Kovács József - a magyar Beckenbauer, aki "láthatatlan" gólt lőtt az aranymeccsen
Kovács József - a magyar Beckenbauer, aki "láthatatlan" gólt lőtt az aranymeccsen
Kovács József - a magyar Beckenbauer, aki "láthatatlan" gólt lőtt az aranymeccsen- Mindenek előtt utólag is boldog születésnapot kívánok, mivel a közelmúltban ünnepelted 76. születésnapodat! Miképpen kezdődött a kapcsolatot a focival gyermekkorodban?
- Először is köszönöm a köszöntőt! Az én pályafutásom a szülőfalumban (ma már város) Balatonlellén kezdődött. Mint általában mindenütt, nálunk is a futball központi téma volt, ahol összejöttek néhányan férfiak, ott mindig szóba került a labdarúgás, s a gyerekeknek, fiataloknak sem volt annyi lehetőségük a szabadidő eltöltésére, mint ma, illetve a technika vívmányai sem szívták el őket, így a foci jelentette a fő elfoglaltságot a srácok számára, így nekem is. Tulajdonképpen, amibe bele lehetett rúgni és gurult, abba bele is rúgtunk, spontán nagyon gyorsan összeverődött két csapatnyi srác, ha volt mivel játszani és ahol csak lehetett, szabad területen, utcán, parkban futballoztunk. Én különösképp szerencsésnek mondhattam magam, mert az iskolai testnevelőm is nagyon szerette a futballt, aktívan játszott is a megyei csapatban és ő szervezte a körzet településein az általános iskolák közötti mérkőzéseket.
Ahol játszottunk, oda biciklivel mentünk, akinek nem volt bringája, azt vittük a vázon, de mindig eljutottunk az adott faluba, ahol éppen meccset játszottunk. Néha 10-15 km-t is tekertünk így, nem a legkényelmesebb módon, de megoldottuk, ez volt a lényeg. Mondhatni ez volt a bemelegítés, majd lejátszottuk a meccset és hazatekertünk.
Így telt lényegében az általános iskolai időszak, majd aztán - mivel nagybátyám, Bognár Ferenc, aki a Vidi játékosa volt már akkor, az első NB I-be feljutó csapat kapitánya - ide kerültem Fehérvárra középiskolába.
- Nagybátyád, a legendás "Boci", akivel még volt szerencsém együtt dolgozni a Vidinél éppen 25 évvel ezelőtt, ezek szerint komoly szerepet játszott abban, hogy ide vetett a sors.
- Igen, igyekeztem őt követni, ő volt a példakép, de amikor idejöttem a Gépipari Technikumba (a mai Széchenyi), akkor még nem kerültem egyből a Vidihez, de gyakran kint voltam az ifik edzésen, ahol rengeteg barátom is volt, de figyeltem a nagyokat is, akiket jórészt szintén ismertem, mert már korábban is követtük a meccseiket édesapámmal. A második évben lettem aztán igazolt tagja a VT Vasasnak, amely nem sokkal később felvette a Videoton nevet. Fokozatosan léptem előre, s néhány év alatt el is jutottam az első csapatig. 1968-ban mutatkozhattam be az NB I-ben, egy salgótarjáni mérkőzésen.
- Emlékszel arra a pillanatra vagy szituációra, amikor először beléptél a "nagyok" öltözőjébe?
- Ó, igen.
Abban az időszakban még "kezitcsókolomot" köszöntünk a felnőtteknek. Az nagyon nagy dolog volt, amikor egy játékos szólt, hogy "Kiskomán, tegezhetsz nyugodtan", tényleg könny szökött a szemünkbe, óriási megtiszteltetésként éltük ezt meg. A mai viszonyokat ismerve kicsit visszasírom ezt az időszakot, de ettől eltekintve óriási dolog volt belépni a nagyok öltözőjébe és felhúzni a felnőtt csapat mezét. Nem beszélve a játékról, annyira igyekezett az ember, hogy néha rontott is, de mivel látták az akaratot, elszántságot rajtam, sikerült is megfelelő módon bemutatkozni.
Így indult be érdemben az én pályafutásom.
- Megvan még az a pillanat, amikor a mester szólt, hogy na, Józsikám úgy készülj, hogy játszani fogsz Tarjánban? Persze, ha történt ilyen előzetesen.
- Nem volt ilyen, mivel csereként álltam be, valószínűleg nem tudta még a meccs előtt, hogy biztosan be fog állítani avagy sem. Így igazi meglepetés volt, amikor szólt, hogy melegítsek, mert mindjárt beállok. Gondolom a meccshelyzet alakult úgy, hogy pont az én posztomon kellett váltani. Remegett kezem-lábam, de az utólagos értékelésnél azt mondták, hogy elfogadható volt a teljesítményem.
- Ritkán látható technikai tudással, eleganciával rendelkeztél, aminek nyilván alapja a tehetség, de egyértelműen rengeteg munka, gyakorlás is kell ehhez. Gondolom, nálad is hasonló lehetett a helyzet. Egy biztos, a magyar Beckenbauer nevet nem véletlenül aggatták rád, tenni kellett érte.
- Igen, abban az időszakban nyári szünetekben akadt, amikor a helyi fiatalság összejött a Balaton partján, a kinti foci mellett a Balatonban is gyakoroltunk, vízben fejelés, víz feletti rúgás, sok mindent kipróbáltunk, sok játékot találtunk ki, amivel szépen fejlesztettük is a technikai tudásunkat is, játékosan, megerőltetés nélkül. gyakran összeálltunk nyolcan, tízen, néha tizenketten, s kitaláltunk olyat, hogy nem eshet le a labda, fejjel, lábbal, de a levegőben kell tartani, akinél aztán leesett, annak kitaláltunk külön feladatot, fára mászást, egyéb "gyakorlatokat" a népes közönség előtt, mert jó időben mindig tele volt a part, minket is sokan néztek. A másik érdekesség, hogy
édesapám karbantartó volt a SZOT helyi egységénél, így szolgálati lakásban éltünk egy hatalmas telephelyen, hatalmas udvarral, ahol autószerelő műhely is volt, lebetonozott előtérrel, három-négy nagy garázsajtóval. Azokra rugdaltam rengeteget, miután a műszak lejárt és a dolgozók hazamentek. Namármost, ha én azt akartam, hogy ne kelljen összevissza szaladgálnom a labda után, akkor úgy kellett rúgnom, hogy visszapattanva is hozzám jöjjön a játékszer. Itt fejlődött ki alapvetően az a labdabiztosság és technikai tudás, ami jellemző volt rám a pályafutásom során.
Ezek által kötöttem igazán jó barátságot a labdával.
- Itt érdemes megjegyezni, hogy eredendően te sem védőként indultál a fociban. Jól tudom?
- Igen, először összekötőt játszottam, majd eztán kerültem hátrébb. A végleges posztomat, a középső védőt, Kovács Imre találta ki nekem, ő volt, aki még Kovács Ferenc kezdeti regnálása előtt kialakította a Vidi első stabil NB I-es csapatát, egyben lerakta az alapjait a '76-os ezüstérmes csapatnak is. Mivel ő is technikás labdarúgó volt anno az MTK-ban, jó érzéke volt ehhez. Tetszett neki a labdabiztosságom, s hogy jól olvastam a játékot a támadók mozgását, szándékait.
- Mikor érezted az igazán, hogy már te vagy az első számú játékos a posztodon?
- Ez már 1968-ban így volt, de sajnos elsőre kiesett a gárda az NB I-ből, majd aztán simán visszajutottunk az első vonalba, ekkor sikerült már meg is ragadnunk ott. 1970-ben jött Kovács Imre és ő általa, nála ragadtam meg a végleges posztomon.
- Te vagy máig az egyetlen, aki székesfehérvári csapatban játszva került be a válogatottba, amely olimpiai érmet nyert. Esetedben ez 1972-ben, Münchenben történt, ahol a lengyelekkel játszottátok a döntőt. Valóban igaz az, hogy a lengyelek a meccs előtt felajánlották, hogy játsszon a két csapat döntetlenre, mert akkor mindkettő olimpiai bajnok lenne, de végül elutasította ezt a lehetőséget válogatottunk?
- Én is ezt csak utólag hallottam, mivel
a fináléban nem játszottam, ez az eset pedig a kivonuláskor történt. Állítólag a lengyelek legendája, csapatkapitánya, Deyna szólt oda mi kapitányunknak, a Páncsics Mikinek, hogy legyen döntetlen a vége, de velünk szemben címvédőként is győzelmi elvárásokat támasztott a hazai közvélemény és éreztük magunkban az erőt is, hogy nyerjünk Münchenben, így nyilván nem akartunk alkudozással döntetlenre játszani. De, hangsúlyozom, én erről csak utólag értesültem, mert csak a cserék közé neveztek az olimpiai döntőben,
ezért teljes bizonyossággal nem tudom, hogy mi is történt igazából
- Itt azt feltétlenül érdemes kiemelni, hogy anno ez az olimpiai ezüstérem nagy kudarcnak számított, szinte a kertek alatt kellett hazajönnötök, ehhez képest ma már az is csoda kategória lenne, ha csak kijutnánk az ötkarikás játékokra.
-Valóban, abban az időszakban elvárás volt az aranyérem, és a selejtezők alatt is minden jól ment, simán jutottunk ela fináléig, ahol aztán pechünkre éppen ellenünk mutatta meg először igazán az erejét az a lengyel csapat, amely aztán kétszer egymás után vb-bronzot is nyert. A másik pechünk az volt, hogy még vezettünk is, de mégsem tudtunk nyerni. A meccs után nagyon el voltunk keseredve, borzasztóan éreztük magunkat. Mindenesetre úgy van, ahogy mondtad: utólag már komoly értéke van ennek az éremnek.
- Az a fránya ezüst, amiből van egy keserédes a Vidvel is neked. Az ominózus 1976-os, amit ezerszer átrágtunk már fél évszázad alatt, s egyértelmű, hogy elvették, sőt, elcsalták tőletek az aranyat. A bajnoki címről érdemben döntő, Fradi elleni rangadón - erről viszonylag kevesen beszéltek eddig -, te rúgtál egy nagyon szép gólt, amit nem adott meg a játékvezető, s máig nem tudni, miért. De ami még megdöbbentőbb, hogy erről a gólról az újságok sem írtak akkor, mintha nem szabadott volna. Te ezt hogy élted meg?
- Valóban, én magam is értetlenül állok mai napig a dolog előtt, de akkor nem tudtam mit tenni, tudomásul kellett venni, hogy a dolgok így alakultak. Ki kell mondani: az a bajnokság el volt intézve előre, a fővárosi csapatnak kellett nyerni. A felső vezetés úgy döntött, teljesen mindegy, hogy melyik budapesti csapat áll a legközelebb a bajnoki címhez, annak kell nyerni az aranyat! Mivel a Fradi vezetett előttünk egy ponttal, amikor jött az utolsó előtti fordulóban az ominózus meccs ellene, mindent be kellett vetnie a játékvezetőnek is, hogy a Fradi ne kapjon ki. Hiába vezettünk a hajráig megérdemelten, akkor a Müncz nevű bíró egy tucatszabálytalanságért, amiért amúgy még sárga lapot is ritkán adnak, kiállította szegény Májer Lajost, majd emberhátrányban Pusztai révén begyötörték az egyenlítő gólt a Fradisták, így hiába nyertünk a végén a Szeged ellen, a Ferencváros is természetesen behúzta a zalaegerszegi mérkőzését és bajnok lett, mi pedig hoppon maradtunk.
A Kovács Feri bácsi a Fradi meccse előtt felhívta telefonon a Palicskó Tibort, a ZTE akkori edzőjét, akivel az MTK-ben együtt játszott, jóban voltak, s kérte, hogy tüzelje fel jól a játékosait az FTC ellen, de ő rögtön mondta, hogy nem teheti, mert ez már el van döntve, ugyanis hetekkel korábban a Fradi játékosok "lerendezték" az ő játékosaival, nincs mit tenni... Az mindennél beszédesebb volt, hogy az érmeket utólag Kutas István, az MLSZ mindenható, smirgli stílusú elnöke (fültanúja voltam a válogatott edzótáborában, amikor egy játékosnak azt mondta, hogy "beletaposom a fejét a betonba és lerúgom!") adta át, de amikor a Szalmásy Tomi neki esett és számon kérte rajta, hogy így elbántak a csapatunkkal, ő egy szót sem szólt.
Ez a viselkedés is alátámasztotta, hogy igazunk volt.
- Ez az arany kimondható, hogy nagyon hiányzik neked? Főleg, hogy később, már az Újpest játékosként sem nyertél bajnoki címet, "csak" MNK-t (magyar Kupát).
- Hogyne! Nagyon hiányzik! Abban a szezonban mi voltunk a legjobbak, mi játszottuk a legjobb, legszebb, legdinamikusabb focit, nem véletlenül voltunk a pályán kívül is igazi csapat, sülve-főve együtt, ritka összetartó társaságként működtünk. Már két órával edzések előtt megérkeztünk, beszélgettünk, tiszteltük, szerettük egymást, már a tréning előtt kimentünk passzolgatni, de sokszor utána is maradtunk kint, annyira jól éreztük egymás társaságában magunkat.
- Ez már kicsit később volt, de végül eligazoltál Újpestre, amit sokan nem értettek, hogy miért, pedig nyomós okod volt rá. Ott Olyan klasszisokkal szerepelhettél egy csapatban, mint Tóth József, Kardos, Törőcsik vagy Fekete, s nem voltál velük sem sikertelen.
- Amikor én felkerültem, a korábbi sokszoros bajnok együttes éppen kicsit szétesőben volt. Fazekas távozott Belgiumba, a Bene Feri a Volánba ment levezetni, Dunai II már abbahagyta, Zámbó is elment. Én viszont - ha már említetted, hogy okom volt rá -
nem akartam a Dózsához távozni, de 31 évesen külföldi kihívásra vágytam, amire Ausztriában lehetőségem adódott. Akkoriban csak ebben az életkorban, 30 éves kor után engedtek ki magyar játékost külföldre, ha minden engedélyt be tudott ehhez szerezni. Minden egyéb hozzájárulás, engedély adott volt a már rám váró bécsi szerződés aláírásához, közte az OTSH hozzájárulása is, s úgy gondoltam, túl vagyok a nehezén. Kértem egy időpontot a Videoton vezérigazgatójától, Papp Istvántól, aki leforrázott, mert azt mondta: "Kovács, maga miért menne a kapitalistákhoz? Megszik magát!" Hiába mondtam, hogy ezt bízza rám, s az érdemeimre való tekintettel, mert talán tettem annyit a csapatért, hogy ezt kiérdemeljem, legyen szíves elengedni, nem kaptam meg a klub engedélyét. Ezen húztam fel magam annyira, hogy még az eltiltástól sem riadtam vissza, hogy távozzam.
Ezt megtudta a Fazekas Laci édesapja és a baráti társasága, ők kerestek meg, én pedig mondtam, ha el tudják intézni, hogy innen elmehessek, akkor megyek hozzájuk. Végszóra befutott a Vasas ajánlata is az akkori edző, Bundzsák Dezső jóvoltából, de mondtam neki, hogy már elígérkeztem a Dózsához, nyitva hagyva azt a kiskaput, ha az újpestiek nem tudják elintézni a dolgot, akkor hajlok rá, hogy oda igazoljak hozzájuk. Az akkori belügyminiszter lehetett az, aki leszólt a Vidihez, mert végül elengedtek Újpestre.
- Ha mérlegre teszed a pályafutásod, akkor az evidens elemeken kívül - légióskodás elmaradása, a Vidivel a bajnoki, a válogatottal az olimpiai arany elmaradása - van benned bármiféle hiányérzet?
- Igen, ezeket leszámítva talán volt bennem még több válogatottság is, ami pici hiányérzetet okoz, de mivel óriási volt a különbség a főváros és a vidék között, ezt csak akkor érhettem volna el, ha előbb igazolok Budapestre vagy egyenlőség van a Budapest-vidék "vonalon", ami persze akkoriban hiú ábránd lehetett csak. De ez nem hagyott bennem olyan nyomot, ami miatt világvége hangulatra lett volna okom.
- Jelenleg van bármiféle kapcsolatod a labdarúgással, a meccsnézésen kívül? A fiad, Krisztián esetében tudom, hogy a szívemnek kedves másik régi helyi csapat, a MÁV Előre utánpótlásának újjáélesztésében vállalt oroszlánrészt, tehát családilag erősen él a focis vonal.
- Nem unatkozom szerencsére, az MLSZ-ben vállaltam feladatot, hetente kétszer jövünk össze a kollégákkal és hozunk bizonyos döntéseket. Ezen kívül, amikor lehetőség adódik, akkor jövök ide a mérkőzésekre, nézem és szenvedek, hogy minél jobban szerepeljen a csapat.
