tennék különbséget a kettő között, ugyanis mindegyik nagyszerű játékosokból állt, ahogy említetted Karsait, Kovács Józsit, de mondhatnám Szalmásy-t Kovács Lacit, Nagy II-t vagy Nagy III-at a '76-os gárdából. Szerencsés vagyok, hogy velük játszhattam egy csapatban, hogy 18 évesen be tudtam kerülni közéjük, megtiszteltetés volt, ezért hálát adhatok a sorsnak. Máig ható keserűség, hogy egyértelműen elvették tőlünk a bajnoki címet 1976-ban, ami minket illetett volna, s egész másként látnánk akkor ezt a történetet, ha miénk az arany, de azt hangsúlyozom, hogy
nekünk nem kellett volna úgy, olyan áron, ahogy a Fradié lett az a bajnoki cím, hogy megvette az aranyérmet! Az ezüst is szépen csillog, mert becsülettel szereztük meg.
Az UEFA-kupa finalista 1985-ös csapatnál más volt a helyzet számomra, hiszen akkor már rutinos játékosként, csapatkapitányként szerepeltem az együttesben, s a rutinommal tudtam is néha jó tanácsokkal szolgálni a fiatalabbak számára, növelve kicsit az önbizalmukat. De ami igazán lényeges volt ennél a gárdánál, az hogy mindenki egy irányba húzta a szekeret, nem voltak kilógások, alibizések, mindenki mindent beleadott, hogy sikeresek lehessünk. Nemcsak a stabil kezdők, kulcsjátékosok, mindenki, azok is akik kevesebb lehetőséget kaptak. Motivált, jó szellemű társaság voltunk. Ez a kupamenetelés volt számomra a pont az i-n, a már végéhez közeledő pályafutásom legnagyobb élménye, amit méltán emlegetünk. Nagyon-nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy játékosként, csapatkapitányként részese lehettem ennek a történetnek!
Egyetértesz sokak megállapításával, hogy ez az 1984-85-ös Vidi volt a legjobb olyan magyar csapat, amelyik nem lett magyar bajnok? Igaz, itt éppen a '76-os csapatot is említhetném...
Valószínű, hogy így van, de én azt mondom, hogy mi igenis bajnokok voltunk! Nagyon szerettünk futballozni, így is szép volt, jó volt, mi azért játszottunk, hogy szórakoztassuk a közönséget, akik időt, pénzt áldoztak ara, hogy minket biztassanak hétvégenként, így mi is jól éreztük magunkat a pályán. A szurkolók látták rajtunk azt a szenvedélyt, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy sikeresek legyünk. Itt tenném hozzá, hogy
nem sokszor, de előfordult, hogy vereséget szenvedtünk, mi ilyen esetben nem mentünk ki az emberek közé a városba, csak akkor mertünk mutatkozni, ha nyertünk! Ma már ez a veszély a mostani játékosokat nem fenyegeti, mivel a keret 90%-a nem fehérvári lakos, nem itt él. Nem érzik, nem élik át igazán, hogy milyen a szurkolók igazi szeretete és haragja.
Családi vonalon nálad is ment tovább a foci szeretet, mindkét fiad belekóstolt a sportágba, ám az utóbbi időkben nem tudni róluk semmit.
Igen, a fiaim is fociztak. A kicsi már abbahagyta, majd több más sportágat is kipróbált, futott, kajakozott, kerékpározott. Számára nem annyira volt fontos, hogy élsportoló legyen, a rendszeres mozgás igen, ezzel nincs is probléma.
A nagyobbik a Vidiben nőtt fel, az NB III-as csapat után az egyetemi tanulmányai miatt is Győrbe, Gyirmótra szerződött, majd egy évvel később egy lehetőséget kihasználva az Egyesült Államokban játszott, mellette sportmenedzsmentet, pszichológiát és számítógép programozást tanult, sőt, kitűnővel végzett is az egyetemen, a csapatával amerikai bajnok lett, kétszer pedig harmadik. A világháló és a TV segítségével éjszakánként itthon tudtuk nézni a mérkőzéseiket. A tanulmányok befejezését követően úgy döntött, felhagy az élsporttal, én pedig ezt elfogadtam, tiszteletben tartottam, hiszen ez az ő élete, az ő döntése.
Korábban edzőként, tanácsadóként, szakmai vezetőként több klubban is dolgoztál, a Vidivel voltak jó időszakaid, a Gázszerrel, Sopronnal is, manapság azonban csendesebb körülötted az élet. Mi köt most a focihoz?
A Vidinél, miután végigjártam a ranglétrát az utánpótlásban, kétszer is megmentettem a felnőtt csapatot a kiesésétől, mindkétszer nehéz helyzetben vettem át a gárdát, de sikerült meghosszabbítani az NB I-es tagságot, a Gázszernél pedig nagyon jó úton haladtunk egy igazán jó helyezés felé, 5-6 fordulón keresztül vezettük is a bajnokságot, de sajnos elfogyott a tulajdonos anyagi forrása a csapat támogatására, így akkor télen (1999 végén) meg is szűnt a klub. Aztán a Dunaferrnél voltam szakmai tanácsadó, dolgoztam Sopronban, labdarúgó közalapítványt is vezettem, mindenbe belekóstoltam szinte, ami a focihoz köthető. Tanítottam közben Dégen és Mezőkomáromban, elvégezve az ehhez szükséges tanulmányokat, közben az UEFA pro licencet megszereztem. Szerettem képezni magam, szerettem tanulni. Manapság MLSZ-ellenőrként tevékenykedem, emellett a megyei osztályban szereplő csóri csapatnál dolgozom, mivel nyugdíjasként sok volt már az üresjárat, a szabadidő, mindenképpen szerettem volna valami hasznosat csinálni. Szeretem ezt a közeget, szeretek a labdarúgásban dolgozni, hiszen ezáltal is lehetőségem adódik régi barátokkal, focista társakkal, egykori ellenfelekkel találkozni. Ez az én második családom, amiben életem jelentős részét töltöttem eddig és jól éreztem magam.
(Mátay Balázs)
