6 hónapnál régebbi cikk

Karsai 76! A Vidi sikereinek megalapozója, akinek dalolt a lábán a labda
Fehérvár Médiacentrum fotója
Mátay Balázs
Karsai 76! A Vidi sikereinek megalapozója, akinek dalolt a lábán a labda

Túlzás nélkül állítható, ha nem igazol a több játéklehetőség reményében Székesfehérvárra 1966-ban az MTK-tól az ifjú "Sunyi", Karsai László, akkor nem biztos, hogy a következő szezonban feljut az NB I-be a Vidi elődje, a VT Vasas, amely aztán Videoton SC néven a magyar foci meghatározó klubja lett.

A fehérvári sportlegendák főszereplésével futó sorozatunk utolsó vendége 2023-ban, így karácsony apropóján mondhatjuk a csúcsdísz a fán, Karsai László, aki egy nagy generáció éljátékosa volt. Az akkori Vidivel (érkezésekor még VT Vasas) először jutott fel az első osztályba, ahol a régi Berényi úti pálya helyett már az új Sóstói Stadion volt az otthona, majd a gyors kiesést követően újra feljutva előbb stabilizálta helyét az élvonalban, hogy aztán néhány évvel később az egész ország csodálja gólerős, kreatív játékát és azt a gárdát, amely 1976-ban csak azért nem lehetett bajnok, mert a fővárosi hatalmasságok nem engedték. Akadnak, akik azt vallják évtizedek óta, ha te annak idején nem kötsz ki Fehérváron, lehet, hogy nem lett volna gyors NB I-es feljutás, de még csak Sóstói Stadion sem! Te is hallottad ezeket a vélekedéseket?

Természetesen igen, de kicsit hadd bővítsem a sort, mert az a csapat nem csak belőlem állt, velem együtt, akkoriban került a VT Vasashoz Fejes, Nagy II, Hartyáni és más kiváló társak, akikkel együtt értük el már az első itt töltött idényem végén az NB I-es feljutást.

Annak idején, gyerekkorodban nem éppen ideális körülmények között nőttél fel, nyolc (!!) testvér között, Budapest korántsem elit részén. Hogy lehetett így a focira koncentrálni?

Budapest 10. kerületében a Pongrácz telepen nőttem fel, egy másfél-két szobás tégla lakásban, négyemeletes sorházban, ahol nagyon szűkösen éltünk minden tekintetben, s ezen csak az '56-os események változtattak, annyiban, hogy a másik nyolc testvérem kiröpült a családi fészekből, így nekem nagyobb hely és több lehetőség maradt, csak a tanulással és a focival kellett foglalkoznom. Rengeteg grund volt, ahol lehetett kergetni a labdát, ebben nem volt hiány, de kellettek is ezek a kis focipályák, mert a Puskás-féle aranycsapat és a magyar foci akkori népszerűsége ezt meg is kívánta.

Végül már 10 évesen az MTK igazolt játékosa lettél, holott a Fradi pálya sem volt sokkal messzebb tőletek, mint az MTK-é. Miért a Hungária körúton kötöttél ki?

- Két oka volt: egyrészt az MTK stadion kicsit közelebb volt, másrészről pedig a Fradi már akkor olyan népszerű volt, hogy még vidékről is oda vitték a labdarúgás iránt érdeklődő gyerekeiket a szülők, nagyon nehéz volt bekerülni a zöld-fehérekhez. Mivel az MTK-nál is adottak voltak a feltételek az eredményes munkához, oda mentem végül.

A kék-fehéreknél már utánpótlás korodban szép sikereket értetek el. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb?

Az, amikor az "ifi 1" tagjaként a bajnokságban jól elvertük 4-0-ra a Ferencvárost és bajnokok is lettünk. Hatalmas élmény volt, hogy nem kevesebb, mint 10 ezer néző jött ki arra a Fradi elleni meccsünkre! Ma az MTK NB I-es felnőtt csapatának mérkőzéseit jó, ha átlagban 2 ezren látják, ehhez viszonyítva tényleg egy csoda volt annak idején, hogy utánpótlás találkozókon is ezres nézőszámok voltak a kiemelt ellenfelekkel szemben.

Már alig 18 esztendősen bemutatkozhattál az NB I-ben, végül mégis kihasználtad a lehetőséget, hogy kölcsönbe eligazolhattál máshová. Mi döntött akkoriban amellett, 18-19 évesen, hogy a Vidihez igazolj? A remélt több játéklehetőség?

Lakat Károly volt akkor az edzőnk, aki gyorsan és jelentős mértékben fiatalította meg az MTK-t, ami több komoly vereséghez és majdnem kieséshez vezetett. Új edző jött, aki viszont úgy döntött, hogy a fiataloknak lehetőséget ad, hogy aki tud és akar elmehet máshová - többnyire kölcsönben - szerencsét próbálni. Én ekkor belevágtam a fehérvári kalandba, bár volt más lehetőségem is. Azonban rádió-tv-műszerésznek tanultam, így a Vidi gyárban gyakorolhattam a szakmát, illetve szállodai elhelyezést is ígértek. Igaz, először arról volt szó, hogy a Velence Szállóban lakom majd, a mai Magyar Királyban, aztán ebből egy munkásszállás lett, de végül nem bántam, maradtam.

Akkor így utólag mondhatjuk, hogy jó döntést hoztál?

Igen, a legjobb helyre kerültem azzal, hogy a VT Vasashoz igazoltam! Kicsit távolabb kerültem a szüleimtől is, s az igazat megvallva vágytam már egy kis önállósodásra, ebben pedig tökéletesen segített a Fehérvárra való költözés. Igaz, nem indult valami nagy sztorinak a dolog, mert edzettünk, meccset játszottunk, közben pedig be kellett járni a gyárba dolgozni is - bár ezt nem panaszként mondom, jó elfoglaltságnak bizonyult -, és azon a bizonyos munkásszállón négyen laktunk egy szobában, ami azért messze volt a Velence Szálló nyújtotta kényelemtől.

Amikor ide kerültél, a másodosztályban szerepelt a VT Vasas, ám veled és társaiddal mindjárt  - nem kis meglepetésre - összejött a feljutás 1967-ben, hogy aztán egy év után búcsúzzon és újabb egy esztendő elteltével már esélyesként kerüljön vissza, még erősebb kerettel, elindítva egy szép felfelé ívelő sikerpályán a Vidit.

1966-ban érkeztem a VT Vasashoz, ami a feljutás évében lett Videoton. Rögtön felkerültünk az első osztályba, így elmondhatom, hogy igen gyorsan lettem újra NB I-es játékos és még 20 éves sem voltam. Nem volt nehéz, mert a már említettek mellett olyan ősfehérváriak szerepeltek az akkori csapatban, mint Horváth "Lekvár", Bognár "Boci", Kerecsényi Lajos és Bobory Béla, akik ugyancsak kiváló futballisták voltak.

A feljutás szezonja nem bizonyult nagy sikersztorinak, bár nagyon kevés kellett a bennmaradáshoz. Számodra azonban nem volt ez sem rossz idény, jól ment a foci, gólokat lőttél, pl. a fehérvári csapat első NB I-es győzelmét jelentő találat is a nevedhez fűződött a DVTK ellen.

Ez így volt, de sok más szépre nem lehet emlékezni, mert kiestünk. Csak egyetlen ponton múlott, de akkor sem sikerült a bennmaradás, mi ezt akkor kudarcként éltük meg.

Viszont rögtön vissza is kerültetek a következő idény végén, amelynek során ontottad a gólokat a másodosztályban. Itt gyorsan hozzá is kell tenni, hogy akkor még nem irányító középpályásként, hanem csatárként tartottak számon. Igen eredményes csatárként.

Ez abban az idényben volt, amikor 35 gólt sikerült szereznem és gólkirályi címet az NB I/B-ben, ami akkor a második vonalnak felelt meg. Aztán az NB I-ben már olyan remek edzőkkel dolgozhattunk, mint Kalocsay Géza bácsi, Kovács Ferenc, akikkel fokozatosan lépett feljebb a Vidi. Először a biztos bennmaradás volt a cél, ami össze is jött, majd a középmezőnyhöz, később az élmezőnyhöz való felzárkózás, ugyancsak a tervek szerint, sikerrel. Láttuk, hogy a Honvédot, Fradit, Újpestet is meg lehet verni, így nőtt az étvágyunk és már a bajnoki címet is megcélozhattuk!

A történet ismert: az 1975-76-os NB I-es bajnoki címet a Vidi érdemelte volna ki, ám példátlan bundasorozattal és hathatós játékvezetői segédlettel a Ferencváros az utolsó pillanatban meg tudta nyerni az aranyat.

Sajnos ez az arany "kifehéredett", ezüstté változott a végén. Már akkor tudtuk, amit aztán később több Fradista el is ismert - pl. nekem a válogatottban a Juhász Pisti elmondta -, hogy 8-9 (!!) mérkőzést bundáztak le, hogy ők lehessenek a bajnokok! Már volt 5-6 pont előnyünk, ami jelentősnek számított az akkori 2 pontos rendszerben, így nem tudott másképp megfogni bennünket a Fradi, csak így, hogy megvette a meccseket sorra a hajrában.

Így érkeztünk meg a máig fájó Ferencváros - Videoton rangadóhoz, amelyen minden eldőlt. Ezen a találkozón Müncz játékvezető lépett elő főszereplőnek, hiszen nem adta meg Kovács József szabályos gólját, majd a hajrában Májer Lajost egy egyszerű labdaelrúgásért kiállította, így tudott egyenlíteni a Fradi 1-1-re, ami neki tökéletes eredmény volt, nektek viszont éppen nem.

Nagy szomorúságot okozott ez nekünk és igencsak fel voltunk háborodva. A mester, Kovács Ferenc - aki ritkán szokott háborogni -, azt mondta, feljelenti a játékvezetőt. Ehhez kapcsolódóan van egy érdekesség, amit nemigen publikált senki, hogy arra a mérkőzésre eredendően a Palotai Károly volt kiírva játékvezetőnek, ezt azonban - senki sem mondta meg, hogy miért - az utolsó pillanatban megváltoztatták és a civilben katonatiszt Müncz Jánost küldték a döntő ütközetre, ő pedig szinte minden fontos helyzetben ellenünk döntött. Érezhető volt, hogy ott mi nem nyerhetünk.

Számomra - s nyilván nem vagyok ezzel egyedül - máig érthetetlen, hogy egy ilyen kvalitású labdarúgó, mint amilyen te voltál, alig több, mint tízszer lehetett válogatott (és ebben benne van a hivatalosan olimpiai válogatottként jegyzett három meccs). Ezzel a helyzettel meg tudtál békélni? Mennyire foglalkoztatott ez téged?

Az az igazság, hogy én már annak örültem, hogy ennyi is jutott nekem, mert ha jól megnézzük, akkoriban számos klasszis riválisom volt, de azért arra büszke vagyok, hogy egyszer összeállt egy Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Karsai ötös Hoffer Józsi bácsinál, így támadtuk az osztrákok kapuját. Az újpesti bajnok ötösből Zámbó helyén játszottam a válogatottban. Akkoriban ezt a Dózsás ötöst nem volt egyszerű megbontani, nem beszélve arról, hogy további remek játékosok játszottak a középpályán és a támadósorban, ráadásul akkor még erős Budapest-kultusz volt, szinte csak a Fradiból, Újpestből, Honvédból, Vasasból lehetett bekerülni a válogatottba. Akkor ez volt a "divat", mi pedig Fejes Gabival, Halmosival és a többiekkel, akik vidéken játszottunk válogatott szinten, tudomásul vettük, hogy nekünk kevesebb lehetőség jut.

Kevés válogatottság ide vagy oda, az általad említett osztrákok elleni meccs mellett nekem egy, a csehszlovákok ellen vívott olimpiai selejtező jelentett prémium élményt veled kapcsolatban, mert azon a 3-0-ás hazai sikert hozó '79-es diósgyőri összecsapáson lőttél egy parádés, fineszes, igazi "Sunyis" szabadrúgás gólt Zeman kapusnak és a másik két magyar találatban is elévülhetetlen érdemeid voltak. Igazi karmestere voltál azon a meccsen annak a magyar csapatnak, amelyben nyolc diósgyőri mellett klubtársaddal, a középső védő Baranyival és a center Kiss Lászlóval mindössze hárman képviseltetek más klubot. Akkor én azt mondtam magamban, hogy az nem létezik, hogy ilyen parádés produkció után ne kapjon több lehetőséget Karsai a válogatottban. Erre mi történt? Az volt az utolsó mérkőzésed címeres mezben.

Igen az volt az utolsó. Ki akartunk jutni a moszkvai olimpiára, de végül nem jött össze. Akkor, 32 évesen én már el voltam könyvelve "öreg" játékosnak, így nemhogy a válogatottban nem kaptam több lehetőséget, de a Vidiből is eligazoltam, mégpedig az ausztriai Kismartonba, Eizenstadtba, ahol fel is jutottunk csapatommal az osztrák élvonalba, csakhogy elért a végzet egy achilles ín szakadás formájában, ami gyakorlatilag véget is vetett 33 évesen a profi pályafutásomnak. Bár hazatérve játszottam még Veszprémben és hozzá is járultam a bakonyi gárda feljutásához az NB III-ból a másodosztályba. Baranyi Sanyival együtt igazoltunk oda, mivel szerettünk volna segíteni egykori fehérvári csapattársunknak, Temesvári Tibinek, mivel akkor ő volt ott az edző. Emlékszem, a Dunaújvárossal vívtunk osztályozót és végül nagy csatában 11-esekkel harcoltuk ki a feljutást, ami után néhány évvel (1988-ban) az NB I-be is sikerült a Veszprémnek felkerülnie a Tibi vezetésével, de már nélkülem.

Összességében, ha végig gondolod a pályafutásodat, mi volt a legemlékezetesebb momentuma?

Nem kérdés számomra, az amikor 10 évesen leigazolt az MTK! Itt már így utólag elárulhatom, hogy akkoriban 12 éves kortól lehetett valaki igazolt labdarúgó, de elég ügyes gyerek voltam állítólag, ezért az igazolásomban két évvel idősebbnek írtak be, így 10 esztendősen a 12-13 évesek között játszottam.

Ha már itt tartunk: a testvéreid is hasonlóan tehetséges focisták voltak?

Négyen voltunk fiútestvérek, mind a három bátyám futballozott, nemcsak én, s ők szintén tehetségesek voltak, a Törekvésben és a Kistextben játszottak. A legfiatalabb bátyám volt köztünk a legügyesebb, én tőle tanultam a legtöbbet, a cselezési formákat, a labdaátadásokat, nem véletlenül kaptuk akkor a Sunyi becenevet. Ő volt a nagy, én a kis Sunyi.

Két testvérem disszidált '56-ban, így a fociban is én lehettem a családban az első számú. A két külföldre távozott testvérem az USA akkori szövetségi kapitánya, a korábbi magyar válogatott Henni Géza segítségével a New York Hungáriában kötött ki, ott fociztak néhány évig.

Meddig volt a távozásukat követően kapcsolatod a bátyáiddal? Tudtatok egyáltalán valamit egymásról, hiszen abban az időben ez nem volt könnyű, sőt, a disszidensek családtagjait külön figyelték is, a leveleket sem mindig kapták, kaphatták meg.

Nem tudtunk semennyire sem igazából, ugyanis felbontott levelek jöttek csak, telefonálni meg nem lehetett, így aztán minden tekintetben jól eltávolodtunk egymástól. De az amerikai álom sem mindenkinek jön be, mert például az egyik testvérem, aki haza tudott jönni, amikor már lehetett, mesélte, hogy neki nem sikerült a kinti élet, nem volt jómódú, sőt, még én vettem itthon neki egy magyar címeres mezt ajándékba. Ez nagyjából 40 éves koromban történt, 1987-88 körül.

Azt gondolom, hogy mindennel együtt egy igen gazdag pályafutás a tiéd, még akkor is, ha mai mértékkel szemlélve viszonylag korán, 35 évesen fel kellett hagynod az aktív játékkal (manapság az alsóbb osztályokban nagyon sok 40 év feletti játékos is van), mert a pályán kívül is feltaláltad magad. A Vidi utánpótlásában dolgoztál és igen jó szemed volt a tehetségek felfedezéséhez is, pl. az igen fiatalon elhunyt Takács Lajost is te fedezted fel.

Igen, ez így történt. Akkoriban nagyon rendesek voltak a Vidi vezetői, elsősorban Bérces elnök úr, így megkaptam az ifi korosztályt a klubnál. Egy jó kis állomány tartozott hozzám, így akkoriban is a Fradival vetélkedtünk a bajnokságban, ifjúsági szinten. Külföldi tornákon szintén jól szerepeltünk, s ahogy korábban Takács Lajossal, ebben az időszakban is dolgoztam komoly tehetségekkel, így hirtelen Czvitkovics Péter említeném, aki aztán korán elkerült az MTK-hoz, majd Debrecenbe.

A  történet akkor kerek, ha a játékvezetői érádról is beszélünk, bár tudom, hogy ez nem volt számodra sikertörténet, nem érezted olyan jól magad ebben a szerepkörben. Melléfogás volt a játékos mezt a fekete felszerelésre cserélni?

Melléfogásnak nem nevezném, mert az volt a szándékom, hogy a pályán, a játék közelben maradjak, de azt nehezen viseltem, hogy csak akkor érhettem a labdához, amikor a meccs előtt felvezettem a csapatokat a pályára, majd a végén, lefelé menet. Igazából maga a légkör nem volt olyan, mint amilyet szerettem volna. Akkoriban erős főváros-koncentráció volt, a játékvezetés terén is.

Eljutottam az NB II-ig, de a már akkor a játékvezetők elitjébe tartozó Puhl Sándor megmondta kerek-perec, hogy bíróként soha nem leszek NB I-es, csak, ha ő úgy akarja.

Tehát olyan hangulat volt, olyan negatív légkör, hogy ez elvette a kedvemet az egésztől, így jobbnak láttam befejezni ezt a fajta ténykedésemet. A családdal is többet tudtam végre együtt lenni, ami korábban nem volt jellemző, mert játékosként, majd játékvezetőként is a hétvégék a fociról szóltak.

Gondolkodtál már azon, ha 40 évvel később születsz, akkor mennyivel nagyobb lehetőségeid adódtak volna a te képességeiddel?

Annyiban gondolkodtam csak, hogy most pl. Szoboszlai 23 évesen mennyit keres Liverpoolban, én is mennyivel jobban járhattam volna, ha kicsit később születek és leszek labdarúgó, mondjuk 2000-es években. Egyebekben nem szoktam ezen merengeni, mert egyébként nem vagyok elégedetlen a pályámmal.

Ha már Szoboszlainál tartunk: ez a mai magyar válogatott és ez a generáció valóban egy jó és tehetségekben gazdag? Mert azt azért az Eb-selejtezők megmutatták, hogy amikor kiesett a 4-5 legfontosabb kulcsjátékosból három, a leggólerősebb két támadónk és a védelem vezére, rögtön minden nehézzé vált és nem jöttek úgy az eredmények, ahogy velük.

Nem kell mindenkinek egy csapatban szuperklasszisnak lenni! Kellenek a szekérhúzó jó iparosok is, szerencsére ezekből nincs hiány a magyar fociban. A válogatottunk ettől hatékony, hogy a játékosok fiatalok, jó erőben vannak, tudnak sokat futni, igazi csapatot alkotnak Rossi vezetésével.

Én úgy gondolom, hogy ehhez jelentős mértékben hozzájárult az akadémiai rendszer sikere, a Puskás Akadémia, ahonnan több válogatott is kikerült már, az MTK és más csapatok akadémiái, de fontos és támogatandó az infrastruktúra fejlesztése, az új pályák és stadionok építése, felújítása is. Ezek vonzóak a fiatalok számára, nem a lerobbant, lepusztult pályák, öltözők, amikben a pad összetörik alattam, vagy a beton fel van törve. A jó létesítményhelyzet és a megfelelő akadémiai képzés, utánpótlásképzés a kulcsa mindennek, annak is, hogy most újra egy eredményes magyar generáció körvonalazódik. Ahogy színházba is azért megy az ember, hogy kulturált körülmények között jól érezze magát, a foci is ehhez hasonló, ha jók a körülmények, a feltételek, nagyobb a vonzereje is.

Klasszisok sorával játszottál egy csapatban gazdag pályafutásod alatt, mint ahogy számos klasszis focizott az ellenfél soraiban is. Kit vagy kiket tudnál leginkább közülük kiemelni? Nyilván ellenfélként vitán felül Pelé volt a király, de akadtak azért mások is az ellenfelek soraiban, komoly klasszisok.

Ha már Pelé, akkor csak a brazilok akkori csapatából szinte mindenkit ki lehetne emelni, de a német válogatottból Beckenbauert és Gerd Müllert mondanám. Ők vitán felül a legjobbak közé tartoztak, mint ellenfél.

Itt gyorsan megjegyezném, hogy sokan mondták anno azt, hogy a Vidiben játszik a magyar Beckenbauer, az aranylabdás német sztár magyar hasonmása, Kovács József. Ugyanakkor némi éllel, de a valóságtól nem éppen távol állóan le lehet szögezni, hogy lehetett volna ez éppen fordítva is, mert Kovács Józsi legalább olyan pengés, technikás védő volt, mint Beckenbauer, nagyon ritkán szabálytalankodott, tisztán, sallangmentesen focizott középső védő létére.

Éppen egy hete találkoztunk egy összejövetelen a Józsival, ahol odajöttek hozzá más egykori játékosok, gratulálni, mondván,  hogy "Te voltál az egyetlen védő a pályafutásunk alatt, aki soha nem rúgott meg senkit, nem volt még sáros sem a mezed, olyan tisztán játszottál". Én viccesen rögtön hozzá is tettem, hogy nem volt nehéz dolga a Józsinak, mert mi a középpályán már megszűrtük az ellenfél támadásait, így neki nem maradt sok dolga.

Végül menjünk egy picit bele a privát szférába: itt vannak az ünnepek. Tudom, hogy nagy a család, sok az unoka, neked ott a két felnőtt fiad. Mekkora jövés-menés lesz az év végén?

Év végén? Már most az van. Több, mint egy hete megy a jövés-menés! Bevásárlás, ajándékbeszerzés, készülődés, majd irány Salgótarján, ahol sok unoka, sőt már dédunoka is van, itthon, Fehérváron pedig a két fiamat várom, hogy együtt töltsünk egy kis időt. Az ünnep erről szól nekünk, öröm, család, békesség!

(Mátay Balázs)

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek