Bruder Károly, aki játszott a Vidi legendái és a MÁV Előre hősei között is
Bruder Károly, aki játszott a Vidi legendái és a MÁV Előre hősei között is
Bruder Károly, aki játszott a Vidi legendái és a MÁV Előre hősei között is- Hol és mikor kezdődött a te kapcsolatod a focival?
- Felsőpakonyi gyerek vagyok, ott az általános iskolában fociztam, amikor csak lehetett, már ott felfigyeltek rám, majd később, már ifista koromban Kispestre kerültem a Honvédhoz, köszönhetően az akkori albérlőnknek, egy ózdi srácnak, Dobai Lajosnak, aki centerhalfot játszott, ő ajánlott be oda. A Honvéd ifiben kezdtem el játszani, de aztán elkerültem Dorogra. Ebből az időszakból is vannak jó emlékeim, például az, hogy volt egy jó barátom a csapatban, aki balhátvédet játszott, vele jól megértettük egymást a pályán.
Én jobbszélsőként igen gyorsnak számítottam. Amikor a balhátvéd barátomnak - együtt laktunk a bányász szállón - már rajta volt a bal lábán a labda, ő egyből odaszólt, hogy "Nyüstös", indulj már! Én begyújtottam a rakétákat, elrobogtam a jobb oldalon, és ez a srác 50 méterről oda ívelte pontosan elém a labdát! Nekem csak le kellett vinnem az alapvonalig, ahonnan beíveltem, középen érkeztek a belső játékosok, akik ezekből a beadásokból rendre gólt rúgtak.
Szinte hihetetlen így utólag, mik voltak akkor! Amikor katonáskodtam, s leszereltem, volt - pontosan emlékszem - 29 723 forintom a takarékban, gyűjtöttem a pénzt. Ez az egész olyan mesébe illő. Aztán én már itt, Fehérváron megismerkedtem a feleségemmel, akivel nem sokkal később elkerültünk Debrecenbe, mivel én a Kinizsihez igazoltam. Szerintem a pályán a legjobb három évem ott volt, Debrecenben.
- Tehát felsópakonyi srácként a közeli Kispesten kezdtél, aztán jött Dorog, Nagykanizsa, Fehérvár, majd Debrecen, végül még Várpalotán is fociztál.
- Igen, és itt elmondanám, hogy a bátyám is focizott, és gyorsabb volt, mint én. Felsőpakonyon olyan is előfordult, hogy indították, de gyorsabb, volt mint a labda! Lehagyta futás közben (nevet). Az édesapám, meg kell, hogy említsem, 40 éves koráig vendéglátásban dolgozott. A nyugati pályaudvarnál volt egy büfé, három csappal, s három úriember fehér kötényben szolgálta ki a szomjas vendégeket. Egyszer betévedt oda a nagy bokszbajnok Papp Laci, akit nem ismertek meg, belekötöttek. Már ment a bunyó, repkedtek a székek, törtek-zúztak rendesen az urak, mire kiérkezett a rendőrség, de ők sem úszták meg a rendcsinálást néhány beszedett tasli nélkül. Apámat végül elvitték, bezárták három napra, majd amikor kiengedték, a százados, aki útjára bocsájtotta, azt mondta neki: "Hát, Bruder úr, ilyen jobbhorgot én még sosem kaptam." Apám erre azt válaszolta, hogy "Ne haragudjon, civilben érkezett, nem volt a homlokára írva, hogy rendőr..."
- Ezek valóban izgalmas történetek, de próbáljunk meg a focira, a sportra fókuszálni. Miként kerültél végül ide, Székesfehérvárra?
- Ez sem egyszerű történet:
a Videoton akkori technikai vezetője, Horváth Lajos szúrt ki magának, illetve a csapatnak, ő hozott ide, ahogy még sokakat abban az időben, úgy emlékszem, a Disztl-gyerekek ideigazolásában is főszerepe volt. Szóval Horváth úr, mint csábító azon melegében alá is íratott velem egy átigazolási lapot, csakhogy engem nem sokkal később már másodszor keresett meg a Ferencváros is, hogy menjek oda. Mivel azonban aláírtam a Vidihez az átigazolást, bár szeretem volna kipróbálni magam a zöldeknél, ez nem jöhetett össze. Próbáltam beszélni a Horváth Lajossal, de azt mondta, hogy nincs mese, vagy megyek a Vidihez, vagy eltiltanak és akkor sehol sem focizhatok.
Emiatt aztán nem volt mit tenni, jöttem ide, amit utólag már nagyon nem bánok, mert megszerettem a várost, a feleségemet is itt ismertem meg, itt leltem szerető családra. Az anyósomék Soponyán éltek, ott voltak tanáremberek, a páromat jóságra, tisztességre nevelték, ez is hozzájárult, hogy én nagyon beleszerelmesedtem.
- Gyakorlatilag akkor kimondhatjuk, hogy a párod tartott itt a városban, ő szerettette meg veled Fehérvárt és a környéket. Ami azért a foci tekintetében is adott valamit neked, hiszen abban a legendás Vidiben játszhattál, ha nem is sokat, amit Karsai, Kovács József és László, Fejes, Csongrádi, Nagy II és Tiber neve fémjelzett, de folytathatnám még a névsort, csupa klasszis focizott akkor itt, nem volt véletlen az 1975/76-os bajnoki menetelés.
- Ez így volt! Jajj, hát például a Tiber Lacának a megmozdulásait imádtam! Ő is nagyon gyors volt, sőt, ő volt igazán az. Volt egy védjegye a pályán, amit sokszor eladott és gólt szerzett belőle: balról befelé a 16-os felé vezette a labdát, majd egyszercsak hosszan, 10-12 méterre "meglökte" a játékszert, s gyorsan rásprintelt, a védők mögé kerülve, mire a meglepett kapus kimozdult, már be is rúgta mellette a hálóba a labdát. Ez tetszett, nagyon tetszett nekem, jó volt abban a csapatban, csak éppen keveset játszhattam, ezért nem annyira pozitív emlék, mint lehetett volna. De sokat tanultam a klasszis játékosoktól, akik soha nem bántottak, rendesek voltak velem, a Kovács Józsi például sokszor vitt haza a kis FIAT autójával edzésről, jó volt, na, ez a lényeg.
- Ezt követően aztán egy újabb dorogi kitérővel, de megérkeztél a MÁV Előréhez, amely akkor már túl volt az első, csodaszámba vehető NB I-es idényén Szentmihályi Antal vezetésével. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
- Csodálatos volt! Örülök, hogy ott játszhattam. A "Csóka" (Lechner Károly) volt a hangadó, de az Úr Tibi, Szabó Gyula vagy éppen a Paulusz Karcsi a kapuban kiváló játékosok voltak. Annyira összetartottak, hogy amikor odamentem, nehezen fogadtak be, nem akarták, hogy kiszorítsam a csapatból az Úr Tibit.
- Na, de ő a bal szélen játszott, te pedig a jobb oldalon, hogy lehettetek volna riválisok? Sőt, ahogy én emlékszem, ti ketten egy nagyon jó, ütős szélső párost alkottatok.
- Igen, ez aztán gyorsan kialakult. A Tibinek is volt ám egy jó csele: így oldalt állt, előtte a labdával, majd gyorsan meggurította magának előre 10 méterrel, utána sprintelt, aztán amikor jött keresztezni becsúszva a centerhalf (középső védő), akkor visszavette a labdát, a védő "elszállt", utána már ment is gólba a labda. Hihetetlen, öregem! Nagyon jó technikája volt a Tibinek, talán nálam is jobb, el kell ismernem.
- Mi volt ennek a Lokinak a titka? Hiszen már a feljutáskor úgy nyilatkoztak sokan, hogy csak pofozógép lesz az NB I-ben, el sem kellene indulnia. Aztán elindult és három szezonon át tartotta magát az első vonalban. Lehetett volna több is, de a harmadik szezonban egy pici hiányzott az újabb bravúrhoz, főleg az idegenbeli pontok.
- Igen, valóban nagy siker volt ez a három év, de azt ki kell hangsúlyoznom, hogy
az NB I-es tagság és az, hogy ez három idényen keresztül meg tudta tartani, az a Dévényi Tibornak, az akkori fiatal ügyvezetőnek volt köszönhető. Ha ő nincs, NB I sem lett volna. Beleborzongok, ha rágondolok, hogy hátul a salakos pályánál a vaskapun préselték át magukat a szurkolók, illetve át is másztak rajta, úgy lógtak be sokan, akiknek nem volt pénzük az amúgy olcsó jegyre sem, mert minket akartak nézni, nekünk szurkolni. Lógtak a fákon a kerítésen álltak, ahonnan látni lehetett a pályát. Hihetetlen volt!
Felejthetetlen élmény, amihez foghatót máshol nem tapasztaltam. Innen indult igazából a pályafutásom, az életem, majd kerültem Debrecenbe, amit szintén nagyon szerettem.
- Mit tartasz a legnagyobb élményednek a pályán? Vagy legalábbis a focihoz köthetően.
- A MÁV Előrével a nagycsapatok elleni csodák, győzelmek. Az alatt a legendás három év alatt kikapott a Takarodó úton a bajnok Újpesti Dózsa, a Fradi, a Vidi, de a Honvéd vagy a Vasas sem tudott itthon minket legyőzni. A meccsek utáni összetartás is jellemző volt ránk, a pályán kívül is sokat voltunk együtt. Eleve minden meccs után mentünk a Füttyösbe (egy közeli volt vendéglátó egység), ahol én is - nem tagadom - gyakran legurítottam egy felest vagy sört, de Szentmihályi mester mindig figyelmeztetett minket, hogy a hét második felében kerüljük a kevésbé sportszerű életmódot, a fókusz már a hétvégi meccsen legyen. Emlékezetes volt az is, hogy a balbekkünk, Tóth Lajos, a "kis Totya" mindig kemping kerékpárral érkezett az edzésekre, meccsekre, mi pedig néha elrejtettük a bringáját, amit nagyon keresett. Persze, végül mindig visszaadtuk neki.
- Szentmihályi Antal ezek szerint szigorúbban fogott titeket...
- Igen. Nem feledem vele kapcsolatban azt sem, hogy az első edzésen, amit nekem tartott, amikor a Lokihoz érkeztem, mindjárt Cooper-tesztet kellett futni. Én olyan gyors voltam, hogy azt hitte, elromlott az órája. Ilyenek jutnak róla eszemben. Aztán elkerültem Debrecenbe a Kinizsihez, ott is nagyon jól éreztem magam, ott született a Kata lányom is. Éppen edzésen voltam délután, s amikor hazaértem, akkor mondták a szomszédok, hogy a mentő vitte el a páromat, mert nagyon beindult a szülés, és üzenték, hogy majd érdeklődjek. Akkor már kora este volt, nem mertem bemenni a kórházba, így vártam másnap reggelig, akkor láthattam először a kis Katát. Megnyugtattak, hogy egészséges, 3 kiló 66 deka, minden rendben van vele.
- Kik voltak a legjobb futballisták, akikkel együtt játszottál? Akár a Lokiban, akár másutt.
- Számomra
a "Csiszi", a Sárközi Pisti volt a legjobb játékostárs, akinek remek rúgótechnikája volt, jó zsugás, de talán még nála is jobb volt a Lazsányi Laci. Vele azért akadt problémám néha, mert nagyon flegma, nyegle, arcoskodó srác volt. Össze is verekedtünk! Pedig haverok voltunk, családilag összejártunk vacsorázni, de bizony összeakaszkodtunk, előfordult. Ő nagyon jól képzett, technikás, remek képességű futballista volt.
Mások is, de most így hirtelen ők jutottak eszembe.
- Egyebekben? A Vidiben?
- A már említett Tiber Laca, de ott sok jó játékos volt. Őszintén szólva a kevés lehetőség miatt nekem nem olyan szép emlék a vidis időszakom, de az tény, hogy a legnagyobbakkal is jóban voltam, senki sem bántott, amúgy persze, a Karsai a legjobb. Szép volt, jó volt, semmiért sem cserélném el ezeket az emlékeket!
- Semmit nem csinálnál másképp, ha újra kezdenéd? Elégedett vagy?
- Teljesen elégedett vagyok mindennel! Így kerek a történet, nem tennék hozzá semmit. Szeretem a családom, a nejem, az a lényeg, hogy ők boldogok legyenek!
