„Mi nem lehetünk édesanyák, de pótédesanyák igen” – beszélgetés a Családháló-díjas, székesfehérvári Napraforgó bölcsőde vezetőjével
„Mi nem lehetünk édesanyák, de pótédesanyák igen” – beszélgetés a Családháló-díjas, székesfehérvári Napraforgó bölcsőde vezetőjével
„Mi nem lehetünk édesanyák, de pótédesanyák igen” – beszélgetés a Családháló-díjas, székesfehérvári Napraforgó bölcsőde vezetőjévelA mai napig elszorul a szívem, amikor felidézem a pillanatot, ahogy néhány éve az első szülői értekezleten a bölcsődevezető azt mondta: tudjuk mit jelent, hogy a kicsi kincsüket ránk bízzák, és köszönjük a bizalmat! Hittem neki. A Napraforgó Bölcsőde vezetőjével beszélgetve ugyanezt érzem: itt pontosan átérzik, hogy egy anyának, apának milyen ijesztő másra, idegenre bízni pici gyermekét. És ezzel a Napraforgó Bölcsődébe járó gyermekek szülei is így lehetnek, hiszen nem a véletlen műve, hogy sokadik évben terjesztik fel az intézményt a Családháló-díjra. Ahogy az sem véletlen, hogy tavaly az intézményvezetőnek járó díjat vehette át Teleki-Horváth Renáta, idén pedig maga a Napraforgó Bölcsőde kapta meg az elsimerést. Ennél a díjnál ugyanis az ország „közönsége” szavaz.
A legkisebbekkel foglalkozni pedig óriási felelősség, ahol nem férhet be a csoportszobába az, hogy ma egy kicsit rossz napom van.
„Ma olyan napom lesz, hogy mindent megpróbálok megtenni a gyerekekért, a családokért. – válaszolja a kérdésemre Teleki-Horváth Renáta, amikor arról érdeklődőm, hogyan indul neki nap, mint nap a munkának az, aki pici életekért felel. – Azt gondolom, hogy itt nem csak a gyerekekről van szó, a legfontosabb a családok felé fordulás, az egyéni bánásmód, hiszen minden család más, minden családnak más dolgokkal kell az életben megküzdenie. Én mindig nyitott ajtóval várom őket ebben az irodában. Vannak, akiknek nincsenek komolyabb problémái – szerencsére ők vannak többségben –, de korábban jártak ide olyan gyerekek is, ahol a családokban nagyon komoly problémák voltak. Nekünk ilyenkor is velük kell lennünk, össze kell fognunk értük. Volt akinek gyűjtést szerveztünk vagy külön csomagot állítottunk össze húsvétra egy alapítvány révén. Ezeket a családokat, gyermekeket is megpróbáljuk szocializálni, hiszen ők többnyire egy kis keserűséggel érkeznek. Nekünk pedig mindig arra kell törekedünk, hogy a kisgyerekeknek vidáman teljenek itt a napjaik, olyan órákat éljenek meg, ami a későbbi életükben is motiválja őket.”
A szülők pedig egyre tudatosabbak, alaposan megnézik, hogy hova adják gyermeküket, és már nem csak középiskolát választanak nagy gonddal, hanem az óvodát, bölcsődét is.
„Mielőtt beíratják hozzánk a gyermeküket, először rendszeresen körülnéznek a szülők. Van, hogy addig el sem kérik a felvételi lapot, amíg nem látták a csoportszobákat, a hangulatot, a környezetet. Mi erre abszolút nyitottak vagyunk. Sokan már mielőtt eljönnek is nagyon körüljárják a témát, sőt, egyre többször találkozom azzal, hogy az Internet segítségével informálódnak, kis közösségekben véleményt kérnek, csoportokban kérdezik más szülők tapasztalatait. Így ez a Családháló-díj a legnagyobb elismerés nekünk, hiszen a szülőktől kaptuk ezt a visszajelzést, erkölcsi elismerést. Ez visz minket tovább azon az úton, amit megkezdtünk, ez motivál minket.”
A gyönyörű és tágas csoportszobákba benézve feltűnik, hogy vegyes a gondozói korosztály, a tapasztaltak mellett a fiatalabbak is jelen vannak. De mi az, amiért ezt a nagyon is nehéz utat választja egy pályakezdő, hiszen nem feltétlenül az anyagi karrier lehetősége, ami pedig mostanság elég meghatározó az életben éppen elindulók számára.
„Főként a hivatástudat, ami elindít valakit és visz tovább. Én 1987 óta vagyok a pályán, a Napraforgó Bölcsőde vezetőjeként pedig 2014. július 1. óta dolgozom, amiért nagyon hálás vagyok az önkormányzatnak, hogy ezt a bizalmat megkaptam. Már akkor nagyon szerettem volna ezt csinálni, amikor csak készültem a lehetőségre, hiszen komoly elképzeléseim voltak arról, hogy lehetne jól működtetni egy bölcsődét, hogy lehetne még többet adni a gyerekeknek. Nagyon sok továbbképzésen, tanfolyamon, képzésen vettem részt, elvégeztem a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola Szociális munka szakát is, mert úgy gondoltam, hogy így még többet tudok adni. Ez utóbbitól például rengeteget kaptam én magam is, sokkal jobban bele tudok helyezkedni az adott szituációba, főleg, amikor egy-egy családon segíteni kell.
Nagyon fontos az, hogy a kisgyermeknevelőknek, a bölcsődei dajkáknak és mindenkinek, aki itt dolgozik, egy a szemlélete, egy irányba nézünk. Ehhez azért idő kellett, hiszen ez a szakma is rengeteget változott az elmúlt években, évtizedben, főleg, amikor 2009-ben megnyílott a lehetőség, hogy főiskolai végzettséget szerezzünk. A gondozásról lassacskán itt is áttevődött a hangsúly a nevelésre. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy matematika vagy irodalom órát tartunk, de játszva olyan ismereteket adunk át, amelyeket később használni tudnak a kicsik.
Mindennap indítunk különböző tevékenységeket, kipróbálhatják a gyerekek, hogy milyen ujjal festeni, gyurmázni, az óvoda előtti időszakban már kézbe vehetik a kisollókat is. Néha a szülők rácsodálkoznak a nyílt napokon: jé, ezt az ő kisgyermeke is meg tudja csinálni. Fontos, hogy mire óvodába mennek a picik, önállósodjanak. De indítunk olyan programokat is, amelyekbe a családokat vonjuk be, mint például a szelektív hulladékgyűjtés. Jó volt látni, ahogy reggelente a szülők és a kicsik együtt vitték a gyűjtőkhöz a hulladékot, a papírt, műanyagflakont. Ennek tétje is volt, aminek a díját játékokra fordítottuk.
De nem csak a szakma, hanem a gyerekek is nagyot változtak, sokkal érettebbek, sokkal fejlettebbek már. Digitális világban élünk, ennek árnyékában nőnek fel a kicsik, bár mi itt ezt erősen szűrjük. Nincsenek zajos, hangos, csilingelő, elektromos kütyük. Törekszünk az élő zenére, a mondókákra, az énekekre.
Ebben a gyors, digitális világban is az a legfontosabb itt, hogy ölbe vegyük, átöleljük a kicsiket, ha arra van szükségük, hogy rájuk figyeljünk és szeretet adjunk.
Ennek a korosztálynak még ez az igénye, főleg hogy napközben a legfontosabb személyt, az édesanyát nélkülözik. Mi nem lehetünk édesanyák, de pótédesanyák igen, akik megpróbálnak olyan szeretetet adni, amit az anyukájuktól is megkapnának.”
Gyerekkel foglalkozni nap, mint nap, köztük élni nemcsak tűzijátékos ünnepi pillanat, ezzel minden édesanya tisztában van. Bizony van, hogy megterhelő, fárasztó feladat, ami ugyanakkor rengeteget ad lelkileg. De akkor is ad és nemcsak elvesz, ha más gyermekéről van szó?
„A kisgyermeknevelői munka valóban nagyon nehéz és összetett munka. Egyrészt pedagógia, másrészt bizony fizikai, mert pelenkázni, emelgetni kell a kicsiket. Ennek ellenére mondhatom, mindennap mosolyogva jövünk, hiszen a kisgyermekek önfeledt mosolya, boldog arca, csillogó szemük, amellyel rácsodálkoznak például egy fenyőfára, egy télapóünnepségre vagy nyusziünnepségre, minden nehézséget feledtet. Minden nap mond olyasmit valamelyik kisgyermek, vagy történik valami, ami nevetést vált ki belőlünk. Ez mindannyiunknak annyi pozitív energiát, megerősítést ad, amitől tudjuk, jó helyen vagyunk, és nekünk is jól kell csinálnunk a dolgunkat, minden tudásunkat, szeretetünket át kell adni, amiből itt is táplálkozni tudnak a kicsik."
