A Niko-story folytatódik: Amerika meghódításától a válogatotton át a családig
A Niko-story folytatódik: Amerika meghódításától a válogatotton át a családig
A Niko-story folytatódik: Amerika meghódításától a válogatotton át a családig- Amerika messze van, kevesen rendelkeznek személyes tapasztalatokkal, de az általános vélekedés az, hogy a baseball, az amerikai foci, a kosárlabda és a jégkorong "visz mindent", a hagyományos labdarúgás csak "szegény rokon" ebben a tekintetben. Ugyanakkor a beszélgetés korábbi szakaszában említetted, hogy sokan voltak a meccseiteken, gyakran 30 ezren, ami azért nem azt jelzi, hogy ne lennének kíváncsiak az Egyesült Államokban a focira...
- Igen, a harmincezer az a Legia meccseken volt jellemző még Lengyelországban, de a chicagói mérkőzéseken is komoly nézószámunk volt, 18,19,20 ezer ember kijött megnézni minket. Akkor még a régi Bridgeview-i stadionban, ott a parkban játszottunk, most már az NFL Soldier Field pályán, ahol nekem megadatott, hogy MLS All-Star meccsen játszhattam, a Real ellen 60 ezer ember előtt kifutni a pályára egy életre szóló élmény volt. De abban igazad van, hogy a foci nem a number one sport Amerikában. Ez tény és való. Volt lehetőségem elmenni mind baseball, mind kosárlabda, mind NFL-meccsekre, és hatalmas élmények ezek is. De! A foci rettentően nagy sebességgel fejlődik Amerikában. Amennyiben csak gazdaságilag nézzük, az amerikai klubok a 90-es években 15 vagy 20 millió dollárba kerültek, ha meg akartad venni a jogot arra, hogy a te klubod az MLS-ben szerepeljen. Akkoriban 10 klub volt, ha jól emlékszem. A mostani büdzsé ahhoz, hogy benevezhess egy csapatot az MLS-be, nagyjából 450-500 millió dollár! Szóval ha csak gazdaságilag nézzük, akkor rettentően nagyot fejlődött a foci és a marketing is, gazdaságilag nagyon erősek. Példát lehet tőlük venni, hogyan kell működtetni egy rendszert, hogyan kell építeni egy rendszert, és hogyan kell növelni az értékeket. De nem csak a játékosokra gondolnék, hanem minden más szférára, és ezt klassz dolog volt látni így közelről.
A chicagói lehetőség nekem gyorsan jött, ugyanúgy, mint a Vidi, de voltak emberek, akik nagyon sokat dolgoztak a háttérben, hogy odaigazoljak, gondolok itt a sportigazgatóra és a vezetőedzőre. Nekem nagyon fontos volt mindig is, hogy ezek az emberek, akik sokat tettek azért, hogy oda menjek, ne csalódjanak bennem. És ezt a két embert a mai napig barátomnak tekintem őket, kapcsolatban is vagyok velük. A Nelson Rodriguez mai napig az MLS-nél, a szövetségnél dolgozik Amerikában, a volt edzőm, Veljko Paunovic Chicago után Mexikóban dolgozott, most pedig ő a szerb szövetségi kapitány. Úgyhogy ez a három év zseniális volt. Nagyon sok gólt szereztem, gólkirály voltam, az ESP a legjobb játékosnak választott. Olyan futballisták mellett nyertem ezt a díjat, mint Zlatan Ibrahimović, David Villa, Giovinco, Robbie Keane, és akkor tudnék sorolni még néhány nevet. Külön büszkeség, hogy magyar nem volt még gólkirály Amerikában, ezzel is kicsit beírtam a nevemet a foci történelmébe, ami ugyancsak nagy dolog számomra.
Még akkor is, ha ez a klub, a Chicago Fire egy tradicionális klub, de nagyon régóta nem nyert semmit, nagyon rosszul szerepelt az érkezésem előtti négy-öt évben. Amikor odaigazoltam, az első szezonunk extra volt, harmadikak voltunk, és playoffba bekerültünk. Sajnos az első fordulóban a New York Red Bullstól kikaptunk, aztán utána az utolsó két évben nem tudtunk bejutni a playoffba. De ahogy már mondtam, csatárként adtam azt, ami nekik kellett, amit vártak tőlem.
A gólok száma magas volt, és ami nagyon fontos az az, hogy egy más világban, egy más kultúrában is helyt tudtam állni és képviselni a magyar focit. Előttem Németh Krisztián nagyon jól csinálta, utána már jött a Stieber Zoli a DC Unitedbe, Sallói volt már előtte Kansas-ben, aztán a Gazdag Dani utánunk jött. Számomra mindig az volt fontos, hogy bármelyik országba megyünk - így volt Lengyelországgal, a Lovrencsics Geri és a Guzmics Ricsi nagyon jól szerepeltek, utána én szintén. A Nagy Dominik is aztán a Legiába került, de volt még egy-két magyar játékos, aki elment és helytállt Lengyelországban. De
a lényeg az az, hogy amikor külföldön szerepelünk, akkor számomra az fontos, hogy jó hírnevet vigyünk el, és nyissuk ki az ajtót más játékosoknak. Ez maximálisan sikerült. A tervünk az az volt, hogy még minimum két vagy három évet maradjunk Amerikában, hat évet húzzak le, majd utána jöjjek vissza a Vidibe. Sajnos a családomnak nagyon nagy honvágya volt, így elkezdtem már beszélni előszerződésről a Vidivel, aztán végül februárban aláírtam ide.
32 évesen - úgy gondolom -, hogy bennem is volt még egy-két év ott kint Amerikában. Ha nem is Chicagóban, lehet, hogy másik klubban, de nekem a célom az volt, hogy ha a családom mentálisan erősebb lett volna kint maradni, bár nem volt egyszerű, tudom, de hiányzik még 22 vagy 23 gól ahhoz, hogy Chicagóban is a góllövő lista élére kerüljek, ugyanúgy, mint a Vidiben, s ezt céloztam volna meg, ha maradok ott. Így aztán második vagyok a chicagói örökranglistán, úgyhogy a titkos célom nem jött össze, de aztán utána visszajöttem a Vidibe, s itt már megszereztem a rekordhoz szükséges gólokat. Szóval zseniális évek voltak a chicagói éveink, lesz miről mesélnem amerikai életről a gyerekeimnek, az biztos.
- A válogatottról is tudsz azért nekik mesélni, annak ellenére, hogy az nem volt feltétlenül egy hatalmas sikertörténet, előfordult, amikor néhány évre le is mondtad a válogatottságot, amikor éppen Amerikában játszottál, de összességében véve jártál két Európa-bajnokságon a magyar nemzeti csapattal, rúgtál jó néhány fontos gólt komoly ellenfeleknek nemzeti színekben is. Összességében miként gondolsz vissza a válogatottban lejátszott meccseidre?
- Hangsúlyozom, hogy a válogatott szereplésem az csúcskategória a karrieremben. Ha visszatekintjünk a kis Nikóra, aki voltam, amikor hét évesen elkezdtem focizni, és amit mondtam, hogy tizenkét évet lehúztam amatőr szinten, amikor nagyon messze állt tőlem az elit futball, de még az utánpótlás válogatottság is.
43 alkalommal voltam válogatott, amatőr fociban nevelkedve, onnan indulva ez talán nem rossz teljesítmény, pláne nem rossz, ha azt látjuk, hogy két Eb-n is szerepeltem, és aktív tagja voltam a csapatnak a két kontinenstornán. Ez egy újabb életre szóló élmény.
A kommunikációm mindig őszinte volt, de nyilván megosztja a közvéleményt, amikor lemondod a válogatottat, azt nem mindig jó szájízzel fogadják el az emberek, mert minden áron, bármilyen körülmények között a válogatottba jönni az mindig egy nagy presztízs, és ez így is van. De nem tudtam nem őszintén kommunikálni soha, úgyhogy akkor is úgy tettem. A testem már jelzett, amikor Amerikában voltam, hogy egészségügyileg nem olyan irányba megyek, ami nekem jó, s három gyerekes apaként felelősséggel tartozom nemcsak saját magamnak, hanem másoknak is, ahhoz, hogy eldöntsem, hogy van-e értelme 12-13 órát utazni, azért, hogy tagja legyek a keretnek, vagy már nem kell bizonyítanom senkinek, ahogy saját magamnak sem, és tudjak koncentrálni a saját karrieremre. Nem vagyok sem az első, sem az utolsó, aki hozott és hozni is fog hasonló döntéseket a saját karrierjében, mert mindig eljön egy ilyen pillanat. Van, akinek 30-31 évesen, másnak meg 36-37 évesen, de az nem mindennapi, amikor neked 13 vagy 14 órát kell utazni egy válogatott összetartásra, arról nem is beszélve, ha a gép késik, akkor ez felmegy 20 órára vagy többre is. Nekem az volt a szerencsém, hogy direkt járatom volt Chicagóból Budapestre, de sokszor repültem Chicago-Varsó, Varsó-Budapest útvonalon is, mert közben megálltam Varsóban, ami mindig jó érzés volt, szóval késéssel együtt néha elhúzódott hazautazás 20 órára is. Utána a jetlag-ről (időzóna-váltás szindróma) nem is beszélve, úgy, hogy két-három nap múlva teljesítened kell, százszázalékosan pörögnöd, amikor már senkit sem érdekel, hogy te fáradt vagy, vagy álmos, vagy egyszerűen a lábaid "macskásak", feszültek. Az izmok igazából senkit se érdekelnek. Én úgy ítéltem meg, hogy nem tudom adni saját magamat, és nem tudok pörögni százszázalékosan ilyen esetben. A kommunikációm először a szövetséggel volt, utána nyilvánosan is.
Örülök, hogy Marco Rossi megadta a lehetőséget amikor visszajöttem a Vidibe, hogy újra válogatott legyek. Amikor visszatértem, akkor mondtam, hogy nem azért jövök, hogy levezessek, hanem azért, hogy újra sikeres legyek. Ezt a szövetségi kapitány is belátta, megadta a lehetőséget, hogy a bolgárok ellen a playoffban játsszak, ott gólt fejeltem, utána a Szobi rúgott minket ki az Eb-re az Izland elleni góllal. Ezek által adódott lehetőségem, hogy Portugália és a franciák ellen a Puskás Arénában pályára léphettem, ami megint egy életre szóló élmény, mint a németek ellen, már Németországban lejátszott meccs, úgyhogy ebből kijött öszesen 43 mérkőzés és nyolc gól. Hiányérzetem amiatt van, hogy nem voltam soha első számú csatár a magyar válogatottban, ezt soha nem titkoltam, de amit kihoztam a válogatottból és ahonnan elindulva odáig eljutottam, az szerintem nagyon jó, nincs mit szégyenkeznem.
Úgyhogy büszke vagyok ezekre a pillanatokra, a nehéz pillanatokra is, mert azokból próbáltam tanulni, önmagam lenni, miközben nem adtam fel az elveimet, bár közben azért ez néha megtörtént annak érdekében, hogy a válogatottban maradjak, de volt egy olyan pillanat, amikor feladtam csak azért, hogy jöjjenek a fiatalok. Akkor is, ha nem kellett volna, mert Marco Rossi azt mondta, hogyha nem is vagyok standard kezdő már Vidiben folyamatosan, neki kellek a válogatottba, hogy ott legyek a fiatal játékosok mellett, de az én válaszom az volt, hogy nem érzem azt, hogy én vagyok már a fontos a magyar válogatottnak, és drukkolok azért, hogy találjunk minél több fiatalt, akik most itt vannak a válogatottban és nagyon jól szerepelnek, képviselnek minket, úgyhogy akkor is az elvek azok voltak, hogy jöjjenek a fiatalok, és büszke vagyok tényleg arra, amit elértünk együtt.
- Megérkeztünk a jelenbe, itt ülünk az irodádban, ahol sportigazgatóként tevékenykedsz. Repül az idő, hiszen már több mint fél éve itt vagy ismét a Vidinél. Mennyire volt régebben, amikor már tervezgetted a visszavonulást, célod az, hogy egyszer itt dolgozz a Videotonnál vezetőként?
- Előrefelé szeretek tekinteni, és a hosszú-rövid távú célok mindig fontosak, amikor játékos vagy, de a pályafutásod után is fontos, hogy mit szeretnél képviselni. Mondhatni azt, hogy amikor gyerek voltam, soha nem volt az álmom, hogy sportigazgató legyek, én csak labdarúgó szerettem volna lenni, egy gólvágó. De amikor húsz éve benne vagy a fociban, akkor a normális dolog az, amikor elkezdesz gondolkodni, hogy mi jön utána, és mi szeretnél lenni. Nekem ebben két célom volt. Az egyik az, hogy független legyek a focitól, amikor abbahagyom egyik nap a labdarúgást. Ez azt jelenti, hogy tudjak egy ésszerű döntést hozni, hogy miért is szeretnék fociban dolgozni. Soha nem akartam túlélő lenni a labdarúgásban, és csak azért maradni egy adott klubnál, mert jól fizetésem, vagy azért maradjak a fociban, mert nem tudok semmi mást csinálni, és kell a pénz. Nem azt mondom, hogy mindenkinek megadatott ez a lehetőség, de amikor elkezdünk focizni, mindenki vállalja a felelősséget a tetteiért, napi szinten, éves szinten, öt-tíz éves ciklusokért, mert a profi karrier az tizenöt év, plusz-minusz, és ebbe meg benne van a profi és az amatőr világ is. Csúcson lenni sokáig, nehéz, kevés oylan játékos van akinek ez sikerül. Azért is fontos, hogy a játékosok hogyan bánnak a pénzzel, milyen céljaik vannak a pályafutásuk után, vagy csak rövid távon gondolkodnak és évről évre élnek. Na én 23 éves apukánként azt a gondolkodást nem akartam képviselni, meg nem is szabadott volna, mert felelősséggel tartoztam gyerekeimnek, feleségemnek, szüleimnek, tesómnak, úgyhogy
már nagyon fiatalon elkezdtem gondolkodni és nagyon óvatosan bánni a pénzzel. Amikor abbahagytam a focit, akkor tudtam azt a luxust megtenni, hogy két évig elmegyek tanulni, és saját magam útján finanszírozni egy komoly iskolát ahhoz, hogy képezzem magam. Két vagy négy év volt a célom, hogy elkezdjek tanulni, pályafutásom után is megtalálni azokat az embereket, akikkel én szeretnék együtt munkálkodni. Úgyhogy a Vidiben, a Vidiért dolgozni mindig is célom volt. Aztán amikor elmentem 34 évesen Törökország után a Ciprusra, akkor is vázoltam egy olyan tervet a vezetőségnek, hogy szeretnék maradni a klubon belül is dolgozni, mint vezető, és elkezdeni tanulni. Akkor olyan választ kaptam, hogy nem tartanak erre igényt.
Elmentem aztán tanulni és képezni magam, miközben jött egy megkeresés a Polgármester Úrtól, akivel nagyon jó viszonyt ápoltam, még amikor aktív labdarúgó voltam. Itt maradtunk a városban, itt telepedtün le és ez az Andrásnak (dr. Cser-Palkovics András) nagyon szimpatikus volt mindig is, ezt mondta, és kapcsolatban maradtunk. Amikor a város átvette a klubot, akkor mondtam is neki, ha bármi segítség kell, akkor számíthatnak rám, mert ez semmiféleképpen nem a pénzről szól, ez érzelmekről szól, és arról is, hogy megkaptam egy lehetőséget, hogy építsem magam, kezdjek tanulni. Hét vagy nyolc hónappal ezelőtt jött egy megkeresés.
Először mint tanácsadó, az önkormányzat oldalán beléptem a klubhoz, és a cél az az volt, hogy az első évben megismerjem a közeget, a rendszert, majd egy év után előlépjek sportigazgatónak, de novemberben jött egy megkeresés újra, amikor a csapat nehéz helyzetben volt, s én akkor már úgy ítéltem meg, nem szeretnék többet várni és elfogadtam az invitálást.
A klubhoz való belépésem első napjától kezdve a volt a cél, hogy szeretnék egy jó rendszerben dolgozni, egy jó rendszert felépíteni. Szerencsére elmondhatom azt, hogy rettentően nagy segítséget kapok napi szinten mindenkitől. Az utánpótlásban is nagyon jó kapcsolataim vannak, ahogy a vezetőkkel, az ügyvezetővel, vezetőedzővel, stábbal, játékosokkal. Próbálunk őszintén kommunikálni és próbálunk felépíteni egy olyan rendszert, ami által a Vidi újra sikeres lesz. Ez nagyon sok türelmet meg időt igényel. Nincs időnk várni és ígérgetni, folyamatban kell ezeket építeni, közben eredményeket elérni, ami nem egyszerű, de nem panaszkodok. Nagyon szeretek itt lenni, érzelmileg kötődöm az egész projekthez és próbálom a maximumot nyújtani napi szinten, úgyhogy majd meglátjuk a végén, hogy mire lesz ez elég.
- Beszéljünk egy picit a családról, hiszen sokszor említetted a fontosságát, a tesódat, édesanyádat, édesapádat. A gyermekeiddel mi a helyzet? Mennyire kötődnek ők a sporthoz, mennyiben követik az utadat? A kisfiadról tudom, hogy a nyomdokaidban jár, mert láttam őt focizni, s azt is láttam, hogy nagyon jól bánik a labdával. Van még több sporttehetség a családban, rajta kívül is?
- A családunkban a sport, a mozgás nagyon fontos. A gyerekeimnek is elmondtam, hogy valamit kell edzeniük, valamilyen sportot ki kell választaniuk, mert az egészséges életmód számunkra nagyon fontos. Profi labdarúgóként is nagyon figyeltem mind az aktív pihenő regenerációra, mind a sportra, a táplálkozásra. Ezt próbálom átadni a gyerekeinknek. A nagyobbik lányom az nagyon vevő erre, a Free Spiritben táncolnak, a kisebbik is. Mondhatni azt, hogy nagyobbik lányomnak hivatás is ez, nagyon szereti, megtalálta magát, boldog saját magával, testével, és ki tud teljesedni ott, nagyon jó társaságban vannak, ami nekem fontos, mert ugye a sport az összehozza az embereket, és nagy barátságok is épülnek ebből. A fiam - nem titok -, valóban focizik, sokat foglalkozom vele. Nem csak technikai tekintetben és a pályán, hanem mentálisan is. Sokat beszélünk arról, hogy mit ad a sport, a profi sport, és milyen áldozatokat kell hozni azért, hogy valaki valamit elérjen az életben. Úgyhogy támogatom őket mindenben, senkire nem rakunk semmiféle nyomást, hogy nekik valami muszáj lenne, természetesen tereljük őket egy olyan irányba és olyan terhet rakunk rájuk, amit érzem, hogy el tudnak bírni. Sokszor szoktam kimenni futni is szabadidőben a lányommal, de most már a Markóval is, és ezek extra programok, amikor kettesben vagy hármasban tudunk menni és közben beszélgetni, de mellette még képviseli azt az egészséges életmódot, amiről beszéltem. Úgyhogy fontos számunkra a sport, de az, hogy mi lesz belőlük, arra ők fognak választ adni. Mi azt a fajta támogatást a feleségemmel meg tudunk adni, nekik ebből nem kell kvázi meggazdagodni, csak mert nekem a célom az az volt, hogy jobb életet teremtsek családomnak, meg nekem is, de mi nekik megpróbálunk megadni mindent, amire szükségük van. Egyszerűen ők saját magukkal szemben kell, hogy őszinték legyenek, és amit csinálnak, azt azért csinálják, mert szeretik, és mert ez fogja tanítani arra őket, hogy alázatosak legyenek, őszinték saját magukkal, legyenek céljaik, álmaik, és próbáljanak futni az álmaik után. Itt jön az a kérdés, hogy mekkora árat képesek fizetni azért, hogy elérjék azt az álmukat? Erre én is kíváncsi leszek, de ez még előttünk van, úgyhogy próbáljuk ebben támogatni őket és mutatni nekik az irányt.
- Fehérváron kétségkívül legenda vagy, és legenda is maradsz. Varsóban is jár már a legenda státusz gólkirály cím és bajnoki címek után, Chicagóban szintén, minden idők második legeredményesebb chicagói góllövőjeként, a klub egyetlen MLS-gólkirályaként, aranycipőseként. Itt imádnak a szurkolók, mindenhol imádtak. Ki lehet jelenteni, ugye nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Niko, a kicsi Nikótól a nagy Nikóig, a jelen Nikójáig elégedett a sorsa alakulásával?
- Igen, nagyon hálás vagyok az életnek, a Jóistennek, hogy mellettem volt. Elsősorban, hogy egészséges vagyok, hogy a sikereim, amiket most felsoroltál nem tántorítottak el attól az úttól, amiben én hittem és hiszek a mai napig is, és soha nem kellett feladnom az elveimet. Büszke vagyok mindenre, amit elértem, ez már történelem. Igazából ezért nagyon jól meg voltam fizetve Magyarországon, Lengyelországban és Amerikában is, hogy elérjem ezeket a dolgokat, amit most felsoroltál. Ezért soha nem vártam köszönetet senkitől, mert igazából én ezzel nagyon sokat nyertem anyagilag is, de a másik oldalon elismerésben is, mert érzem azt a szeretetet, mind itt, mind Lengyelországban, amikor járunk. Most lesz lehetőségem szeptember 5-én újra kimenni Varsóba, mert a 110 éves Legiát képviselve az MLS All-Star válogatott ellen fogunk játszani. Ide meghívtak, és biztos, hogy egy életre szóló élmény lesz ez is, amit soha nem fogok elfelejteni. De azt mondom, hogy
amire legbüszkébb vagyok, hogy az a kis Nikó aki voltam, nem csalódna abban, hogy milyen utat jártam be, és amiben hittem akkor hét évesen, nyolc, kilenc, tíz évesen, abban a mai napig is hiszek, és próbálom átadni a gyerekeimnek. A sport az fontos, az eredmények fontosak, de a család, az egészség az, ami a legfontosabb dolog, és azt kívánnám a Jóistentől, hogy maradjon ez így,
és próbáljuk támogatni a fiatal generációkat, hogy érjék el ezeket a célokat. Lehetett volna jobb a karrier, nem azt mondom, lehetett volna sokkal rosszabb is. Én elégedett vagyok, és nagyon fontos tényező az életben, ezt tanácsként mondom, hogy soha nem kell versenyezni senkivel, és nem azt kell nézni, hogy a szomszédnak jobb autója van, vagy jobb háza van, vagy jobb élete van, hanem nekünk elsősorban boldognak kell lenni saját magunkkal szemben, a mi életünkben hálásnak lenni mindenért, amit kapunk a Jóistentől, hogy nap mint nap felébredünk és tudunk futni az álmaink után, mert az álmaink azok fontosak, hogy legyenek, nem csak hét-nyolc évesen, hanem negyvennyolc évesen is, mert az fog vinni minket előre, és fontos embernek maradni. Szerintem ez nagyon nehéz ebben a világban.
