A táncos lábú hentes
A táncos lábú hentes
A táncos lábú hentesNagyapám úgy hetven éve a saját két kezével építette fel azt a tornácos vályogházat a hajdúsági tanyavilágban, melyben egész életüket leélték a nagymamámmal.Vezetékes víz sem volt náluk soha... Gyerekként láthattam az istállóban a frissen világra jött kis bocit, a hátsó udvarban kapirgáló baromfiakat, és nézhettem, hogyan keveri ki kézzel a vödörben a moslékot nagyapám a disznóknak, darálja a takarmány kukoricát, amit persze előzőleg a saját földjén termelt. Emlékszem a téli disznóölések hangulatára, a friss sült vér meg a hurka illatára... De azért bevallom, jómagam ízig-vérig városi lány vagyok, "panelgyerek", utálok nyers húshoz nyúlni, és már a vágóhíd szó hallatára is futkos a hideg a hátamon.
Ezekkel a vegyes előzményekkel vágtam neki annak a januári estének, melyen - azt hiszem életemben először - egy hentessel beszélgettem. Csillag Zoltánt székesfehérvári otthonában kerestük fel. Stílusosan kolbásztöltés közben érdeklődtem arról, mi is vitte őt éppen erre a pályára: "Egy bakonyi kis faluban, Csatkán nőttem fel, a legtöbben talán búcsújáró helyként ismerik. A falumbeliek máig emlegetik, hogy már egészen pici koromban hentes akartam lenni. Nem volt egyszerű út, de 1972 óta ezzel foglalkozom, és egy percre sem bántam meg." - mesélte Zoltán. - A családnak voltak mindig apró állatai és természetesen disznót is hizlaltunk, de csak saját részre. Eladással nem foglalkoztunk. Gyerekoromból az az érzés maradt meg élesen, micsoda ünnep volt a disznóvágás. Emlékszem reggel 4-kor keltünk, raktuk a tüzet, a késeket előtte már elvittük megköszörültetni. Ez a sok készülődés, a közös munka, ez volt az, ami megtetszett. Máig büszke vagyok, hogy hentes lettem. Pontosabban ma már húsfeldolgozó szakmunkásnak hívják. De nem is ez a lényeg."
Zoltánt leginkább a kolbásztöltés vonzotta, és bizony az otthoni disznóvágások után nagy meglepetésként érte, mennyire másként mennek a munkafolyamatok a vágóhídon. "Eleve ekkora mennyiségű húst sem nagyon láttam életemben. Sok értelemben akkor nyílt ki a világ számomra, amikor elkerültem otthonról tanulni. A buszozás, vonatozás, kirándulás is kuriózumnak számított addig nekem. Amikor a bátyám Pápán végzett, akkor indult a városban húsipari képzés, arra engem édesanyám közbenjárására felvettek harminchatodik tanulónak. Nem nagy, de első osztályú vágóhíd volt akkoriban Pápán. Amerikai zászló alatt működött, nagyjából harmincöt nyugati államba szállították onnan a húst. Magasak voltak a minőségi elvárások. Még nem volt akkor tanműhely meg egyebek, mindent élesben sajátítottunk el."
A jó hentesnek leginkább kiváló kézügyességre van szüksége Zoltán szerint. Miközben rutinos, gyors mozdulatokkal szaporította a fűszerektől illatozó darált húst a bélben, kifejtette: nagy tévedésnek tartja a mondást, miszerint hentes abból lesz, aki rossz tanuló. Mert bizony odafigyelés, precizitás és szaktudás nélkül ezt a tevékenységet sem lehet művelni. Vagy lehet, csak adott esetben akár egy-két végtagjába, ujjaiba kerül annak, aki hanyagul végzi el a munkát. "Azt szoktam mondani, ez is szakma, nem csak az autószerelés! Nem mindegy, hogyan keverjük a húst. Ismerni kell a sózás, füstölés technikáját, figyelemmel kísérni az érési folyamatokat. Persze nagyon fontos, hogy ki mellett tanul az ember, megmutatják-e neki az apró trükköket, melyeknek hosszú távon sok hasznát veszik. Például: - mutatja. - csontozás közben magunk fel húzzuk a kés élét, de ha a könyökünket nem támasztjuk meg testünkkel, elég egy mozdulat, és máris felnyársalhatjuk magunkat."
Zoltán jelenlegi munkahelyének vezetőjével kisebb-nagyobb megszakításokkal harminc éve dolgozik együtt, és bizony az utcán is sokan megismerik a régi vevői közül. Persze a hiper- és szupermarketek megjelenésével már nem csak hentesüzletben vásárolnak húst az emberek, de amit ott kapnak, az nem ugyanaz. "Nem rosszabb az sem, csak a félsertések több száz kilométeres szállítása nem tesz jót a húsoknak. Ma már hat hónap alatt felkészítenek egy malacot a vágásra. Nálunk odahaza ez bizony nem hat hónap volt, egészen másképp is néztek ki a húsok.."
S hogy mit eszik otthon a hentes, akinek szenvedélye a kolbásztöltés? Hát, disznóhúst azt nem nagyon... "Idehaza javarészt csirkét eszünk. A család az úgymond kuriózumnak számító pacalt és velőt meg sem eszi. Én megeszem, de csak ha én készítem. Bolti készítményt, felvágottat, virslit nem is fogyasztunk, csak minimálisat. Ha lehetséges, inkább saját készítésű dolgok kerülnek az asztalra."
Ha pedig valakinek annak ellenére is ismerősnek tűnik Csillag Zoltán arca, hogy emlékei szerint sosem vásárolt tőle húst, az sem véletlen. Boogie-woogie tánc-csoportjával ugyanis tizennégy éve rendszeres szereplői a székesfehérvári városi rendezvényeknek, láthattuk már őket a Lecsófesztiválon vagy a Kolbásztöltő Fesztiválon is. Ahogy az alábbi videó is bizonyítja, Zoltán nem csak pengeéles késekkel képes zsonglőrködni, hanem még a géppuskalábai is lefegyverzőek. (A felvételen Zoltánt a sárga ingben láthatjátok.)
A Vörösmarty Természetjáró Egyesületből nőtte ki magát a Csillag Fitt Mozgásstúdió, melyet Zoltán lánya, Kata működtet. Ott próbál a táncegyüttes hetente több délután is. "Az elmúlt hat évben a Fehérvári Táncfesztiválon is szép sikereket értünk el. Emellett vannak már követőink a Balaton mellett, Szentbékkállán is." - mesélte Zoltán. - "Havi szinten járunk hozzájuk, hogy tanítgassuk őket, átadjuk nekik a tánc örömét. Sokszor, ha fáradtan is jövök haza a munkából, este már ott vagyok a stúdióban, és teljesen feltöltődöm."
Szüksége is van az aktív életmódra, hiszen felnőtt lányai a szélrózsa minden irányába szóródtak szét a nagyvilágban. "Három lányunk közül egy él itt velünk, egy Németországban, egy Amerikában. Az ünnepeket szerencsére itt töltötték mindannyian nálunk. Két éve mi is voltunk látogatóban Amerikában. Houstonban élnek a gyerekek, de mi onnan elmentünk egész Floridáig és a Grand Canyonig is. Öt hét alatt tízezer kilométert bejártunk."
