Jónás Gyula, akiért Dalnoki Jenő és Kovács Ferenc is házhoz ment, végül egy Lada döntött a Vidi javára!
Jónás Gyula, akiért Dalnoki Jenő és Kovács Ferenc is házhoz ment, végül egy Lada döntött a Vidi javára!
Jónás Gyula, akiért Dalnoki Jenő és Kovács Ferenc is házhoz ment, végül egy Lada döntött a Vidi javára!- Mikor és miképpen indult a te kapcsolatod a focival?
- Én salgótarjáni srác vagyok, ott születtem, és mellette egy kis faluban, Kisterenyén nevelkedtem fel. A házunk tíz méterre volt a focipályától, tehát eleve adott volt a dolog, hogy mit szerettünk mi gyerekkorunkban játszani... Innen jött az indíttatás, de egyébként én egészen 8. osztályos koromig nem szerepeltem egy csapatban sem, tehát nem voltam addig igazolt játékos. Aztán egy iskola mérkőzésen vették észre, hogy ügyes vagyok, elég sok gólt rúgtam, talán többet is, mint kellett volna, így akkor gyorsan leigazoltak, és középiskolás első osztályos koromban már az NB II-es Salgótarjánban futballoztam. Tehát ilyen villám szerűen indult a dolog. Tarjánban egy-két évet töltöttem el, majd ide kerültem a Videotonhoz.
- Tehát adott volt a fokozatosság, hiszen a Salgótarjáni csapat akkoriban a másodosztályban szerepelt, és te is ott mutatkoztál be.
- Igen, méghozzá egész jó csapatunk volt. Elől voltunk a tabellán, az első ötben szerepeltünk.
- Mikor, milyen körülmények között kerültél aztán a Vidihez? Emlékszel, hogy ki csábított, ki hívott fel, vagy ki ment el érted, hogy igazolj Fehérvárra?
- Emlékszem, persze.
Hozzám a Kovács Feri bácsi jött el a szakosztályvezetővel, Dérfalvi Imrével, illetve még ott volt valaki, de az ő neve nem ugrik be. Hozzáteszem, hogy minden nap, amikor mentem haza a középiskolából, valamelyik egyesületnek a vezetősége ott állt a házunk előtt, szó szerint, minden nap valaki le akart igazolni! Egy hétfői nap volt, amikor jött a Videoton, én pedig megígértem nekik, hogy ideigazolok. Mivel akkor tettem le a jogosítványt, nekem egy kérésem volt, kapjak egy autót. Azt mondták, hogy oké, utána néznek. Másnap, kedden aztán bekopogtatott a Ferencváros, a Dalnoki Jenő bácsi jött el értem. Megjegyzem, jól tele pipázta a szobánkat, egy hétig nem ment ki a onnan a pipafüst szaga. A Fraditól egy Daciát kaptam volna, ha oda megyek. Úgy gondoltam, nem egy szuper járgány, de nem is olyan rossz a Dacia, így aztán a fővárosiaknak is megígértem, hogy akkor elmegyek a Fradiba. Na, de szerdán jöttek vissza a Videotontól és azt mondták, hogy ők tudnak adni egy 07-es Ladát, hát, mondom, az sokkal jobb, mint a Dacia! Náluk volt a papír, így aláírtam ide, Fehérvárra. Csakhogy csütörtökön lett ebből nagy balhé a kapunk előtt, mert újra visszajött a Ferencváros, és akkor ott egy egész rendes kis műsor kerekedett...
Úgyhogy én így kerültem a Videotonba a Ferencváros helyett.
- Hogyan nyugodtak aztán meg a zöld - fehérek képviselői?
- Hát, elég nehezen. Nem nagyon beszéltek velem sokáig. Szerintem 5-6 évig nem is szóltak hozzám, igaz, nem is volt miért.
- Még 20 éves sem voltál, amikor ide kerültél Fehérvárra. Utólag azt mondod, hogy jó döntés volt? Ma is itt élsz Fehérváron, itt tevékenykedsz, dolgozol.
- Jó döntés volt, én nem bántam meg. Itt egy családias, légkörű, jó kis csapatunk volt, nagyon szerettem itt futballozni. Nem tudom, hogy a Fradi egyáltalán nekem való lett volna-e, mert én soha nem voltam ilyen nagyon vagány, "pesties" gyerek. Itt nagyon jó brigádba kerültem. Akkoriban jött egy csomó fiatal, többen is újak voltunk, eredményesen vegyítették az öregeket a fiatalokkal. Nagyon jó légkör, meg csapat alakult ki. Nem bántam meg egyáltalán, hogy itt kötöttem ki, ez egy nagyon jó város, nem véletlen maradtam itt.
- Most térjünk vissza 1986-hoz, mert ezt az esztendőt írtuk, amikor ide kerültél Fehérvárra. Emlékszel, hogy mi volt az első tétmeccs, amin bemutatkoztál a Vidiben?
- Azt hiszem, hogy egy Vasas elleni mérkőzés. Becseréltek, nem is tudom, talán 15-20 percet játszottam. Ez volt az első tétmeccses élményem.
- A Vasas elleni meccs előtt edzésen volt beszélgetés az öltözőben? Jelezte a mester, hogy, "Gyuszikám, úgy készülj, hogy a hétvégi meccsen pályára is fogsz lépni?"
- Nem volt ilyen. Mindig mondták, hogy figyelik, ki, hogyan edz a héten, a heti teljesítmények alapján fogják összeállni a hétvégi csapatot. Nem mondták így előre meg, hogy ki fog pályára lépni biztosan. Nyilván annak is kellett készülni, aki a padon ült, mert sosem lehetett tudni, hogy amikor kerül bevetésre az ember.
- Aztán eltelt majdnem egy szezon, amikor sikerült az első NB I-es gólodat megszerezni. Emlékszel az elsőre, hogy ki ellen találtál be?
- Na, erre nem! Tényleg nem emlékszem.
- Nekem is utána kellett néznem, ez alapján a Debrecen ellen rúgtál gólt először az NB I-ben 1987 őszén.
- Lehet, én erre tényleg nem emlékszem. Sajnos ezeket a dolgokat memória szinten én nem nagyon tudom így követni, őszintén szólva nem csak erre, más góljaimra sem nagyon emlékszem. Akad, amire igen, de nem teljes a lista. Akkor még nem ilyen technikával rendelkezett a sajtó sem. Most már nagyon modern összefoglalók is segítenek. Régen egy újságcikk jelentette a meccstudósítást a megyei lapban és a Nemzeti Sportban (a 80-as években még Népsport volt a neve), ezeken kívül nem nagyon láthattunk összefoglalókat a tévében. Minden más volt, így ebben a tekintetben most sokkal egyszerűbb, mint régen.
- Nem voltál az a kifejezett gólvágó típus, főleg az előkészítésben jeleskedtél, de azért mégiscsak akadt jó néhány találatod is Vidi mezben. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb? Csak, hogy továbbra is a memóriádat provokáljam egy kicsit...
- Oké, egyet tudok mondani, ami megmaradt bennem.
Kaszás Gabi halála után a kiesés szélére kerültünk, úgy alakult, hogy az utolsó meccsen sok minden múlott. Azt hiszem, hogy a Rába ETO-val játszottunk, és 1-0-ra nyertünk, akkor sikerült egy gólt rúgnom, amivel elkerültük az osztályozót. Talán ez az a találatom, ami a legemlékezetesebb, de mindenképpen a legfontosabb a pályafutásom során.
Nyilván akadt még több más is, de igazán erre emlékezem vissza úgy, mint fontos gól.
- Ha már az osztályozót említetted, ebben volt azért részed neked is a Vidivel. Éppen a Salgótarján volt az ellenfél. Nem lehetett egyszerű ez a szituáció.
- Emlékszem, igen, de én ott nem játszottam sérülésem miatt, a tarjáni első meccsen. Elutaztam a kerettel, de nem ültem le a padra sem. Mindenképp szerettem volna ott lenni a csapattal, de nem játszhattam. Nélkülem is sikerült aztán behúzni ezt a két mérkőzést, így a Vidi maradt az NB I-ben, a Salgótarján pedig azóta nem került az NB I közelébe sem, sőt, jelenleg a második vonal is csak álom.
- A Vidiben játszott időszakodból mit tudnál kiemelni, mi volt a legemlékezetesebb momentum számodra?
- Rengeteg ilyen akadt. A legemlékezetesebb talán az, amikor
kimentünk Indiába a Nehru Kupára, mint magyar válogatott. Kaptunk címeres mezt is, hogy minden hiteles legyen. Végül olyan csapatokat sikerült megverni, akik valóban komoly, nemzeti vagy olimpiai válogatottak voltak, meg is nyertük a tornát, kétségkívül ez a legemlékezetesebb emlék számomra a Vidivel. Nagyon büszkék is vagyunk rá mindannyian, akik ennek részesei voltunk. Én akkor játszottam életemben a legtöbb néző előtt. A döntőben - amire valószínűleg államilag kirendelték a nézőket - közel 70 ezer ember előtt focizhattunk. A csoportmeccseken nem volt ekkora az érdeklődés, de a fináléra özönlöttek.
Ez egy frenetikus élmény volt.
- A Vidiben nagyon sok játékossal szerepeltél egy csapatban. Ki az, aki barátként és játéktudásban szerinted a legjobb volt, aki legjobban passzolt melléd?
- Az a helyzet, hogy mi tényleg szerettük egymást, jóban voltunk. Tehát nekem nem egy ilyen egykori társam volt, hanem sok. Én nagyon jól kijöttem a László Csabival, a Molnár Zsoltival, a Csucsánszky Zolival, a Máriási Zsolttal. Még a Petres Tomival is. Az öregekkel is elvoltam. Nagyon szerettem a Vadász Imit, ő volt a csapattársam, a szobatársam, amikor elmentünk edzőtáborozni, mindig az Imivel voltam egy szobában. De a Csongrádi Ferit, a Szabó Józsit is nagyon szeretem. Én mindenkivel jóban voltam, és szerintem mi kedveltük egymást mindannyian. Tehát ezért volt ez egy jó kis csapat. Ismertük egymás gondolatait, és így könnyű volt játszani.
- Mi történt aztán a Vidi utáni érában, mert erről nem sok mindent tudunk. 1995 volt az utolsó éved a Videotonban. Utána mi történt veled?
- Lejárt a szerződésem, nem hosszabbítottak. Akkor gondoltunk először arra, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk magunkat külföldön. A Csucsászky Zoli is Ausztriába kiment futballozni, levezetésként egy kis pénzkeresetnek jó volt, én is így döntöttem. Na de ehhez fél évig "amatőrizálódni" kellett. Úgyhogy lementem Agárdra fél évet játszani az akkori NB III-as csapatba. Sőt, inkább megyei, akkor még ott szerepelt a Gázszer. Lementem tehát a megyeibe, fél évet eltöltöttem ott, és utána tudtam kimenni Ausztriába. De rögtön itt a határon túl a Klingenbach nevezetű csapatba, ott töltöttem el két évet.
- És aztán jött már a privát élet, egy családi vállalkozást működtettek. Mivel kezdődött ez a privát karriered?
- Ez egy bútorkereskedelemmel, bútorgyártással foglalkozó kis cég, amit én most csinálok. De ez már a futballkarrierem során elindult. Még NB I-ben játszottam, de már előre gondolkodtam a jövőmön, így aztán ezt már elkezdtem viszonylag korán. Ez egy érdekes történet, mert édesapámnak az esztergagép betekerte a kezét. Nem tudott dolgozni, és nekem egy csomó ismerősöm volt Fehérváron. Itt egy nagy központ volt, ahol bútorokat gyártottak.
Én úgy gondoltam, hogy tegyünk be otthonra, a családi házba, a garázsba egy franciaágyat, egy heverőt és egy fotelágyat, hogy az öregem, ott a faluban így népszerűsítse a bútorokat, és akkor egy kis zsebpénzre tegyen szert. Na most, annyira elkezdett ez pörögni, hogy úgy gondoltuk, kicsit bővítjük ezt a dolgot, ami mára egészen naggyá terebélyesedett, úgyhogy két nagy bútorboltunk lett ebből a pici ötletből.
Jól megy, nem panaszkodhatom. Meg is teszünk érte mindent, tehát próbálunk odafigyelni a vevőkre, a bútorokra. Úgy gondolom, hogyha az ember a szívét-lelkét beleteszi, akkor nem szabad ennek rosszul mennie.
- Ha már család, mennyire sportos ma a Jónás família, utódok, rokonok, mennyire viszik ezt a sportos vonalat tovább, amit te képviseltél?
- Az az helyzet, hogy abbahagyták. Nekem egy fiam van, én kivittem őt pici korában, csak én is láttam - meg szerintem látták az edzőkollégák is -, hogy ő igazából egy vízilabdás alkat, nem focista. Tehát ő egy magas, vastag, csontozatú, erős srác, így ő a pályán mindig szenvedett volna. A labdaérzéke adott, de az alkati tényezők miatt nem vihette volna sokra. Amúgy nagyon ügyes a kis srác, szeretett is kis pályán futballozni a barátokkal. Most összeszedett egy sérülést a gerincénél, úgyhogy most nem tud mozogni sem ezzel. Szóval igazából, magas szinten nem látok utódot a családban jelenleg.
- Te hogy állsz a mozgással? Tudsz még futni, valamit sportolni, vagy éppen elég a bútorokat jobbra-balra mozgatni?
- Az igazat megvallva, én most igazából diót tudok törni a térdemmel, mert a bal térdem vasból van, protézis van benne. Köszönhetően a sok bútornak a "rakd ide - rakd oda" pozíció miatt, úgyhogy ma már nincs futás sem. Ezzel a lábbal sajnos nem lehet futni. Úgyhogy szemmel követem a dolgokat, másképpen nem tudom.
- Amennyiben mérlegre teszed a karrieredet, a pályafutásodat, amit elértél a futballpályán, vagy ugye egyáltalán az életben, amilyen életpályát befutottál, akkor mondhatjuk, hogy egy elégedett Jónás Gyuszi ül itt velem szemben?
Nem. Egyáltalán nem! Én, szerintem - mondjuk ki - elpazaroltam a tehetségemet. Nem voltam fejben ott, ahol kellett volna. Nekem többet adott a természet tehetségből, mint akaratból, én úgy gondolom. De lehet, hogy a csibészség is hiányzott sokszor belőlem. Mert az egy dolog, hogy ügyes az ember, de hogyha nem akarja tűzön-vízen keresztülvinni a dolgot, akkor nem mindig az az eredmény jön ki belőle, amit gondolt előtte. Tehát lehetett volna ebből több, ennyi lett. Ezzel így aztán megelégedtem.
