Kóger István, a fehérvári hoki úttörője: még szeretnék egy igazán nagyot alkotni itt!

Mátay Balázs

·Sportjégkorong·Utolsó frissítés: undefined

Mátay Balázs

Kóger István, a fehérvári hoki úttörője: még szeretnék egy igazán nagyot alkotni itt!

Mátay Balázs

·Sportjégkorong·Utolsó frissítés: undefined

- Valóban, én Székesfehérváron az Öreghegyen nőttem fel, ott éltünk a szüleimmel, és ott nagyon népszerű volt a kerékpározás, a kerékpár versenyzés, ezért először a bringázás kötött le. Szegfű Laci bácsinak hívták a szakosztály elnökünket aki összefogott bennünket. De aztán jött egy toborzás és jól néhányan a biciklis srácok közül tudtak korcsolyázni, kijártak a tavakra télen. Amikor megépült a jégpálya akkor jött az Ocskay Gábor és hirdetett egy toborzást, hogy megpróbáljon összehozni egy kezdő utánpótlás jégkorong csapatot. Én nem tudtam korcsolyázni egyébként és korcsolyám sem volt, de borzasztóan szerettem a fiúkkal együtt lenni, jó kis társaság voltunk, ezért akkor a nővéremnek a fehér jégkorcsolyáját kicsentem otthonról és elmentem én is is erre a toborzóra. Nagyon érdekes volt egyébként, 

elmentünk egy-két korcsolyázásra, és akkor az Ocskay Gábor azt  mondta, hogy "tulajdonképpen egy évvel idősebb is vagy, mint amit meghirdettünk - ugye a '65-66-osoknak volt ez meghirdetve, én pedig '64-ben születtem -, meg hát korcsolyázni se nagyon tudsz, úgyhogy ha gondolod gyere még egyszer-kétszer, aztán majd ne gyere...". Még jó, hogy kitartóan mentem, mert aztán meglátta bennem a lehetőséget, s már örült, hogy inkább mentem, mint nem. Innen indult a hoki karrier. 

A kerékpározás pár évig még nyáron kiegészítő sportként egyébként működött és nagyon jó alapot adott a jégkoronghoz, nem is igazából a gyorsaságban és a dinamikában, hanem állóképesség tekintetében. Aztán egy pár év múlva már a kerékpározást elhagytam, így maradt csak a jégkorong, mint nagy szerelem.

- Azért maradjunk még a két keréknél mert úgy tudom, hogy nem voltál te olyan rossz ebben sem.

- Nem tartom magam kiemelkedőnek, de volt olyan verseny amikor érmet tudtam szerezni, harmadik lettem. Nagyon szerettem a Millenáris pályát, ahol körversenyszerűen megyünk, ott több érmet is sikerült szereznem különféle versenyszámokban, úgyhogy voltak apró sikerélményeim egyébként ,de nem feltétlenül volt meg a játékosság a kerékpározásban, kicsit monoton, aminek megvan a maga varázsa egyébként mert a mai napig is járok kerékpározni, a szenvedély megmaradt, de én egy kicsit játékosabb vagyok ennél, én szeretek fricskát mutatni az ellenfélne, nem utolsó sorban pedig gólpasszt adni és gólt lőni, ezért a jégkorong elvitte a fókuszt. 

- Mikor érezted azt, hogy itthon vagy a hokisok között, főleg, hogy az elején azért nem indult könnyen, ahogy mondtad, hiszen Ocskay Gábor majdhogynem el akart tanácsolni a sportágtól. 

- Nehezen indult, ám aztán utána nagyon beindult, mert ott még az elején volt egy kis hezitálás, hogy a kerékpár maradjon vagy a jégkorong. Szerencsére a Gábor nagyon aktív volt és tényleg mindent megtett azért, hogy összehozzon egy jó csapatot, így amikor már látta, hogy esetleg belőlem is lehet jégkorongozó, de azt érezte, hogy a kerékpározás elvihet a hokitól, akkor nem volt rest, eljött a szüleimhez beszélgetni és mondta nekik, hogy ő nagyon tehetségesnek lát engem és garantálja, hogy én pár éven belül akár válogatott játékos is lehetek. Leginkább én csodálkoztam ezen, de a szüleim se nagyon hittek neki. Aztán lám-lám a Gábornak igaza lett, mert valóban az ifjúsági és junior válogatottban is éveken keresztül világbajnokságokon vettem részt, bár ugye nagyon későn tanultam meg korcsolyázni 13-14 éves koromban, de három világbajnokságra is sikerült eljutnom, a magyar címeres mezt sikerült magamra húznom és ez nagyon nagy büszkeséggel tölt el. 

- Emlékszel, hogy mi volt az első hivatalos meccsed Volán mezben? 

- Emlékszem igen, vannak emlékeim egyébként ilyen utánpótlás mérkőzésekről, de aztán amikor a nagy csapat megérkezett ide Székesfehérvárra, a budapesti Volánból gyakorlatilag a felnőtt keret leköltözött, és itt játszotta a meccseit, de még nem itt edzettek, tehát nem egy honos csapat volt itt. Akkor a Pesti Zolival ketten már fiatalon lehetőséget kaptunk arra, hogy eddzünk velük, majd aztán egy mérkőzésen is bemutatkozhattunk. A mai napig is igen élénken él bennem a kép: még a régi melegedőből nyílott az öltöző, ott a régi nagy legendák, a Kovalcsik Peti, a Kiss Béla, a Gilján Jani - és nem is tudom sorolni őket, annyian voltak -, hogy közéjük bemehettünk az öltözőbe. Még most is, ahogy mesélem, borsódzik a hátam tőle. Akkor ott játszottam egy mérkőzésen és aztán a Volánnak mindig volt a nyári felkészülési időszakban franciaországi túrája és abban az évben el tudtam menni velük, majd aztán éveken keresztül jártam én is. 

Emlékszem az első túrára, a Palla Tóni volt az első sornak a centere , Szajlai Laci és a Kiss Tibi volt a két szélső. A Tóni az első mérkőzésen egy kicsit meghúzódott, ezért odajött hozzám az edző és mondta, hogy úgy néz ki, mélyvízbe dob, mert én centert játszom, nem akarja a többi sort szétszedni, úgyhogy bedob engem oda az első sorba és szenzációs élmény volt számomra, hogy a Volán első sorában játszottam, úgyhogy most, hogy így beszélgetünk jönnek elő ezek az emlékek és tényleg nagyon szép időszak volt. 

Felejthetetlen!

- Első meccsed címeres mezben, ha már említetted?

- Ifi válogatottként volt egy nagyon emlékezetes túránk. Angliában az ifjúsági Európa-bajnokságon szerepeltünk, akkor még C-csoportosként, és azt sikerült megnyernünk. Ott már az első sorban volt szerencsém játszani a Hudák Gáborral, aki manapság a Ferencváros GM-je, ő ugye régen nagyon sokat játszott a Ferencvárosban, valamint a Pesti Zoli, akit már az előbb említettem fehérvári játékosként, így alkottuk az első sort. A mindent eldöntő feljutásért való mérkőzést az angolok ellen játszottuk, amit 6-2-re meg is tudtuk nyerni. Ez az ifi Európa-bajnokság volt címeres mezben az első igazán emlékezetes történet és aztán tíz évre rá,

1992 - ben szintén Angliában rendeztek C-csoportos világbajnokságot, ott volt talán az egyik legemlékezetesebb mérkőzésem. Ahogy korábbn az ifiknél, ott is szintén az angolokkal, a házigazdákkal játszottuk az utolsó mérkőzést, amin nem igazán volt már esélyünk az angol válogatott ellen. Kiss Tibivel laktam egy szobában, neki mondtam, hogy én ma három gólt fogok lőni és meg fogjuk nyerni ezt a mérkőzést. Persze hülyének nézett, és aztán nem is tudtam három gólt lőni, de! Kettőt igen, s én lettem a magyar válogatott legjobb játékosa, ezért  egy kis emlékérmet-bilétát kaptam, amit a mai napig kedves emlékként őrzök az íróasztalomon. Nem is nagyon árulja el magáról, hogy az a kis ereklye az mit is takar, de nekem talán felnőtt válogatottként ez volt a legértékesebb. Egyébként az utolsó cserében volt egy sanszos szituáció, de aztán lepasszoltam a korongot és nem lett gól belőle de lehet, hogy ha azt még ott elvállaltam volna, akkor meg lehetett volna a három gól is, de nem ez volt fontos. 

Egyébként pedig a mérkőzés döntetlen lett és akkor nem sikerült feljutnunk. 

- Összességében véve ha mérlegre teszed a pályafutásodat, mi volt a legnagyobb élményed a hokiban?

- Talán nem tűnik szerénytelenségnek, és azokkal akikkel együtt éltem meg ezt a szituációt, azok sem fogják ezt annak venni, sőt talán majd aki ezt hallgatja, magában rá fog bólintani. Azt gondolom, hogy abban az időszakban, annak a csapatnak valóban tudtam vezéregyénisége lenni. Nem feltétlenül csak a pályán, hanem ami nagyon fontos volt, hogy emberileg nagyon tiszteltek és elfogadtak a csapattársaim, én én pedig tényleg a csapat sikeréért dolgoztam és mindent megtettem érte. Irányt mutattam az edzéseken, tényleg bárkinek bármi problémája adódott. Tíz évig voltam csapatkapitány, az egy nagyon szép emlék, 

nagy dolognak tartom, hogy egy közösségnek, egy nagy létszámú közösségnek érezhettem a vezérének magam, és ez utólag is most, hogy nap mint nap találkozom emberekkel, jövök ide a nagycsapat mérkőzéseire, összefutok akár szurkolókkal, akár volt játékos társaimmal, talán ezt érzem, ezt a fajta emléket és tiszteletet.

Ez az, amiben - úgy gondolom - a legtöbbet kaptam a jégkorongtól.

- Mennyire érzed magad szerencsésnek, hogy az első fehérvári nagy generáció tagja lehettél?

- Talán ez nem is egy rang, hanem inkább valóban, ahogy te is mondtad, a szerencse része, mert az, hogy valaki az első, az nem érdem, hanem pont így hozta a sors, hogy valóban én lehettem az első székesfehérvári jégkorongozó a csapattársaimmal. Én voltam először utánpótlás válogatott aztán én voltam először felnőtt csapat tagja a nagy Volánban, aztán nekem sikerült először felnőtt válogatottnak lenni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, szerencsés időszakban pont akkor, amikor a székesfehérvári jégkorong elindult, akkor én ott lehettem, a kezdetek kezdetétől végigélhettem azt, hogy tulajdonképpen most itt tudunk ülni egy ilyen csodálatos arénában, amiben egy nagyon komoly ligában fogadja ellenfeleit a fehérvári csapat. Mi végigéltük, hogy a C-csoport közepétől végétől eljutottunk oda, hogy most már az A-csoportban nem liftezőként, hanem a tavalyi vb után az idei évben ismét A-csoportban küzd a válogatott. Azt gondolom, hogy ebben nagyon sok embernek nagyon sok munkája van, és remélem, hogy ehhez én is hozzá tehettem.

- Az első felnőtt bajnoki címet - a "zsoldos" Volán az első bajnoki címét - még ifi játékosként, utánpótlás játékosként kívülről nézhetted inkább, na de aztán a már sok fehérvárival, Fejér megyei sráccal felálló Volán második bajnoki címénél igencsak aktív résztvevő voltál, de már edzőként is, Kiss Tibivel egyetemben, milyen élményeket adott ez neked?

- Igen valóban a '81-es bajnokcsapathoz akkor már odakerültem néha, edzhettem velük, de nem játszhattam bajnoki mérkőzésen, aztán '82-től voltam fix tagja a csapatnak. Sajnos nem sikerült aktív játékosként bajnoki címet nyernem, ezüst és bronz érmek voltak szép számmal, de az aranyérmet nem sikerült megnyernem, egyik szezonban sem, s ez adott egy kis hiányérzetet. Aztán amikor a Kiss Tibi elvállalta itt a vezető edzőséget, akkor ő mindenképp szeretett volna valakit, aki ezt a közeget jobban ismeri, akit ez a közeg jobban elfogad, és ezért gondolt ő arra, hogy engem felkér erre a feladatra. Akkor pont eltávolodtam egy évig, másfél évig a hokitól, befejeztem aktív pályafutásomat, jött egy másik nagy szerelmem, ugyanis én krosszmotoroztam. A hokiból kiestem és kellett valami izgalom. Amikor a Tibi megkeresett, természetesen gondolkodás nélkül igent mondtam, hiszen nagyon hiányzott a közeg, úgyhogy ha csak másodedzőként, is de nagyon szívesen jöttem vissza, és aztán persze az 

a bajnoki döntő amit aztán végülis Dunaújvárosban sikerült abszolválnunk, a végére pontot tennünk, az már történelem. Ahogy a busszal jöttünk haza a városba, a Városház tér zsúfolásig megtelve, s a Polgármesteri Hivatal ablakából kiköszöntünk a szurkolóknak, ez szintén egy hátborzongató emlék,

felejthetetlen, örökre  szóló élmény!

- Összességében véve edzőként az eredmények tekintetében mi az amire a legbüszkébb vagy?

- Talán nem is éremben kézzelfogható ez az eredmény, de számomra nagy érték: a ma is élő Titán-projekt, amit annak idején Ocskay Gáborral közösen elindítottunk, amikor a felnőtt csapat el tudott indulni az Interligában, ami egy osztrák-szlovén nemzetközi bajnokság volt, de a szövetség kötelezte akkor a Fehérvárt, hogy a magyar bajnokságban is induljon el. Akkor a Gábor mondta nekem, lehet, hogy ez lesz az egésznek a sarokpontja, hogy nem fogunk tudni fehérvári csapatot összerakni. Én akkor pont a fiatalokkal voltam junior szinten, s akadtak komoly tehetségeink, a Sofi (Sofron István), a Nagy Gergő, a fiam (Kóger Dániel), 16-17 éves srácok, akik nagyon ambiciózusak voltak, és akkor én azt mondtam a Gábornak: "Figyelj, indítsuk el ezeket a fiatalokat a felnőtt bajnokságon, miért ne!?". Persze először hülyének nézett, tényleg nagyon fiatalok voltak a srácok, de én tudtam, ismertem őket, hogy tökös gyerekek, tudtam, hogy őket ez motiválni fogja és bele fognak állni a sztoriba, ami aztán úgy is lett, jeleztük a szövetség felé, hogy mi a junior csapatunkkal el fogunk indulni a felnőtt bajnokságban. Először ők is megkérdőjelezték a dolgot, de azt gondolom, hogy az egész szezont látva az indulás pillanatától a szezon végéig az a fajta fejlődés, amin azok a srácok egy szezon alatt végigmentek, azt gondolom, hogy mintaértékű volt. Ezért ez a Titán-projekt a mai napig is nagyon sikeres sztori, és hát ugye itt élő példa a Magyar Kupa finálé volt, láttuk, hogy itt most már eredményekben is megmutatkozik, hogy ezek a fiatalok harapnak, sikeréhesek, beleteszik a munkát, nagyon jó körülmények között, jó szakmai munkát végezve teszik a dolgokat a szürke hétköznapokon. Szerintem ez a projekt edzőként, érdemben egyértelműen a legmagasabb szinten van számomra. 

- Nulláról a 100%-ig végig követted és végig élted a fehérvári hoki felemelkedését, a nyitott pályától egészen odáig, hogy itt ülünk most tényleg ebben a csodálatos MET Arénában. Mennyire gondolod azt, hogy ez az út, amit bejártál a Volánnal együtt, ez így nagyon rendben volt? 

- Rendben volt, azt kell, hogy mondjam, de 

van minimális hiányérzetem játékosként, olyan szempontból, hogy a legvége nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna. Hosszú időt eltöltöttem itt, sokat játszottam, tényleg vezéregyénisége voltam a csapatnak, de mégsem tudtam itt befejezni a pályafutásomat, és ez így, visszagondolva mindig is egy nagy tüske számomra. Én itt szerettem volna befejezni a hokit. 

De végigélve a csapat életét, tényleg azt kell, hogy mondjam, végigjártam ez a kis székesfehérvári hoki a ranglétrát, és tényleg a nullából építkezve, amit százszázalékosan az Ocskay Gábornak köszönhet a sport és a fehérvári hoki, hogy ő volt olyan fanatikus, hogy sosem adta föl, sosem engedte el. Voltak nehéz pillanatok a hoki életében Fehérváron, de ő mindig kitartott és mindig fanatikusként űzte ezt az egészet. És hát ugye látva, hogy hova jutott, azt gondolom, hogy tényleg kalapot kell emelni elsősorban előtte, de mindenki előtt, aki hozzátett a székesfehérvári hokihoz, úgyhogy szép történet. És a történelem egy kicsit ismétli önmagát, mert ugye az én Dani fiam is jégkorongozik, ő is nagyon sokat játszott Székesfehérváron, majd aztán több helyen is. És most ő sem itt játszik már és minden valószínűség szerint ő sem Fehérváron fogja tudni befejezni a pályafutását, ami azt gondolom, hogy neki hasonlóképpen egy hiányérzetet fog adni. 

- Mennyire vagy Danira egyébként büszke? 

- Szoktam neki mondani, hogy magas volt a mérce, de úgy néz ki, hogy sikerült megugrani. Ez persze vicc, mert azért ő már egy egész más jégkorongot játszik, mint amit mi játszottunk. Hát őrá nagyon büszke vagyok egyébként, ezt csak így most, hogy nem hallja mondom így a háta mögött, mert azért a szemébe nem szoktam dicsérni, mindig kritikus vagyok, de természetesen elismerem a pozitív dolgokat is. Amire a leginkább büszke vagyok, hogy egy igazi sportember vált belőle. Voltam az edzője is egyébként, amit sokan mondanak, hogy szülőként nehéz az embernek a saját gyermekét edzeni, de nekem a Danival nagyon-nagyon szép éveim voltak együtt. Ő egy olyan alázatos, keményen dolgozó sportoló, és most ezt tényleg minden elfogultság nélkül mondom, hogy nagyon kevés olyannal volt lehetőségem találkozni, mint ahogy ő áll ehhez az egészhez. 

- A Kóger familiában van még bárki a háttérben, valahol mozog a kicsik között, akiből lehet valami még a sportban, a hokiban? 

- Hogyne, persze, a kisunokával - Zsombornak hívják, négy és fél éves - már egy éve járunk az U8-as edzésekre, és most, hogy ugye én is visszakerültem ide Fehérvárra edzőként, én is minden tréningen fent vagyok vele, és hát persze már látjuk benne a nagy jövőt. Nem szeretnénk feltétlenül egyébként, hogy mindenáron jégkorongozó legyen, de semmi más játék nincs otthon, csak korong meg hoki bot, úgyhogy azt csinál amit akar. De viccet félretéve igen, a Zsombor nagyon jó szellemben, négy és fél évesen viszi tovább ezt a hagyományt, meglátjuk, hogy mi lesz belőle. 

- Ha visszagondolsz a nulladik percre és a mostanira, amikor itt ülünk és beszélgetünk sok szép dologról, akkor azt mondhatod magadban, hogy jobb lett volna neked nyeregben maradni, vagy jó volt így a hokiban, ahogy volt? 

- Én nagyon-nagyon pozitívan élem meg az életemet. Játékosként is azt gondolom, hogy azt csináltam, amit szerettem, olyan közegben voltam, ahol elfogadtak és szükségét látták annak, hogy ott legyek. Aztán, mikor a játékos karrieremet befejeztem, akkor pedig a munkám lehetett a hobbim. Tehát, hogy én mindig azt mondtam, hogy én tulajdonképpen nem is dolgozom, hanem a hobbimnak élek és tényleg nap mint nap megyek a játékosok közé, figyelem őket és akarom, hogy jobbak legyenek, közben bújom még a mai napig is egyébként a szakirodalmakat, a nemzetközi szakirodalmakat is, próbálok mindig a legújabb edzésmódszertannal is tisztában lenni, és azt aztán átadni a gyerekeknek. 62 éves vagyok, és még komoly ambícióim vannak, még most ott vagyok, ugye szeptemberben visszajöttem ide Fehérvárra, hogy én még szeretnék egy igazán nagyot alkotni itt így utoljára. Ezek ilyen titkos tervek, nem is beszélek erről neked sem, de nagyon komoly terveim vannak, egy kicsit alulról, hogy lehetne még ezt a fehérvári hokit egy kicsit megtolni. Úgyhogy vannak ambícióim, és a visszagondolva pedig azt gondolom, hogy egy másodpercet sem cserélnék el belőle.