Amíg parázs van, addig tűz is lesz! - Hahn-Kakas István negyven éve a néptánc szerelmese
Amíg parázs van, addig tűz is lesz! - Hahn-Kakas István negyven éve a néptánc szerelmese
Amíg parázs van, addig tűz is lesz! - Hahn-Kakas István negyven éve a néptánc szerelmeseNegyven évvel ezelőtt egy alsó tagozatos kisfiú gondolt egyet a Velinszky László Általános Iskolában, és a barátaival néptánccsoportot alakított. A tánc iránti szerelem azóta is kiolthatatlan az életében, bár végül szakács volt az első hivatalos szakma, amit megszerzett. Hahn-Kakas István több mint három évtizeden át volt az Alba Regia Táncegyüttes tagja. Ma a Szabadművelődés Házában szervez színes programokat a néphagyományok jegyében, vezeti a Kodolányi János Főiskola Táncolkodó Néptáncegyüttesét, lovas hagyományőrző bemutatókon vesz részt – többek között a Nemzeti Színházban – és még felsorolhatatlanul sok dolgot tesz szenvedélytől hajtva, hogy a népi kultúra értékei a mai fiatalok vérében is ott lüktessenek. És ami a legfontosabb számára, hogy mindezt fehéváriként, Fehérvárról kiindulva teszi, szerte az országban és határainkon túl is.
A Szabadművelődés Házában mióta dolgozol?
2012. január 12-én másodállásban jöttem ide, közben főállásban voltam a Kodolányi János főiskolán. Azelőtt pedig az Alba Regia Táncegyüttes művészeti iskolájában oktattam. Aztán 2014-ben megfordult a helyzet, a Szabadművelődés Házában lett a főállásom. A főiskolán továbbra is tevékenykedem, a Táncolkodó Táncegyüttest vezetem.
Itt jelenleg milyen feladataid vannak?
Kulturális szervezőként dolgozom. Elsősorban a magyar és nemzetiségi néptánccal, népzenével kapcsolatos programokat szervezem: tánctanfolyamokat, táncházakat, képzéseket, akár koncerteket. Az elmúlt hat évben mióta itt vagyok, próbálom behozni a népzenét, néptáncot amennyire lehet. Kétévente itt készül fel nyolcvan felnőtt néptáncos az országos szólótáncversenyre, többször készültek már fel itt a gyermek és ifjúsági versenyre is. Egyre több a nemzetiségi táncház is. Kezdtük a göröggel, Gábor Feri barátommal. Erre ma már százával jönnek az emberek az egész megyéből, legutóbb már Beloiannisz polgármestere is itt táncolt. Elsöprő a hangulat, legközelebb április 21-én lehet majd megtapasztalni. Volt itt már bolgár táncház is, az elsőre még kevesebb embert vonzott, de talán az időpont sem volt megfelelő, ősszel megismételjük. Mindig úgy érzem, ha csak egy ember is bejön, akkor már érdemes elindítani valamit. Azt szoktam mondani: amíg parázs van, addig tűz is lesz! Ennek szellemében szerveződik a szerb-horvát táncház május 18-án pénteken este 20 órára, és a svábokat is szeretném megszólítani.
Nyolcéves koromban édesanyám biztatott, hogy vagy énekkarba vagy táncra járjak, elsősorban azért, hogy közösségben legyek. Ezt a mai gyerekek számára is nagyon fontosnak tartom egyébként. Az akkori Velinszky László Általános iskolában, több barátommal (akik a mai napig is tánccal foglalkoznak) összeverődtünk és alkottunk egy csoportot Kovács József Dodi vezetésével, aki most már Veszprémben él és a Veszprém táncegyüttest vezette jó hosszú ideig. Előtte pedig az Alba Regia (akkor még Fejér Megyei) Néptáncegyüttesnek volt oszlopos tagja. Az ő segítségével kezdtünk el megismerkedni a néptánccal. Olyan hatásosan ragasztotta ránk a tánc iránti szenvedélyt, hogy végül a hivatásommá vált és az életemnek minden részét ez tölti ki. A későbbi mestereim Gazdag Béla, Kneifelné Vass Éva, Török Sándor, Botos József voltak.
Akkor ez elég korán eldőlt…
Igen, ettől függetlenül van egy „tisztes polgári” szakmám, szakácsnak tanultam. Az is érdekelt már gyerekként is, tizenhárom évesen szakács szakkörre is jártam... Nem sok fiú volt körülöttem. De én anyukám körül is szívesen serénykedtem a konyhában. És bár nem dolgozom a szakmában, nagyon sokszor előtérbe kerül ez a tevékenység is baráti, családi összejöveteleken. Lakodalmakra is főztem már, legutóbb két argentin ismerős nagy lagzijára. A Királyi Napokon is aktívan besegítünk az étkeztetésben a barátaimmal. Több határon túli kulturális programon pedig össze is köthettem a néptáncot és a főzést: voltam kint olyan magyar heteken Finnországban több alkalommal is, ahol főztem is, gasztronómiai előadást is kellett tartanom a helyi szakácsasszonyoknak a magyar konyháról, és Gundel-palacsintát sütöttünk a helyi gyerekkel az iskolában. Magyar estet tartottunk, ahol főztem és táncoltam is, zárásként pedig magyar táncokat tartottam a helyieknek.
Ilyen formában ez is hagyományőrzés.
Így van, hiszen leginkább a hagyományos konyha ételeit szeretem főzni, lakodalomra, születésnapokra is. Most is készülök egy rendezvényre, a Komáromi Erődben két kisebb lakodalomra is besegítek. Elfelejteni nem tudom, de nem választottam fő szakmámnak. Boda Jánosnál dolgoztam annak idején, még a régi Kiskulacsban, szerencsére ő is mindig pártolta, hogy táncolok. Mert azt kezdettől tudtam, hogy táncos akarok lenni. A Balettintézetbe akartam jelentkezni, de ott csak négyévente indult osztály, és pont egy évvel korábban, hogy én végeztem. Így aztán eleinte más utakat kerestem a tánchoz: tanfolyamokon, fesztiválokon vettem részt, ahol lehetett, ott voltam és megpróbáltam magamat megmutatni. Szó szerint beleástam magamat a szakmába. Utólag nagyon értékelem, hogy ezt az utat jártam be: sokkal szélesebb körben tájékozódtam.
Idővel lett volna lehetőségem hivatásos együttesekhez is elszegődni, de valami mindig visszafogott. Talán ha azt az utat választom, ma már nem is táncolnék, kiéghettem volna. Fontos számomra, hogy itt Fehérváron tehetem hozzá a népi kultúra őrzéséhez mindazt, amit tudok. Nekem Fehérvár az otthonom, innen indulva tudom megmutatni azt, aki igazán vagyok. Az Alba Regia Táncegyüttesnél több mint harminc évet eltöltöttem, máig visszajárok, bár már tíz éve nem tartozom a kötelékükbe. Ha belegondolok, idén negyven éve kezdtem el ezzel az egésszel foglalkozni. Nem is tudom, hogy mi mást csinálnék egyébként. Bár sokszor vágyódom a csendesebb, vidéki élet után, ahol gazdálkodhatok és távol a város zaja. Szerencsére a párom is pártolja ezt, törjük is a fejünket rajta. 
Éppen ezért kell, hogy az ember levegőt tudjon venni, ne legyek mindig benn a forgatagban. De tény, hogy valahogy nem lett kevesebb dolgom idővel… Ahogy leadok valamit, mindig bejön helyette egy másik. Ott van például a Fordulj Kispej Lovam Táncegyüttes, mely egy lovas hagyományőrző társaság. Tízen vagyunk benne férfiak, mindannyian olyanok, akik már letettek valamit a folklór asztalára. Egyhetes lovas túrákat szervezünk, melyek során bemutatókat tartunk a helyieknek. Voltunk már a Rábaközben, Galgamentén, a Mecsekben, most idén Szatmárba megyünk a Felső-Tisza vidékére. Kisebb falvakat keresünk fel, ahol próbáljuk a helyi közösségeket, dalárdákat, táncegyütteseket bevonva egy kicsit életre kelteni a népi kultúrát. Nem kérünk cserébe mást, mint étkezést, szállást a lovaknak és egy helyet, ahol lefekhetünk. Ebben a rohanó, erőszakos világban lényeges, hogy a fiatalok lássanak példát arra is, hogy az ilyen gyűröttebb homlokúak, mint mi, milyen alázattal, tisztelettel, szeretettel őrzik a magyar értékeket.
A másik, amiben rendszeresen részt veszek, az az úgynevezett Dunántúli Népi Kommandó, melyet Kovács Norbert Cimbi barátom tart mozgásban. Ez nem egy állandó társaság. A lényege, hogy bárhol egy kulturális megmozdulásra van szükség, ő megkeresi a Dunántúlon azt a 4-5 vagy éppen húsz táncospárt (ebben már lányok is részt vesznek), akik éppen részt tudnak venni benne. Odamegyünk a helyszínre olyan másfél órával az adott esemény előtt, tartunk egy rövid megbeszélést. Aztán felmegyünk a színpadra, és improvizálunk, ahogy az a magyar néptáncnak is a lényege egyébként. 
A lovas csoporttal pedig a Nemzeti Színház Betyárjáték előadásában is részt vettünk másfél éven át rendszeresen, miután a rendező, Szomjas György látott bennünket az egyik lovas túrán. Ezzel a darabbal mostanában is vannak tájelőadásaink, legközelebb Balatonfüredre megyünk, de a határokon túl is jártunk már sokszor.
Itt Fehérváron is láthatunk táncolni?
A Táncolkodó Együttesben néha beállok a gyerekek közé, de egyre ritkábban. Örülök viszont, hogy most már ott tartunk Fehérváron, hogy minden héten van lehetőség valahol a néptánccal, népzenével találkozni a fiataloknak. Amikor gyerek voltam, kéthetente volt táncház a mostani Szent István Művelődési Házban. Ha valamiért egyszer nem tudtunk elmenni, szinte fájdalmas volt, hogy egy hónapot kellett várni a következőre. Most a városban azt látom, hogy a befogadóhelyek is nyitottak, az emberek is szívesen mennek, és hetente van egy folkest, egy táncház, egy bemutató.
A Szent István Művelődési Házba jártam én is az óráidra az Alba Regia Táncegyüttes utánpótlás csoportjába. Emlékszem, hogy mindig a Dire Straits Walk of Life számára kezdtük a bemelegítést. Az előbb pedig hallottam, hogy Vivaldi zenéjére csörög a telefonod. Milyen zenék meghatározóak még számodra a népzene mellett?
Bizony, van minden, például Ave Mariára szoktam ébredni! Amiről azért a párom nem bánná annyira, ha leszoknék... Mindenféle zenére nyitott vagyok, a zene nálam leginkább társaságfüggő: ahol ott vannak a barátaim, ott nekem mindegy, milyen zene szól. A népzene az alap mindenképpen, azon nőttem föl, az kapcsol ki. Szeretem a különféle feldolgozásait, a Betyárjátékban is például Ferenczy Gyuriék a maguk rockos hangzásával ötvözik a népdalokat, és mi erre táncolunk autentikus lépéseket. A klasszikus zenét azért szeretem, mert nyugodttá tesz. Ha pedig igazán levertnek érzem magam, csakis a népzene jöhet, abból a mély lélegzetű, keserves dalok. Azok oldanak fel.
