A víz háborúja
A víz háborúja
A víz háborúja
“Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”
– (Mózes negyedik könyve, 20:5)
Igen, eltaláltátok: a vízről van szó, közelebbről az édes- (azaz ivó)vízről. Miközben a Föld lakossága naponta mintegy háromszázezer fővel gyarapodik (innen is csókoltatjuk a születésszabályozás és a fogamzásgátlás esküdt ellenségeit), víztartalékaink mennyisége hellyel-közzel állandó, sőt apad. Óvatos becslések szerint a világon száz ember közül 42 nem jut annyi vízhez, amennyire egészséges életviteléhez feltétlenül szüksége lenne, s amit szakemberek naponta és fejenként minimum 100 literben állapítottak meg (a sör és a száraz fehérből készült nagyfröccsök nem számítanak bele, de a mosás, fürdés és egyéb vízhasználat igen!).
Ahogyan azt a bibliai idézetből is láthatjuk, a Közel-Kelet sosem volt az a kifejezett aquapark. Nem kell meglepődni tehát azon, hogy a sok ideológiai, vallási, kulturális és egyéb hangzatos, nagyrészt ordas módon hazug köntösbe csomagolt lózung hátterében a hétköznapokhoz sokkal közelebbi szükségletek kielégítése húzódik. Mivel arrafelé gyakorlatilag a Jordán (és földfelszín feletti, illetve alatti csatolt részei) jelentik az édesvizet, vízgyűjtő területének négy állama (Libanon, Izrael, Jordánia és Szíria) időről időre egymásnak feszíti izmait és megpróbálkozik a folyó felett elérhető maximális ellenőrzés megszerzésével.
És ugye az sem lehet véletlen, hogy a Közel-Keleten és nem Finnországban, ĺrországban vagy Venezuelában találták ki a csepegtetős öntözési módszert. Erről olyan sokat nem tudok ugyan, csak kábé annyit, hogy segítségével képesek tíz liter víz megfelelő adagolásával felnevelni egy egész pálmaligetet olyan talajban, ahol a rozsdás konzervdobozokon kívül más életformának nulla esélyt adnánk.
Az évezredek óta tartó számtalan oda- és visszavágóból álló meccsen jelenleg egyértelműen a zsidók vezetnek. A híres, hatnaposnak nevezett háború (1967. június 5-10) egyik, szélesebb körben nem annyira ismert oka az volt, hogy Izrael az akkori szír határ melletti Kinnereth (klasszikus műveltségűeknek: Genezáreti) tóból, amely a Jordánon kívül Izrael egyetlen komoly felszíni édesvíz-tartaléka, 1964-ben suttyomban és módszeresen elkezdte kiszivattyúzni a vizet a Negev-sivatagban létesítendő telepek melletti őshonos homok és importált termőföld öntözése érdekében. A lépés ily módon jelentősen csökkentette az akkor még Szíriához tartozó Golan-fennsík alatt húzódó talajvíz mennyiségét.
Válaszul az arabok eltérítették a Jordán egyik-másik mellékfolyócskáját, viszontválaszul az izraeliek még több vizet pumpáltak ki a Kinnerethből, viszont-viszontválaszul a szír csapatok lövöldöztek egyet-kettőt a tavon halászó izraeliekre, valamint a környék kibucnyikjaira, majd jöttek az izraeli ejtőernyősök és így tovább. Három éven keresztül folytatódott az egyre fokozódó intenzitású adok-kapok, mígnem a már említett, egészen pontosan 134 órán át tartó háború végén az egész Golan izraeli kézbe került, hogy a teljes Sinai félszigetről és Jeruzsálemről most ne is beszéljünk.
A Jordán (Fotó: National Geographic)
Ha már a földfelszín alatti vízről és annak stratégiai jelentőségéről bátorkodtam szólni:
Lévén, hogy a kivonható talajvíz átlagos, teljes megújulási ciklusa a Közel-Keleten 1200-1300 év (tehát ennyi kell, hogy csapadékból, a beduinok és tevéik vizeletéből meg innen-onnan újratermelődjön a föld alatti természetes tározókban), nem nehéz prognózisokat felállítani. Ha ennek a víztartaléknak a kinyerése és felhasználása a jelenlegi feszített ütemben folyik, nem csak a föld alatti víztározók 20-40 éven belüli kiürülésével kell számolni, hanem például azzal is, hogy az üresen maradt, Gáza-övezet alattiakba be fog szivárogni a közeli mediterrán tengervíz. Amint ez megtörténik, visszafordíthatatlanná teszi az ivóvízvesztés fájdalmas folyamatát.
Na nem mintha ez az izraeli katonaságot annyira foglalkoztatná. Ez a konkrét probléma elsősorban a létező (?) palesztin államot fogja érinteni, már ha addig képes lesz valódi államként viselkedni. A zsidók meg majd kitalálnak valamit; arrafelé a zűrös időkben mindig születtek próféták, imádkozásban és az Istennel való veszekedésben meg amúgy is világbajnokok.
Az utóbbi 15 évben közhellyé koptatott, s a globális felmelegedés szókapcsolattal jelölt környezeti jelenség víztartalékokra gyakorolt negatív hatásával pedig még a legoptimistább előrejelzések is kénytelenek számolni.
Katonák őrzik Irakban a moszuli gátat. Aki kontrollálja a vizet, azé a város is (Fotó: Newsweek)
És hogy ne csak Izraelt ekézzük: a térség többi államához hasonlóan Szaúd-Arábia presztízskérdést csinál a saját vízből, már amióta (és ameddig) a kőolajból származó bevételei ezt megengedik. Mezőgazdászok, hidrológusok és katonák a kilencvenes években elszörnyedve mesélték egymásnak nemzetközi konferenciák szüneteiben, hogy a roppant konzervatív sivatagi monarchia rekordnagyságú, négy millió tonnát valamivel meghaladó 1992-es gabonatermésének öntözését hónapokon keresztül saját talajvíz-tartalékaikból fedezték. A fúrások, a csőrendszerek lefektetése, az öntözőcsatornák megtervezése és kiépítése, a 40-45 fokos hőségben villámgyorsan párolgó víz folyamatos pótlása összesen 2,2 milliárd (olaj)dollárjába került az országnak. Ehhez tegyük hozzá, hogy ezen az észbontó áron megtermelt gabonamennyiséget 650 millió dollárért bármelyik kanadai, amerikai vagy európai exportőr boldogan a rijádi raktárak kapujáig szállította volna, s nem utolsósorban megmaradt volna több tízmillió köbméter ivóvizük.
150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott, napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) esett vissza. A biztonságpolitikai szakértők egy része mérget merne venni arra, hogy a következő, minimum regionális háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatti kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis szerintük) nem kell tartanunk. Hogy valójában mi fog történni, meglátja, aki megéri. Azt pedig, hogy térségünk sem maradt érzéketlen a probléma iránt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szomszédunk, Szlovénia parlamentje 2016 novemberében kiegészítette alkotmányát azzal a passzussal, hogy „mindenkinek joga van az iható vízhez”.
Egy amerikai Közel-Kelet-szakértő kicsit merész, de elgondolkodtató szavaival búcsúzom:
"Aki a vizet ellenőrzi, ellenőrzi a területet; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, az ellenőrzi korunk világgazdaságát."
