Izrael atombombája
Izrael atombombája
Izrael atombombájaAz izraeli biztonságpolitikai gondolkodás (roppant pragmatikus és rugalmas lévén) kevés megkerülhetetlen alaptétellel rendelkezik, de ezek alfája és omegája a következő: a Soá (mifelénk inkább holokauszt néven ismerjük) tapasztalatai feljogosítják a zsidó államot, hogy fennmaradása érdekében bármilyen intézkedést, erőt, eszközt vagy módszert igénybe vegyen. És ebben az esetben a bármilyen szót szíveskedjenek szó szerint venni.
Uránt kerestek, de nem találtak
A fenti axiómának megfelelően 1949-ben az akkor alig egyéves izraeli hadsereg létrehozza a Hemed Gimel kódnevű alakulatot, melynek egyedüli feladata, hogy a barátságosnak egyáltalán nem mondható dél-judeai Negev-sivatagban geológiai kutatásokat végezzen az esetleges urán-lelőhelyekre vonatkozóan. Radioaktív ércet nem találtak ugyan, de a helyszín megtetszett az illetékeseknek.
1952-ben a legnagyobb titokban létrehozzák az Izraeli Atomenergia Bizottságot, melynek vezetője, David Bergmann kémikus egy kormányülésen kimondja azt, amit addig senki nem tartott ízlésesnek: „az izraeli atombomba a legbiztosabb garancia arra, hogy többé senki nem fogja a zsidókat juhnyájként a vágóhídra terelni”. A jelszót kiadták, Weizmann köztársasági elnök (szintén vegyész) rábólintott, s az izraeli atomprogram kezdetét veszi.
Technológiai titkosszolgálat születik
A már említett Negev-sivatagban, mintegy nyolc kilométerre délre a kifejezetten észak-afrikai bevándorlók számára létrehozott Dimona kisvárostól, jelentős francia támogatással elkezdik építeni azt a nukleáris kutatóközpontot, melynek létezése, valamint a falai között folyó munka mibenléte közel harminc évig egyike volt a Közel-Kelet – amúgy számos – rejtélyének. Pletykák és híresztelések fel-felröppentek, de Vanunu színre lépéséig konkrétumot senki nem tudott mondani. Aki meg tudott volna, az nem akart. A projekt komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külön állami titkosszolgálatot (körülbelül a huszadikat Izraelben) hoztak létre a létesítmény biztonságának garantálására, valamint a szükséges (tudományos és katonai) információk beszerzésére, elemzésére és értékelésére. Ez volt a Lekem, melynek eufemisztikus neve így szólt: Tudományos Kapcsolatok Irodája.
Teljes titokban
Az izraeliek mély konspirációját mi sem jellemzi jobban, mint hogy az USA is csak 1959-ben szerzett róla tudomást, egy U2-es kémrepülőgép által készített fotók alapján. Miután Tel Aviv különféle, roppant gyenge, ám annál fantáziadúsabb magyarázatokkal próbálkozott (kohászati kombinát, mezőgazdasági kutatóintézet, textilgyár, festéküzem), 1960 decemberében az izraeli államfő megsúgta Eisenhowernek: Dimonában békés célú nukleáris tevékenység folyik. Kizárólag békés célú! – hangsúlyozta Ben Gurion és őszintén (olyan őszintén, ahogy csak magas beosztású politikusok és világbajnok szélhámosok tudnak) az amerikai elnök szemébe nézett.
Kicsit gyanús
A hatvanas évek elején de Gaulle tábornok megpróbálta rávenni Ben Guriont, hogy a dimonai létesítményt nyissák meg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei előtt, de Izrael csak amerikai felügyelők beutazását engedélyezte, s ezt is csak az ellenőrzési szándék előzetes bejelentésének feltételével. A hatvanas években hét alkalommal látogattak amerikai szakértők a kutatóközpontba, és megállapították, hogy szigorú értelemben vett tudományos célok nem indokolják az ott szemügyre vett reaktor méreteit és kapacitását, de olyan egyértelmű, katonai célú felhasználásra utaló jelekre, mint például a plutónium-dúsítás, nem bukkantak.
A CIA egyik speciális, „for the President''s eyes only” jelzéssel ellátott, vagyis csak az elnöknek szóló jelentése 1968-ban, többek között Teller Edére, mint forrásra hivatkozva megállapította, hogy „technológiai értelemben Izrael készen áll az atombomba elkészítésére”. Utólagos vélekedések szerint már az 1967-es (hatnaposnak nevezett) arab-izraeli háborúra elkészült az első példány, de bevetésére – szerencsére – nem került sor.
Monty Python
A hetvenes-nyolcvanas évek a viszonylagos nyugalom jegyében teltek, már ha nem számítjuk a havonta ismétlődő, abszurd színházi előadáshoz illő párbeszédet, amit hivatalosan stratégiai kétértelműségi politikának is neveznek (az átlagpolgár simán mellébeszélésnek hívja), s amely nagyjából így foglalható össze:
Újságíró, békeharcos, környezetvédő, állampolgár, stb.: Szeretnénk világos és egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy rendelkezik-e Izrael nukleáris fegyverrel?
Izraeli illetékes: Mi a legvégsőkig kitartunk a konfliktusok tárgyalások útján történő rendezése és megoldása mellett. Köszönöm az érdeklődést és jó étvágyat a pogácsához.
Riport, csábítás és emberrablás
Az állóvízbe – amint azt a bevezetőben is említettük – Mordeháj Vanunu dobott egy jókora kavicsot ’86-ban, amikor pár tucat, általa készített fényképpel alátámasztott riportot adott a The Sunday Times-nak Dimona valódi arcáról. A marokkói születésű technikus lépésének valódi mozgatórugóját igazából azóta sem lehet ismerni, noha politikusok, elhárítók és elmegyógyászok éveken keresztül egyaránt próbálkoztak feltárásával. A Moszad azonban nem teketóriázott: egy „Cindy” fedőnevű ügynöke két nap alatt elcsábítja a meggondolatlan Vanunut, Londonból Rómába csalja, majd az olasz fővárosban egy különítmény elrabolja és Izraelbe viszi, ahol 18 évet kap hazaárulásért. Börtönbüntetését letöltötte, de Izraelt a mai napig nem hagyhatja el és külföldiekkel sem veheti fel a kapcsolatot.
Teherán is tanult Izraeltől
Manapság, amikor a feltételezett iráni atomprogram miatt a Közel-Keleten elég nagy a nyugtalanság, érdekes párhuzamokat lehet felfedezni Tel Aviv és Teherán egykori és mai kommunikációjában, noha ezt a hasonlatot biztos mindketten élénken kikérnék maguknak. Már csak egy bevállalós iráni technikus hiányzik, fogadni mernék rá, hogy a világsajtó tárt karokkal fogadná.
