Drahos Béla és az aranyfuvola
Drahos Béla és az aranyfuvola
Drahos Béla és az aranyfuvolaLiszt Ferenc-díjas fuvolaművész, karmester vagy, 1986-ban Az év művésze, a Bartók–Pásztory-díj birtokosa, mi, székesfehérváriak azonban nem csak ezért szeretünk, sokkal inkább azért, mert 2000 óta az Alba Regia Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjeként megteremtetted az alapjait annak, hogy mára rangos, elismert zenekar lett a fehérvári. Idézzük fel a múltat, a kaposvári kisfiút, aki tehetségével elvarázsolta környezetét!
A szüleim nem voltak muzsikusok. Édesanyám a Jézus Szíve templom kórusában énekelt, s gyermekként mindig vitt magával. Nyolcéves voltam, amikor megismerkedtem a Csupor házaspárral, és nekik mondtam, hogy szeretnék fuvolát tanulni. A csoda abban rejlett, hogy édesanyám megkérdezte Csupor Laci bácsit a zeneiskolában, tanulhatnék-e fuvolázni. Ő erre azt válaszolta, fafúvós hangszereken 14-15 évesen kezdenek játszani. Nagyon csalódott voltam, aztán egyszer, az utolsó óra után Laci bácsi azt mondta, jól van, ha a fejét meg tudom szólaltatni, akkor elkezdhetjük. Akkorát szólt a fuvola, hogy a zeneiskola szomszédságában lévő rendőrségen is összeszaladtak. Így kezdődött.
Van egy legendás történet a bemutatkozásodról a kaposvári Szigligeti Színházban.
Kéthetes volt a tudományom, amikor a Bartók Rádió élő, egyenes adásban egy kaposvári kórus hangversenyt közvetítette, és engem is bemutattak, mint kivételes tehetséget. Gyorsan haladtam, s bár néha, mint egy kajla gyerek, elfelejtettem a fogásokat, de elkövetkezett a pillanat, amikor a házaspár, akik a színházban játszottak, levittek egy zenés darab, a János vitéz próbájára. Van benne egy csodálatos dal, Iluska dala, s Laci bácsi azt kérte, próbáljam meg eljátszani. Elkezdtem, s a zenekari tagok összerezzentek. Ettől a pillanattól kezdve azt a dalt én játszottam, s az előadáson a nézők keresték, hol van a fuvolista.
Ettől kezdve ennek a kisfiúnak egyenes útja volt.
Azt szoktam mondani a hallgatóimnak, az, hogy valaki tehetséges a Zeneakadémia szintjén, az egy dolog, a pályánknak talán a legfontosabb eleme, de az elhivatottság, a szorgalom, a mindennapi alázat és a sok lemondás is hozzátartozik. Én magam is mindennap gyakorolok, belső kényszer kell, hogy legyen. Első a hangszer! Az egyenes úthoz ez az alap.
Bejártad a világot – mit lehetett tanulni világjárás közben?
A Carnegie Halltól Japánig a legimpozánsabb koncerttermekben játszottam a legnagyobbakkal, minden este megküzdöttem a sikerért. Megtanultam a legkülönbözőbb zenei nyelvezeteket, a céltudatos, a tradicionális jegyeket. A zenekari munkában nagyon fontos, hogy a zenész az egyéniség megtartása mellett társas játékos legyen. Egy világzenekarban mindenki máshonnan érkezik, más stiláris jegyeket hordoz, ezt kell összehangolni. Külföldön nagy termekben játszik a muzsikus, néha tízezer ember előtt, ehhez is hozzá kell szokni, hiszen a próba egy kis térben zajlik. Ehhez kiváló tanárok kellenek. Az én mestereim, Kurtág György, Kroó György, Mihály András tudták ezt, s meg is tanították.
A Nicolaus Esterházy Sinfonia zenekar egy olyan szelete az életednek, melyről méltatlanul kevés szó esik.
Még zenekari tag voltam, amikor a kollégák kérdezték, miért nem dirigálok. Egyszer jött hozzám Karl Anton Österreicher, a mai nagy karmestergeneráció tanítója, s megkérdeztük, kaphatnék-e lehetőséget a tanulásra. Igent mondott, így kiutaztam hozzá. Akkor kerültem át az Állami Hangversenyzenekarhoz, s felmerült az igény, hogy a bécsi tanulmányok tükrében kezdjek el dirigálni. Kaposváron volt a tanulóévem. Meg kellett szoknom a változást, hiszen teljesen más a karmester helyzete, mint a zenekari tagé. Elindult a második pályám, s akkor jött az igény, hogy csináljak lemezeket. A Zeneakadémián volt az első koncert: Beethoven II. hegedűversenyét játszottuk. Ezt a felvételt küldték ki a Naxos lemeztársaságnak, s mivel elnyerte a tetszésüket, azonnal megkaptam Haydn és Beethoven teljes zenekari életművét. 2000-ben a zenekritikusok döntése alapján a mi lemezünk, Beethoven összes szimfóniája lett az év lemeze a világon.
Ünnepi pillanat: Drahos Béla Székesfehérvár Díszpolgára lett (Fotó: Simon Erika)
Az új évezred tehát világsikerrel indult, s ez az esztendő hozott Székesfehérvárra is.
Nagyon fontos megemlítenem id. Major Istvánt, ő volt a közbenjárója annak, hogy ez a város lett az otthonom. Itt ismerkedtem meg Somorjai Feri bácsival, aki az életem meghatározó szereplője lett. Nagyon sokat beszélgettünk a zenén túl az élet különböző dolgairól. A mai napig féltve őrzött kincsem egy kivételes relikvia, amit tőle kaptam. Ez egy karmesteri pálca fa tokban, amit ő Ferencsik Jánostól kapott. Sok díjat kaptam pályám során, de ez a legnagyobb ajándék, felbecsülhetetlen érték. Ez hitet, erőt adott nekem, hogy az út, amin elindultunk, jó. Kell a visszajelzés, érezni kell a bizalmat! Fontos volt, hogy a városban alkotó művésztanárok nagy odaadással fogadtak, hittek bennem, segítettek. A közönség elismerése pedig arra sarkallt bennünket, hogy mindig újabb és újabb korlátokat döntsünk le.
Ez lehetett az alap, de melyik volt a kulcspillanat, ami megteremtette a lehetőségét annak, hogy önállóvá váljék a zenekar?
A zenekarnak veretes, százéves történelme van, de ez a szituáció mégis semmihez sem hasonlítható feladat volt. Az elmúlt évek szisztematikus munkája, a lemezfelvételek, a turnék, a koncertek talán feljogosították a zenekart, hogy immár önálló intézményként működjék. Ez egy ajándék, amit meg kell becsülni, gondozni, megtartani, fejleszteni. Ehhez nagyon sok segítséget kaptunk a városvezetéstől, akik Cser-Palkovics Andrással az élen elkötelezettek voltak a jó ügy iránt. Az ő segítségükkel sikerült a ma is népszerű komolyzenei koncertsorozatokat beépíteni a város kulturális életébe.
A zenekari munkád, a szólókarriered mellett beszéljünk a tanításról, hiszen ez életed nemkülönben fontos része.
A tanítás a sors ajándéka. Bódi Árpád, a zeneiskola igazgatója kért fel, hogy tanítsak. Büszke vagyok rá, hogy a tanítványaim közül szinte mindenki a pályára került. Közben a Pécsi Tudományegyetem fuvola tanszékének vezetőjeként is bemutatkoztam. Ehhez meg kellett szereznem a doktorátust, majd habilitáltam, és így egyetemi tanárként folytattam az oktatást. A zenekari, a két egyetemen illetve a doktori iskola oktatójaként végzett munkám mára olyan terhet rótt rám, hogy kénytelen voltam feladni ebből kettőt, ma már csak a Zeneakadémián tanítok, ami egész embert kíván.
Az idei nyáron két hírt hallottam, ami hozzád kapcsolódott. Az egyik, hogy Székesfehérvár képviselő-testülete díszpolgári címmel ismeri el munkádat, ennek szívből örültem. A másik, hogy tizenhét esztendő után távozol, ez pedig megdöbbentett.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen elismerésben részesít a város, elérzékenyültem. Az első reakcióm is az volt, s ma is azt gondolom, hogy ezt a díjat az a zenekar kapta, akikkel ezt a csodálatos másfél évtizedet együtt töltöttem. A távozásomról pedig csak annyit, hogy ezt a határozott és felelősségteljes döntést meg kellett hoznom a saját jövőm érdekében. Ugyanakkor természetesen nem végleges ez a búcsú, hiszen ha hívnak, jövök. Hazajövök.
