Nyusa Viktória, akinek a répa adott plusz erőt a futamok előtt
Fehérvár Médiacentrum fotója
Mátay Balázs
Nyusa Viktória, akinek a répa adott plusz erőt a futamok előtt

A 2000-es évek közepén, illetve második felében szép sikereket ért el az ARAK színeiben Andorkáné Nyusa Viktória. Az egykori országos bajnok, EYOF-dobogós sprinter sportos sorozatunk e heti epizódjának főszereplője.

- Emlékszel még a kis Viki és a sport, az atlétika első randevújára?

- Ha visszamennénk kicsit az időben - főleg, ha édesanyámat is kérdezhetném - úgy emlékszem, én nem az a "szobanövény" típusú csecsemő voltam, akit leraknak egy helyre, és ott marad. Én hat hónaposan már felálltam és elindultam, amit az akkori gyerekorvosunk sem nagyon akart elhinni, de valóban így volt. Kisfaludon nőttem föl, ahol az utcánkban állandóan futottam, a fiúkat is "leversenyeztem", nem voltam tipikus kislány, szinte mindig sebes volt a térdem, aminek a nyomait máig viselem. A Munkácsy Mihály Általános Iskolába jártam, ahonnan rengeteg helyi diákolimpiai versenyre jutottam el, az akkori tesitanárom Pintérné Gabi néni vitt engem mindenhova, s ezeket a versenyeket jórészt meg is nyertem. Persze én gyerekként ennek nem igazán éreztem, a súlyát. Ekkor jöttek már a csábítgatások az ARAK részéről, hogy menjek hozzájuk versenyezni. Nehezen, de beadtam a derekamat, így kezdtem el komolyabban foglalkozni az atlétikával. Közben előfordult, amikor időlegesen leálltam, abbahagytam, mert nekem kicsit unalmas volt, elfáradtam, nem volt kedvem csinálni, de aztán lehorgonyoztam a sportágnál. Sipka Ági néninél kezdtem, aztán átkerültem Tölgyesi Elődhöz, majd tőle Varga Tamáshoz.

- Emlékszel az első versenyedre, amin indultál?

- A diákolimpiai versenyekről maradt egy-két emlékképem, de nehéz pontosan visszaemlékezni. 

Ha jobban belegondolok, az ARAK-ban az UTE pályán versenyeztem először, ahol 300 métert kellett futni, amire már csak azért is emlékszem, mert soha nem kedveltem a 100-200 méternél hosszabb távokat. Szóval tipikus sprinter voltam, a 200 méternél hosszabb távon biztos, hogy "meghaltam". Ez a megmérettetés amúgy igazán jól sikerült, de már akkor megfogadtam, hogy én biztosan nem leszek hosszú sprinteres versenyző. 

A 100 méter az igazi világom, de a 200 sem okozott problémát, ha ott kellett indulni.  

- Ezek szerint, amikor az ARAK-hoz kerültél, már egyértelmű volt számodra, hogy vágtázó leszel, meg sem próbálod a hosszabb távokat.

- Így van, egyértelmű volt részemről, de serdülőként voltak többpróbák, elsősorban négypróbák amiken egyesületi színekben részt kellett venni. Ezekben volt 100 méter - ami nyilván tetszett -, távolugrás, gátfutás - és ami nagyon nem a szívem csücske - a 800 méteres táv, amit senkinek sem kívánok. Tehát én tényleg az a tipikus sprinter, vágtázó voltam, aki 100 méteren élt igazán. Visszaemlékszem, Varga Tamás drága edzőm, amikor mondta, hogy 1200 méter a bemelegítés, akkor én mindig maximum 800-at futottam le, amikor 1600-at, akkor pedig 1200-at. De szerintem ezekkel ő tisztában volt és szemet hunyt fölötte...

- Mondhatjuk, hogy aktív pályafutásod során Varga Tamás volt a leginkább meghatározó edző a számodra?

- Igen, egyértelműen Tamás volt az.

- Kik voltak azok a társak, akik a sportban és magánemberként is közel álltak hozzád, s akikkel máig tartod a kapcsolatot?

- Na, ehhez össze kell szednem a gondolataimat! Listár Niki egyértelműen közel állt és áll máig hozzám, együtt sok mindent megéltünk, volt, hogy sírtunk volt, hogy nevettünk, volt, hogy fájt vagy éppen nem fájt az edzés. Nikivel nagyon jó a kapcsolat, mondjuk pont most van az, hogy hónapok óta nem beszéltünk, de majd bepótoljuk. A Zsigovics Natival, Rontó Enikővel és több régi riválisommal is tartom még a kapcsolatot. 

- Szerencsésnek vagy balszerencsésnek tartod magad, hogy amikor a csúcson voltál, az egybe esik az ARAK csúcsidőszakával, amikor remek sprinterek versenyeztek a klubban?

- Nem kérdés, hogy szerencsés vagyok! Nagyon jól mondod, 

igazán jó időszak volt ez, a vágtázók közül sok kiválóságot adott az ARAK, együtt tudtunk edzeni, így egymást húztuk, motiváltuk. Nagyon jók voltak ezek az edzések, és az, hogy akkoriban annyira jó kapcsolatot ápoltunk, a riválisokkal is, ami a mai napig adott, 

úgyhogy igen, szerencsésnek érzem magam.  

- Mit tartasz a legnagyobb élményednek a rekortánon vagy a salakon, ha egyáltalán futottál ott versenyt?

- Én talán, ha egyszer futottam salakon, a rekortán az igazi felület. Számomra a 2005-ös év az, ami nagyon meghatározó volt, s talán akkor érkeztem el oda, hogy igazán felfogtam azt, mit csinálok, és ennek milyen súlya van. 

2006-ban volt az Európai Ifjúsági Olimpia (EYOF), ami kiemelkedett a többi közül az ezüstérmes váltós szerepléssel. Egyéniben 200 méteren indultam, s meglepve tapasztaltam, hogy ott hatsávos a futópálya és én az időeredmények alapján a hetedik helyen jutottam tovább, majd a B-döntőben hiába futottam jó időt, nem számított, összességében ötödik lettem. Aztán jött a 4x100-as váltóval az ezüstérem, ami hatalmas élmény volt. Már csak azért is, mert a döntőbe jutás után hívtuk telefonon a szüleinket, hogy milyen jól szerepeltünk, ők pedig mind azonnal szervezték az utat és a fináléban már ott szurkoltak értünk a lelátón az olaszországi Lignanóban!  

Onnantól kezdve nyíltak meg a legjobb lehetőségek. Abban az évben volt még az ifi vb, ami leginkább a nehézkes és viszontagságos odaút miatt emlékezetes: három átszállással jutottunk el Marokkóba, miközben a poggyászunk Milánóban ragadt, így két napig ruhák nélkül lenni nem volt egy épületes élmény... Így  ezeket tudnám így felhozni hirtelenjében.

- Említetted a szülőket, esetükben is van sportmúlt, sportvonatkozás?

- Igen. A nagypapám játékvezető volt, nagymamám az atlétikával próbálkozott annak idején, édesanyám NB-s szinten röplabdázott, apukám pedig focizott és később játékvezetőként is tevékenykedett NB III-as szintig, sőt az öcsém is focizott. Nálunk ez a sportos vonal abszolút erős, és itt is hangsúlyozom, hogy nagyon hálás vagyok nekik, mert minden versenyemen szinte ott voltak, a "kabaláim" voltak, ha a munkája okán édesapám nem is mindig tudott eljönni, de anyukám tényleg szinte mindig velem volt. Akkoriban még nem álltak rendelkezésre oylan lehetőségek, mint manapság, hogy edzés, főleg verseny előtt bemasszíroznak, nekem anya volt a "masszőröm", aki bemasszírozta a lábaimat a verseny előtt. Ami pedig 

így utólag talán nagyon viccesnek hangzik, de igaz: anyukám mindig megpucolta a répámat, a versenyek előtt ugyanis nekem az is a kabalám volt, hogy répát ettem, répát kellett ennem,

ez nem maradhatott el soha.

- Ez a szeánsz akkor a Szenior ob-n is veled volt augusztusban, amikor országos bajnok lettél 100 méteren?

- Nem, most elmaradt, nem volt a hűtőben répa... Helyette lekváros pirítós adott indulásként némi plusz energiát nekem. Viszont édesanyám itt is velem volt, s neki is örömöt okozott, hogy a pályán láthatott és szurkolt nekem. Nem csak ő, a kislányom is, igaz a férjem ezúttal nem tudott jönni, de összességében egy nagyon jó támogatói hátteret biztosítottak számomra. 

- Adott tehát a motiváció, hogy a szenior versenyeken is kitűzz magad elé még célokat. Jól gondolom?

- Abszolút! Adott a motiváció és a célok is. Nem tagadom, én egy ambiciózus ember vagyok, már reális keretek között, hiszen már családanyaként, amikor a gyerekeimet is hozni-vinni kell edzésekről, edzésekre, így aztán figyelek arra, hogy ők is jól érezzék magukat, ne az legyen, hogy anya már megint edzésen van. A kislányom egyébként atletizál és focizik is, a fiam szintén a labdát kergeti.  

- Igazságtalanok lennénk, ha egy félmondaton felül nem említenénk külön a férjedet is, aki ugyancsak aktív sportember.

- Így van, ő a Videoton női NB I-es labdarúgócsapatának az edzője, úgyhogy ezért is komoly logisztikai tervezést igényel a programok összehangolásra, kinek mikor van edzése, ki mikor merre van, ki viszi-hozza a gyerekeket. Rendszeresen konzultálunk, hogy "ott ne hagyd őket, el ne felejtsd!". Neki is nagyon sokat köszönhetek, az ő támogatói háttere elengedhetetlen, hogy én is tudjak edzeni, úgyhogy ebben aztán igazán kidomborodik a csapatmunka nálunk.

- Ő még nem csábított téged hobbi szinten sem focizni?

- Ó, dehogynem! 

Próbálkozott már az én férjem azzal, hogy elcsaljon focizni, de kezdettől tartom azt, hogy én és a labdasportok nem passzolunk, ha én beállnék játszani, biztosan mehetnék utána térdműtétre. Péter azonban gyakran mondja, hogy jobb futóban kiváló lennék. Lehet, de ehhez nekem a labdával sok egyéni képzésre volna szükségem. 

Meg persze időre.

- Amikor összejöttök egy nagy közös családi ebédre, mennyire központi téma a sport?

- Mindig téma. Éppen most holnap is megyünk anyuékhoz, előtte még edzek egyet délelőtt én is, a gyerekek is, a Peti is tart tréninget, aztán jöhet a grillezős medencés party, focival, lábtengóval, tollaslabdával, aktív lesz ez a családi összejövetel is. Egyébként is mindig téma a sport, az atlétika, a foci, ki mit látott, mit olvasott, mi a véleménye erről vagy arról.  

- Az atlétikai utánpótlás neveléséből is kiveszed a részed, hiszen Arakocskázol. Hogy áll ez a program most, veled együtt?

- Szerencsére nagyon sok gyerkőc van! Én nagyon szeretem ezt, szívvel-lélekkel csinálom, annak pedig kifejezetten örülök, hogy ez által az atlétika engem ide visszahozott edzőként, mégha csak a kicsikkel, ovisokkal is foglalkozom, de én azt gondolom, a sportot minél előbb el kell kezdeni, és ez nagyon jó alapokat ad a kicsiknek. Heti kétszer tartok nekik edzéseket, illetve a pákozdi oviban is heti egy alkalommal foglalkozom a gyerekekkel. Hatalmas öröm és számomra visszacsatolás, ha látom, hogy a gyerek fejlődik, halad előre a sportban is, élvezi, hálás érte a szülő is. Nem könnyű, de hálás feladat, motivál engem, mert a sportkarrieremet nem úgy fejeztem be mint általában szokás: egy combhajlító-sérülés miatt kellett leállnom 3-4 hónapra, majd visszatértem, 

egy versenyre készültünk - tisztán emlékszem ez egy pénteki nap volt -, szögest húztam, nekiálltam volna az edzésnek nagy lendülettel, amikor jött egy hatalmas reccsenés ugyanott a combhajlítómnál. Teljesen összezuhantam, összepakoltam, sírva hívtam apát, hogy jöjjön értem, ezzel számomra ott ért véget az élsport. 

Talán emiatt is van bennem hiányérzet és ezért is vagyok újra lelkes, motivált a sportágban a szenior versenyzésben és az ovis atlétikában. Számomra sokat adott a sport, ami nyilván járt lemondásokkal, de így visszagondolva a kettő kiegyenlíti egymást és elmondhatom, hogy sokat kaptam az atlétikától.     

- Akkor talán nem állítok túl nagy butaságot, ha azt mondom, hogy nagyjából ezt az utat választanád, ha visszamennénk az időben és a kis Vikinek lenne erre módja?

- Valóban, nem tennék semmit máshogy, hálás vagyok az ARAK-nak, hogy ott tudtam edzeni, versenyezni, abban a légkörben, környezetben, ami nekem akkor adatott, és nagyon szerettem. A szülők, családtagok szerepéről is beszéltem már, ők is nagyon kellettek, támogattak, motiváltak, tehát tényleg én mindenkinek ilyen hátteret kívánok, mint ami nekem megadatott.

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek