Vadász Imre: ott álltunk a labda mögött ketten, én és a majré...
Vadász Imre: ott álltunk a labda mögött ketten, én és a majré...
Vadász Imre: ott álltunk a labda mögött ketten, én és a majré...Hasonlóan a korszak több más klasszisához, te sem vagy született fehérvári, utánpótlás korodban kerültél a városba, a Vidihez. Kezdjük ott, hogy hol és minek, kinek a hatására ismerkedtél meg a sport, a foci alapjaival?
- Szülőfalumban, az akkor Előszállás részének számító Dániel telepen, a jelenlegi Daruszentmiklóson a grundon, az udvaron kezdtem, mivel még helyi csapat sem volt ott, csak a közeli Előszálláson. Amikor csak lehetett, iskola után rúgtuk a labdát egész délután, sötétedésig, vagy ha nem volt suli, akkor szinte egész nap.
Jó kis közösségünk volt, az alapokat ott, autodidakta alapon sajátítottam el, ennek ellenére úgy érzem, hogy ezek nagyon jó alapok voltak, főleg fizikailag. Technikailag kicsit más volt a helyzet, mert én ott a többi helyi srác között, vagy éppen egyedül, ha nem volt velem más, akkor úgy cseleztem, úgy kezeltem és rúgtam a labdát, ahogy én akartam, ahogy nekem tetszett.
Később, már amikor csapatban játszottam, akkor szembesültem vele, hogy amit én magamtól megtanultam, az nem volt igazán kompatibilis a csapatjátékkal, így nagyon kellett figyelnem, hogy amit én tudtam, azt miként tudom a csapatjáték követelményeihez igazítani.
Miként kerültél a pici faluból a nagyvárosba, Székesfehérvárra?
- Kiss Imre bácsi volt, akivel először találkoztam, bár sokan - tévesen - úgy vélik, engem is a Csiszár Guszti bácsi fedezett fel, hívott a Vidihez. Alapvetően én nem focizni, hanem tanulni jöttem fehérvárra 14 évesen, s az Ybl középiskolában Borbély László testnevelő tanár volt az, aki a tesi órán bedobta közénk a labdát és 6-7 srácot kiválasztott. Köztük voltam én is. Kimentem a Vidi-pályára edzésre, aztán szépen ott ragadtam.
Aktív korodban remek volt az erőnléted, és lassú sem voltál. Az atletikus, jó fizikai, sportos alapok honnan jöttek?
- Az biztos, hogy nem családon belülről jöttek ezek.
Édesapám "akkora focista" volt, hogy ha felé gurult a labda, inkább átlépte, de bele nem rúgott. Nekem csak a játék feltétel nélküli szeretete volt, amit a kis falumból hoztam magammal, szóval minden alapot magamtól kellett elsajátítani.
Akadt olyan időszak, amikor hosszútávfutókkal készültem, illetve versenyeztem velük, s talán valamit jól csinálhattam, mert 5 év alatt a semmiből a felnőtt csapatban találtam magam. Persze ehhez már hozzájárult az is, amit a Vidiben tanultam, sajátítottam el.
Ki az az edző, az a szakember, akire úgy emlékszel vissza, hogy ő volt a legmeghatározóbb a pályafutásod korai szakaszában, aki leginkább az élvonal felé terelt?
- A Szőke Miki bácsi volt az, aki ifiben az edzőm volt, vele, az ő irányításával nyertük meg akkor, a 70-es évek közepén az országos ifjúsági bajnokságot, megszerezve a Vidi első utánpótlás bajnoki címét. Tőle rengeteg hitet, erőt, energiát kaptam. Ő volt az első edzőm, akire kimondottan felnéztem.
Valamikor nagyon régen egy újságban olvastam, kifejezetten téged, Horváth Gábort és Disztl Péteréket kiemelve, hogy Verebes József volt az a tréner, aki először igazán megadta nektek, fiataloknak az esélyt a csapatba kerülésre, lerakva az UEFA-döntős gárda alapjait. Így látod te is?
- Számomra Józsi bácsi azért volt különösen kiváló szakember, mert ő azt mondta, hogy nála nem számít a kor, csak a teljesítmény, lehet valaki 18 vagy 36 éves, csak az számít, hogyan teljesít. Nekem azt mondta, hogy mindenképpen adni fog 5-6 meccset a bizonyításra, és ezt be is tartotta.
Én éltem a bizalommal, így folyamatosan játszottam nála. Azért hatványozottan örültem, mert azt néhány évvel korábban nem is gondoltam volna, hogy valaha eljutok az NB I-ig. Számomra ezért volt ő igazán különleges és pozitív személy a pályafutásomat tekintve.
1984 őszére aztán összeállt - pontosabban már korábban, hiszen az előző idény bronzérme okán indulhattatok nemzetközi porondon - az UEFA-kupás Vidi. Hogy éltétek meg ezt a sokak számára csodaszámba menő menetelést és egyáltalán ezt a klubtörténetileg igencsak sikeres időszakot?
- Én visszamennék az 1983-ban éppencsak bennmaradó Vidihez. Akkor egy kifejezetten rossz szezonunk volt, még Kovács Feri bácsi érkezése előtt, Molnár Ferenc vezetésével. Valahogy neki nem sikerült jó taktikát kidolgoznia, s az öltözőben sem volt teljesen jó a légkör az ő regnálása alatt. Tényleg az utolsó fordulókban sikerült csak bennmaradnunk az NB I-ben.
Azzal a Haladás elleni szombathelyi győzelemmel, ami nagyon kellett, sikerült is, hogy aztán a Honvéd ellen már simán kikapjon a csapat, igaz, annak már nem volt jelentősége.
- Igen. Az a Honvéd meccs volt a 100. első osztályú mérkőzésem, ennyi csak, ami emlékezetes volt benne. De ami a legfontosabb, hogy ezt követően érkezett vissza a klubhoz Kovács Feri bácsi, aki leült velünk és megkérdezte - mivel akkoriban sokan még kerékpárral vagy gyalogosan érkeztünk az edzésekre, hazai meccsekre - hogy szeretnénk-e úgy szerepelni, ezáltal úgy keresni, hogy egy autót tudjunk venni magunknak, vagy jusson más fontos dolgokra?
Mert ha igen, akkor bele kell állni a kemény munkába, ami, higgyük el, meg fogja hozni az eredményt. És igaza lett! Mi ezt elfogadtuk, valóban keményen dolgoztunk a sikerekért, amik jöttek is. Ő beletette a maga részéről a taktikai, emberi dolgokat, sokkal fegyelmezettebb, taktikusabb lett a csapat is és emberként is többek lettünk.
Nála például nem volt olyan, hogy valaki elkésett az edzésről, mert előre lefektette azt a szabályt, hogy bármiféle akadály is van, azt le kell küzdeni, az edzésre, a megbeszélt időpontban érkezni kell, ha a busz késik, ha a bicikli kereke ereszt le, nincs kifogás, ott kell lenni! Mi beláttuk, hogy igaza van, keményen dolgoztunk, fegyelmezettek voltunk és lám, jöttek az eredmények.
Ehhez a '84-es 3. helyezés már jó visszajelzés volt. Lehettünk volna persze akár bajnokok is, de ha azt nézzük, hogy a Honvéd akkoriban bombaerős volt Détáriékkal és a többi élgárda is jó erőkből állt, akkor ez a bronz, ami által kiléphettünk ismét Európába, mindenképpen kiváló eredmény volt, főképp az egy évvel korábbi helyzethez képest.
Megérkeztünk az UEFA-kupás meneteléshez, ami felejthetetlen emlék mindenkinek, aki megélte. Neked két nagy pillanatod volt, ami beleégett az emberekbe: a Manchester United elleni döntő 11-es a büntetőpárbaj végén a negyeddöntő visszavágóján és a Zseljeznicsar elleni hazai meccs első gólja, egy remekbe szabott balos kapáslövés. Fel tudod idézni, mi játszódott le benned, amikor odaálltál a MU elleni döntő 11-eshez?
- Igen.
Ketten álltunk a labda mögött, én és a "majré".
Mivel Disztl Peti megfogta előtte Albiston büntetőjét, úgy voltam vele, odamegyek és bevágom, de azért remegtem belül alaposan. Végül sikerült pontosan eltalálnom a bal sarkot, a kapufát is súrolva, utána pedig óriási ünneplés volt. Ha nincs ott akkor a stadion és a rengeteg ember, olyan energia szabadult fel bennem, hogy az Ikarus pályáig elfutottam volna lendületből!
Ezt nem lehet elfelejteni, ezt az érzést. Az azért nem volt egyszerű, ahogy idáig eljutottam, merthogy a meccs előtti hétfőn, edzésen mondta Feri bácsi, hogy gyakoroljuk a 11-eseket, mert a Manchester 1-0-ás győzelme nem behozhatatlan előny, ha bátrak leszünk és a szerencse is mellénk áll, mi is szerezhetünk egy gólt, benne van a pakliban, hogy nyerünk éppen úgy 1-0-ra, mint ők és elképzelhető, hogy majd büntetők döntenek.
Ennek szellemében rúgtunk büntetőket, gyakoroltunk serényen. Én hármat lőttem, amiből Disztl Petya kettőt megfogott, így nem készültem úgy, hogy ha arra kerül netán sor, én majd 11-est fogok lőni. Az első ötbe nem is kerültem be, mert a Gömöri Ottó nagyon magabiztosan kijelentette, hogy ő majd bevágja, ahogy kell.
Hát, tudjuk, hogy nem sikerült... Ezek után jött az a büntető, amit a Peti megfogott, Albiston lövését, ez nagy önbizalmat adott nekem is, de nem arra készültem, hogy most majd én jövök.
Végül, hogy mégis így lett, én rúgtam a döntő 11-est, azt Borsányi Pistának köszönhettem, mert akkor és ott, az izgalmak tetőfokán kilökött a sorból finoman és odaszólt a mesternek, hogy "Feri bácsi! A Vadi akarja rúgni!"
Így aztán, mivel nem tiltakoztam, más pedig nem jelentkezett, én ballaghattam oda a labdához és végül dönthettem el a párharcot.
Aztán jött a Zseljo elleni első meccs, amikor 2-1-nél irgalmatlanul elsült a Vadi-féle balos, azzal a parádés kapáslövéssel szerzett a csapat kétgólos előnyt, amely megágyazott a továbbjutásnak, a fináléba kerülésnek.
- Igen, ha jól emlékszem, jobbról jött a Burcsa Győző beadása, amit a 16-oson belül a Szabó Józsi fejjel megcsúsztatott, s mivel felém tartott a labda, nem gondolkodtam sokat, kapásból rásuhintottam, s egy igen szép gól sikeredett belőle. Nagyon örültem itt is, mondanom sem kell.
Mi az, amiben pluszt adott neked ez a nagy menetelés, amiben esetleg több, jobb lettél ez által?
- Az emlékek sokasága, elsősorban ezt adta nekem, ez a legértékesebb, a rengeteg felejthetetlen pillanat, mérkőzés, ez egyértelmű, de kihozott ez a menetelés egy olyan pluszt, inkább úgy mondanám, hogy egy olyan tanulságot, ami nagyon fontos lecke is volt, mégpedig azt, hogy minden meccset komolyan kell venni.
Akadtak az UEFA menetelés során a hazai bajnokságban olyan mérkőzések, melyeket simán nyernünk kellett volna, de nem vettük elég komolyan, így kikaptunk, pl az Ózdtól, ami egy kifejezetten kellemetlen vereség volt. Ez a meccs és a hasonlók, amikor esélyesként nem tudtunk nyerni, ezek mutatták meg világosan, hogyha nem koncentrálsz minden meccsen egyformán, jön a pofon.
Itt most én hadd védjelek meg beneteket egy kicsit, mert akkoriban az MLSZ nem adott felmentést a kupákban szereplő csapatoknak, nem lehetett akár két-három NB I-es meccset is elhalasztani, csak azért, mert az adott hét közepén játszottatok egy UEFA-kupa meccset, tehát fáradtak is voltatok, a fejekben is normális, hogy ott volt, ha sikerült legyőzni egy Manchestert, PSG-t, Partizant, akkor csak nem lehet gond az Ózd vagy más csapat legyőzése itthon.
- Jogos, azt is hozzátenném, hogy akadtak esetek, amikor több sérültünk volt, a keretek pedig akkor nem voltak olyan bőre szabva, mint mostanság, nem volt 30-32 játékos az első csapat keretében, nálunk csak 16-17 bevethető futballista volt maximum, ha akadt 3-4 sérült, máris szűk volt a merítés. Egy biztos, ha nem készültünk fel rendesen, bárki ellen érhettek kellemetlen meglepetések bennünket.
Csodálatos csapat, csodálatos eredmények jellemezték a Vidit akkoriban. Aztán jött az újabb bajnokság, újabb nemzetközi szerepés, de már korántsem olyan sikerrel, mint egy évvel korábban, majd te is új kihívások felé néztél.
- 1987-ig szolgáltam a Vidit, akkor igazoltam Zalaegerszegre, mivel a fehérvári vezetők nem akartak mindenáron marasztalni. Azt mondtál, ha akarok maradhatok, de ha úgy érzem, mehetek is, így aztán, mivel a zalaiak erőteljesen invitáltak, belevágtam egy váltásba.
Egy igen jó, dobogós ZTE-hez igazoltam, amelyből pont akkor ment el külföldre a Péter Zoli, a válogatott védő, s több más kulcsjátékos, így Pecsics Tibi, Nagy Tamás és bizony a következő idény nem lett olyan fényes, mint szerették volna, illetve én is szerettem volna. Az élmezőnyből a kiesés ellen küzdők közé süllyedtünk. Ezért aztán nagyon megörültem, amikor másfél év után a Verebes Józsi bácsi az MTK-hoz hívott, akkor már másodszor.
Nem vacilláltam sokat, mentem, mert nagyon szerettem vele dolgozni, olyan szuggesztív, hihetetlen jól motiváló edző volt, hogy azt nehéz szavakba önteni. Bekerültem abba a Verebes-féle mágiába, aminek köszönhetően mindenki kihozta magából a maximumot, sőt, néha még annál is többet. Mondok egy példát, ami csapat szinten működött: egy Tatabánya elleni meccsem az első félidőben bűn rosszul játszottunk, lehorgasztott fejjel ballagtunk be az öltözőbe, ahol síri csend honolt.
Erre a Józsi bácsi megszólalt: "Mit lógatjátok itt az orrotokat, jól játszottatok! Ott volt az a remek visszapassz, az a jó lövés, ebből kell még több és minden rendben lesz, győzni fogunk!"
Mindenkiből kiment a görcs, a szorongás, kimentünk a második félidőre, és mire a Tatabánya felocsúdott, már rúgtunk is kettőt, megnyertük a meccset! Komolyan mondom, még ennyi év után is beleborzongok, ha visszagondolok, hogy tudta motiválni, szuggerálni a csapatot és egyenként a játékosokat! Olyat el tudott hitetni velünk, amit mi magunk sem hittünk, hogy tudunk.
Ezen felül ki kell emelni, hogy nála komoly, néha másfél órás taktikai értekezletek voltak. Mindig adott egy mankót arra az esetre, ha a pályán olyan helyzetbe kerültünk, amikor nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Nagyon betanulta és meghonosította a csapatainál a holland mintát, a totális futballt, amikor mindenki egyszerre ment át védekezésből támadásba, lerohanva az ellenfelet, sok gólt tudtunk így rúgni.
Igaz, ennek megvolt a hátulütője is, főleg az elején, amikor még a Vidiben próbálta ezt játszatni velünk, mert volt, amikor egyszerre kifutottunk a kapunk előteréből, csakhogy a labda az ellenfélé lett közben, így egyből a kapunkra tudtak fordulni. Egy konkrét példa volt erre egy Csepel elleni meccsen, amikor a válogatottban is már bemutatkozó Tulipán lőtt nekünk így könnyű gólt, egyedül maradt, kapura fordult és kegyetlenül bevágta a Petinek. Ezt követően tanultuk meg, hogy "vagy a labda, vagy a baba", vinnünk kell mindent, ha megindulunk.
Verebes mesternek volt a csúcsidőszakában egy remek pályaedzője, Kiss László, aki később vezetőedzőként is dolgozott a Vidinél. Maga a "Mágus" mesélte még nekem anno, amikor még élt, jó 10-12 évvel ezelőtt, hogy ha nincs mellette a Kiss Laci, akkor sokkal nehezebb dolga lett volna, nem biztos, hogy olyan sikereket ért volna el nélküle, mint vele.
- Valóban, ez így volt, Kiss László nagyon jó fizikai alapokat adott nekünk. A Mester szabta a taktikát, ő pedig elvégezte velünk azt az edzésmunkát, ami által remek erőben voltunk, ebben is a mezőny fölé tudtunk nőni. Ha nem lett volna a Kiss Laci, nem tudott volna a csapat a 87. percben is támadni, gólokat szerezni, mert erőnlét nélkül ez nem ment és ma sem megy.
A fiad is eljutott az első osztályig, a lányod is sportolt, ha jól tudom. Mennyire sportos család a Vadász család?
- Annyiban sportos, hogy a lányom, igen atletizált, magasugró volt a Videotonban, a fiam, Viktor pedig valóban máig focizik és az NB I-ben is megfordult a DVTK színeiben. A volt feleségem nem sportolt, de összességében a családi kétharmad adott, ami a sportot illeti.
Visszatérve kicsit a fiamhoz: az alapoktól kezdve végig járta a ranglétrát, itt a Vidinél lett NB I-es, de nem sokat játszott, annak ellenére, hogy sokáig azt mondták, ne menjen sehová, maradjon, mert meg fogja kapni a lehetőséget. Ez aztán nem így lett, ezért elment NB II-be Kazincbarcikára, ott építette fel magát, onnan lépett fel a diósgyőri csapathoz az első vonalba és ott valóban folyamatosan játszott is. Ő maga érte el, amit elért, saját erőből. Ma már csak megyei szinten focizik, mellette pedig dolgozik.
Összességében, ha átfutod magadban a pályafutásod, kijelentheted, hogy elérted amit szerettél volna, elégedett vagy?
- Abszolút igen! Már említettem, hogy honnan jöttem, milyen célokkal. Többekkel ellentétben nem azért költöztem anno Fehérvárra, hogy focista legyek, hanem mert autószerelő szerettem volna lenni, majd dolgozni, boldogulni a szakmában.
Az már csak érdekesség, hogy végül nem is oda vettek fel, arra a szakra az Ybl-be, hanem egy másikra, az pedig szerencse kérdése is volt, hogy aztán komolyan belépett az életembe a foci, a Vidihez kerültem és ott is ragadtam. Mindezeket figyelembe véve nekem ez az egész egy nagy ajándék volt, nem is lehetnék elégedetlen semmivel.
Esetleg az hagyott bennem egy kis hiányérzetet, hogy a nagyválogatottban nem léphettem pályára. Voltam többször kerettag, ott álltam a kispadnál beöltözve és hallgattam a himnuszt, így ismerem az érzést, sőt, melegítettem is egy félidőn keresztül, de végül nem cserélt be a Garami Józsi bácsi azon a meccsen, amit picit sajnálok.
Akkoriban Détáriék mellett nehéz lett volna bekerülni a válogatottba stabilan az én posztomon, de ettől függetlenül komplett, sok élménnyel és jó eredményekkel teli pályafutás áll mögöttem, ami nekem bőven megfelelt, s ezért hálát adok a sorsnak!
A bónusz kérdés a mai Vidihez kapcsolódik. Miként látod a mostani csapatot, jó úton jár?
- Úgy látom, hogy amikor nagyon nem ment a csapatnak és jó néhányan kilógtak a sorból akaratban, hozzáállásban, s jött egy kis tisztogatás, rendrakás a keretben, akkor összekapta magát a társaság és nagyon nehezen, de elindult a szekér.
Az edző is felvette a ritmust, a csapattal együtt elindult felfelé valami, ami most pozitív.
Amit a Paks ellen nyújtottak az őszi záráson, az kifejezetten remek produkció volt, úgyhogy azt gondolom, a lehetőség a jó szereplésre megvan ebben a társaságban. A 3. helyezéssel senki sem lehet elégedetlen, bár azt gondolom, nem feltétlenül lesz ez így a szezon végéig, de ott maradhat és remélem, hogy valóban ott is marad a csapat az élmezőnyben. Bajnoki címről egyelőre ne álmodozzunk ezzel az állománnyal, de az, hogy kezdenek olyan futballt játszani, ami eredményes és tetszik a szurkolóknak, ez jelzi, hogy jó úton indult el a társaság.
(Mátay Balázs)
