"Az Európai Parlamentnél a körforgalomban haladtam, amikor a Vidi először képbe került"
"Az Európai Parlamentnél a körforgalomban haladtam, amikor a Vidi először képbe került"
"Az Európai Parlamentnél a körforgalomban haladtam, amikor a Vidi először képbe került"- Milyen volt számodra a kezdet? Mikor és miképpen kerültél kapcsolatba először a futballal, vagy egyáltalán a sporttal? Mert nem mindig evidens, hogy valaki a focival kezdi, aki később ebben teljesedik ki.
- Nálam csak a foci játszhatott szerepet! Tápiószentmártoni srác vagyok, és ott a futball töltötte ki az iskolai és a sulin kívüli időszakot is a tanulás mellett. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy futballista szeretnék lenni, persze szüleim ezt csak úgy engedték, hogy a tanulás rovására nem mehetett, de akkoriban azért az jobban jelen volt, hogy
letettünk két táskát a suli udvarán vagy előtte és már fociztunk is, mint ahogy a salakos pályán is, amikor ki tudtunk menni oda iskola után. Mindennapjaimat kitöltötte a foci, de aztán ez már szervezettebb formában is megjelent az életemben, amikor 11 évesen igazolt játékos lettem,
viszonylag későn a mai gyerekekhez képest, hiszen ma már van ovifoci, és egészen kicsi kortól már szervezett keretek között rúghatják a labdát a gyerekek. Úgyhogy nekem ezek jelentették az alapokat, így indult a konkrét futballkarrierem.
- Ki volt az első olyan szakember, aki foglalkozott veled, mint edző?
- Sajnos már nem él,
Szabó Béla bácsi volt az, aki egy délutáni, a centerpálya melletti foci alkalmával szúrt ki és jött oda hozzám, hogy ha úgy gondolom, másnap már tudnék játszani a Ferencváros ellen! Ez nagyon meglepett, mondanom sem kell. Tápiószecsőn, tőlünk 15 km-re szervezettebb keretek között zajlott az utánpótlás, ott volt csapat. Végül hamis igazolással - mivel nekem még nem volt sajátom - és szülői hozzájárulással bevállaltam a meccset. Így aztán elmondhatom magamról, hogy szó szerint egyik napról a másikra a gyerek hobbifociból az utcáról hivatalos meccsen a Fradi pályán találtam magam a Népligetben.
Nyilván vannak idősebb olvasók, hallgatók, akik el tudják képzelni, mekkora élmény lehetett az nekem 11 évesen, hogy vidéki kissrácként egy ötezres kis településről másnap már a Fradi pályán a fővárosban játszhattam. Abban a szezonban még pár mérkőzés volt, ezeket még végigjátszottam hamis igazolással, de utána már kaptam saját igazolást is. Addig arról szóltak a meccsek előtti utak, hogy amíg odaértünk az ellenfélhez, gyakoroltam az aktuális személyi adataimat, a nevem, születési adatokat, stb, de ezeknek is megvolt a maga szépsége.
- Aztán eljött az az időszak is - gondolom már az MTK-hoz kerülésed előtt -, amikor felfigyeltek rád az élvonalbeli csapatok. Miért és miképp kötöttél ki éppen az MTK-nál?
- Ez igen érdekes kérdés! Több lehetőségem adódott valóban 14 évesen arra, hogy váltsak, komoly csapatok hívtak. Én azonban valamiért, nem tudom pontosan az okát, de egyik nap hazasétáltam és édesanyámnak mondtam, hogy én az MTK-ba szeretnék menni. Mehettem volna Vácra is, a BVSC-hez is, de más csapatokhoz is, volt pár kérőm, de jött egy gondolat, hogy nekem oda kell mennem. Szüleim kérdezték, hogy "ezt jól meggondoltad?" én mondtam, hogy igen, az a közeg számomra a legszimpatikusabb, ezért ott is kötöttem ki. Mondhatom, hogy egyértelműen jól döntöttem, mert az MTK utánpótlása akkor megelőzte a többi magyar csapatét, rutinos, élvonalat, válogatottat megjárt szakemberek kezei alatt pallérozódtak a gyerekek, így pl. Bognár György, Pölöskei Gábor, illetve Farkas Tibor és Disztl László is akkor az MTK-ban tevékenykedett, ők voltak edzőim, olyanok, akikre fel tudtunk nézni, s szakmailag is hozzá tudtak tenni a fejlődésünkhöz, a pályafutásunkhoz.
- Ekkor már volt akadémia?
- Nem, ez éppen a Sándor Károly Akadémia indulása előtt volt még, mi a 83-as korosztály voltunk, az első akadémiai korosztály pedig a 84-es lett. Az előszele már megvolt, azzal a különbséggel, hogy mi nem egy bentlakásos rendszerben készültünk Agárdon, ugyanakkor a képzésünk, a módszerek már szinte megegyeztek az akadémiaival. Az egész felépítése már akkor egyedülálló volt itthon, ez nagyon sokunk pályafutását segítette, illetve többekét meg is nehezítette, mert ilyenkor az MTK már ösztöndíjjal, profi szerződésekkel próbálta segíteni a játékosokat, és nem mindenki kezelte úgy a helyzetet ahogy kellett volna, emiatt sok tehetség elkallódott. Azért legtöbbünknek ez sokat segített, hogy ennyire bátran nyúltak a fiatalokhoz a klubnál és bátran építettek rájuk.
- Hamarosan bemutatkoztál a felnőttcsapatban. Erről milyen emlékeid vannak?
- Ennek is van egy érdekes sztorija:
Egy MTK - Vidi ifi meccs volt, amikor Henk Ten Cate, a felnőttek akkori edzője figyelte a játékunkat Rúgtam két gólt, de nem történt semmi különleges. Ez egy szerdai nap volt, aztán pénteken egyszercsak szóltak, hogy mennem kell a felnőttekhez egy MTK - DVTK meccsre, keretben vagyok! Majd be is állítottak jó félórára, aztán a következő mérkőzésen a Debrecen ellen is kaptam jó 10 percet, így 16 évesen gyorsan NB I-es futballista lettem.
Nyilván a szerencsének is sokat köszönhetek, mert ha azon az ifimeccsen nem jön ki úgy a lépés, ahogy, akkor lehet, hogy csak jóval később jött volna össze az NB I, vagy másképp alakult volna minden, de szerencsére így hozta a sors, és az, hogy éppen az MTK a Vidi ellen játszott azon az ominózus ifi meccsen, az a két csapat küzdött egymással, amelyben hazai pályafutásom alatt megfordultam, annak oka lehetett, ennek így kellett történnie.
- Nem sokkal később megérkezett az első válogatott meghívó is. Erről milyen emlékeid vannak?
- Ez azért érdekes, mert
2003 nyarán kezdtem el rendszeresen védőt játszani, s 2004 áprilisában bemutatkozhattam a nemzeti csapatban, úgy, hogy már 2003 decemberében meghívót kaptam, de akkor még az MTK nem engedett el, mondván - és nem biztos, hogy nem így volt - még nem állok készen a válogatottságra. Lothar Matthaus azonban ragaszkodott hozzám, ő bátran nyúlt a fiatalokhoz, s nagyon jól sikerült a bemutatkozás Japán ellen egy olyan csapatban, amelyben a hazai bajnokságban játszókra, közte sok fiatalra épített a kapitány, mint ahogy utána Brazília ellen is. Azon a találkozón úgy volt, hogy már nem játszunk, megyünk vissza az U21-be, de nekem és Huszti Szabinak Japán ellen olyan jól sikerült a debütálásunk - mindketten gól is szereztünk - hogy ottragadtunk a "nagyoknál", s onnantól kezdve 12 évig folyamatosan tagja lehettem a magyar válogatottnak.
Erre külön büszke is vagyok.
- Maradjunk még a Japán elleni bemutatkozásnál és a gólodnál: fel tudod idézni ezt a találatot, miként esett ez?
- Igen, éppen a Huszti Szabi ívelt be egy szabadrúgást bal oldalról, én pedig jól érkeztem és a hosszúnál kicsit kicsavarodott mozdulattal fejeltem a kapuba. Ez volt az egyik legszebb gólom pályafutásom során. Egy játékosnak nyilván az az álma, hogy bemutatkozzon a válogatottban, ez pedig, hogy ez rögtön góllal társult, ez egy fantasztikus élmény volt, főleg úgy, hogy meg is nyertük a mérkőzést.
- Aztán elindultál külföldre néhány éven belül. Miért esett a választás éppen Belgiumra, az Anderlechtre?
- Már fél éve figyelgettek engem, amikor volt egy Argentína elleni válogatott meccs még augusztusban a szezonkezdés előtt, és ott dőlt el a dolog, ott, azt követően vált igazán élessé a belga klub szándéka. Voltak más érdeklődők, de én szerettem volna egy olyan csapathoz és bajnokságba igazolni, ahol fejlődhetek, ami magasabb szintű a magyarnál, de nem túl nagy ugrás egyből, miközben ugyanúgy célokért, címekért, nemzetközi kupás szereplésért tudok küzdeni, mint idehaza. Ezért gondoltam ideálisnak az Anderlechtet. Augusztus végén kirepültem orvosi vizsgálatra, majd megkötöttem ott az első hároméves szerződésemet, amit még két hosszabbítás követett. Mondhatom ebben az esetben is nagyon jó döntést hoztam, számomra ideális helyre kerültem, patinás klubba, kiváló közegbe, egy nagyon jó városba - ami sajnos ma már kevésbé mondható el -, s összességében egy nagyon jó hét és fél évet töltöttem Brüsszelben.
- Ott ahol sztárjátékosok is a csapattársaid voltak, pl. Vincent Kompany, a Bayern München mai edzője, korábbi szintén klasszis védő, valamint az a Romelu Lukaku, akivel több szezonon keresztül játszottál együtt, s akiről egyszer azt mondtad, hogy amikor 16 évesen betoppant az öltözőbe, ledöbbentett az akkor már 47-es lábméretével, fizikai paramétereivel, de a játékával is.
- Igen, ez így volt,
Lukaku még tiniként került hozzánk az első csapathoz, 47-es lábbal és 100 kilóval. Nem a kora volt szokatlan, mert itthon is vannak tehetséges 16 évesek, de a fizikai paraméterei korántsem voltak szokványosak. Itt kiemelném, hogy akár róla, akár Vincent Kompany-ről beszélek, vagy bármely más belga tehetségről, pl. Tielemansról, őket és a karrierjüket nagyon profi módon menedzselték és építették föl, 16 évesen már olyan érett játékot mutattak, ami ritka. A pályán és azon kívül is már tudták, mit és hogyan kell csinálni, például a sajtómegjelenések kapcsán, s úgy egyáltalán, hogy ezt a profi létet már ifjoncként hogyan kezeljék. Ez valami fantasztikusan működik ott, ebből is látszik, hogy a belga utánpótlás milyen szinten termeli a tehetségeket.
Valahol ez éppen akkor kezdődött ilyen szinten, amikor én kikerültem, 2005-ben, amikor a válogatottjuk még kicsit gyengébben szerepelt, talán még a nálunk is rosszabbul álltak, ekkor húzták meg ezt a fiatalítást, aminek meg is lett az eredménye.
- Kompanyval, Lukakuval van még ma is kapcsolatod?
- Van, a Lukakuval főleg. Ő máig is amikor találkozunk, szinte zavarba ejtő, hogy megköszöni azt segítséget, amit akkor tőlünk kapott. Ezt minden alkalommal, ha találkozunk, összefutunk valamilyen eseményen, megteszi, de nagyon jóleső érzés, mert őszintén mondja és neki tényleg sokat jelenhetett az, hogy akkor szinte gyerekként bekerült közénk, s nem felejtette el, honnan indult. Az egy befogadó, jó közösség volt, nem véletlen, hogy a mai napig sok játékossal még kapcsolatban vagyok, nemrég voltam kint egy volt társam búcsúmeccsén, ami nem alkalmi volt, mert rendszeresen visszahívnak bennünket a klubhoz, megadják a módját annak, hogy a szurkolók ne felejtsék el a korábbi időszakok játékosait, s tényleg nagyon jó érzés, hogy ilyen játékosokkal tudtam együtt futballozni. És akkor még nem említettem az argentin válogatott Bigliát, aki sok éven át volt az Anderlecht csatára vagy a szintén argentin Pareját, úgyhogy volt sok jó játékosok, sok siker, nagyon szép időszaka volt a pályafutásomnak.
- Ha már itt tartunk: személyedet illetően, ha az Anderlechtet említjük, szinte mindenkinek az AC Milan elleni BL-csoportkörös szép fejesgólod ugrik be, pedig volt azért több más "vitézség" is a részedről abban a csapatban.
- Igen, a gól szép volt, de amúgy azon a meccsen nagyon rosszul játszottam, be kell vallani. Nyertem négy belga bajnoki címet, Belga Kupát, Szuperkupákat, nagyon sokat játszottam az EL-ben, BL-ben, a sérülések elkerültek, csak az elején volt emiatt kihagyásom. Egyedül talán annyiban lehet hiányérzetem, hogy egy lépcsőfokkal nem léptem feljebb, egy top bajnokságba, de nem lehetek elégedetlen azza, ami velem történt ebben a 20 évben.
- Voltak magasabb szintű csábítások? A két skót gigász, a Celtic és a Rangers nagyon akart, azt tudom, de azért a skót liga és a két csapat sem biztos, hogy az Anderlechthez képest nagy előrelépés lett volna. Szerintem...
- Szerintem is, nagyon jól gondolod, a Rangersbe azért nem mentem el, mert én sem gondoltam, hogy olyan mértékű előrelépés, mint azt szerettem volna. Igaz az is, hogy onnan már talán könnyebb lett volna eligazolni egy PL-csapatba. Egyébként
közel álltam ahhoz, hogy Angliába igazoljak, az Aston Villa, melynek az edzője, Martin O'Neill jött el megnézni az utolsó meccsemet abban az idényben, az pont nem sikerült túl jól, holott előtte már négyszer le "Scoutoltak",
azt picit sajnálom, hogy végül nem jött össze, de a legkonkrétabb csábítás a Rangersé volt a Villa mellett, de ismét kiemelném, hogy az oda való igazolást nem gondoltam igazán komoly szintlépésnek, ezért is maradt el.
- Eltelt az a majdnem nyolc év Brüsszelben is, amikor aztán úgy döntöttél, hogy hazatérsz, és ahhoz a Vidihez igazolsz, amely akkor, amikor kimentél Belgiumba, még nem volt az a hazai nagycsapat, amelyikké vált közben. Ez volt a fő szempont?
- Nem volt ez evidens, de így alakult.
Arra is emlékszem, hogy Brüsszelben éppen az Európai Parlament épületénél a körforgalomban haladtam, amikor először jött a lehetőség, képbe került a Videoton. Éppen előtte kaptunk új edzőt, aki már nem számolt annyira velem, mint az elődei, szóval akkor hívott Torghelle Sanyi barátom, akivel napi kapcsolatban voltam, s ő említette, hogy Fehérváron valami igencsak komoly dolog kezd kialakulni. Mivel kaptam is egy ajánlatot a Videotontól, hogy a szezon hátralévő részére a tavasszal játsszak kölcsönben náluk, belevágtam, mert úgy gondoltam, hogy itt is komoly célok vannak, miért ne jöhetnék ide?
Innen indult a dolog.
- Tehát akkor mondhatjuk, hogy Torghelle komoly szerepet játszott abban, hogy Fehérváron kötöttél ki?
- Először igen, így jött képbe a Videoton, aztán már a klub is felvette velem és a menedzseremmel a kapcsolatot, s mivel úgy gondoltam, ezzel veszítenivalóm nincs, ha ide igazolok négy hónapra, csak profitálok belőle, mert folyamatosan játszom és célokért, címekért küzdők, nem gondoltam azt 30 évesen, hogy visszalépés lenne a magyar bajnokság. Aztán ez a négy hónap annyira jól sikerült, hogy eldöntöttem, ide szeretnék jönni végleg a Vidihez, főleg, hogy akkor már előre is gondolkodtam, szerettem volna a pályafutásom utáni életemet is építeni, előkészíteni. Olyan helyre szerettem volna igazolni, ahol adottak a komoly célok, de minden megvan ahhoz, hogy ebbe belevágjak, és azt mondom, hogy itt is jó döntést hoztam, mert nagyon szép hét és fél évet töltöttem itt játékosként, összesen pedig éppen egy évtizedet, ha a későbbi munkáimat is beszámítom. Alapvetően sem voltam egy vándormadár, nekem mindig fontos volt a stabilitás, az állandóság, azoknak a helyeknek a preferálása, ahol hosszú távú célok vannak, és tényleg jó döntésnek bizonyult ide igazolnom annak idején.
