Aki ismeri a fehérvári épületek titkos életét - Bartos József kéményseprővel beszélgettünk
Aki ismeri a fehérvári épületek titkos életét - Bartos József kéményseprővel beszélgettünk
Aki ismeri a fehérvári épületek titkos életét - Bartos József kéményseprővel beszélgettünkSzédítő padlásterek, szűk, mély füstelvezető csatornák - ezek is mind-mind a kéményseprők munkaterületei, nemcsak a családi házak szokványos kéményei. „Fehérvárnak nincs olyan szeglete, ahol ne dolgoztam volna. Ha nem ebben a szakmában vagyok, Fehérvárt, mint történelmi várost sosem ismerem meg! A püspökség épületeit, a bazilika padlásterét és még sorolhatnám, minden történelmi városi épületet megjártam! Számomra ez volt az igazán izgalmas ebben a hivatásban.” – idézte fel Bartos József, aki világ életében fehérvári kéményseprőként dolgozott. „Maroshegyen voltam negyvenhat évig, előtte a Kisteleki, Olaj utcák körzetében – igazából mindenhol dolgoztam a városban. Voltunk akkoriban úgy harmincan kéményseprők. Olyanok, mint egy nagy család. Fel voltak osztva köztünk igazságosan a feladatok, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson az A munkából meg a B munkából is.”
'A' munkának nevezték a családi házak kéményeinek ellenőrzését, karban tartását, 'B' munkának a nagy üzemekben, középületekben, kazánházakban végzendő feladatokat.
„Sokat jártunk a Dunai Vasműbe. El lehet képzelni, micsoda körülmények voltak egy olvasztó üzemben, ahol a vasat olvasztják... A füstelvezető csatornákat kellett tisztítani. Erre a munkára úgy válogattak bennünket, nem mehetett, aki félős volt!”
Olyan lelkesedéssel mesélt a szakmában töltött évtizedeiről, hogy könnyedén magam előtt láttam azt a tizenhat éves fiút, akit az édesapja jó barátja a kéményseprő szakma felé terelgetett. „ Két éves ipari iskolát is el kellett végezni hozzá, na, ahhoz nekem nem nagyon fűlött a fogam! Bezzeg maga a kéményvilág, meg a csavargás az vonzott! Csodáltam az öreg Feri bácsit a szülőfalumban, Kálozon, ahogy kiöltözve vonult végig a falun – akkoriban ugye még kormos arccal… Aztán az iskolában ránézésre válogatták ki közülünk, kiből lesz kéményseprő, kiből cserépkályhás. Aki nagy dumás gyerek volt, az lehetett kéményseprő!”
Hiszen ehhez a munkához nagyban hozzátartozik a kapcsolatteremtés képessége is. Ahogy Józsi bácsi mondja, az igazi kéményseprő az emberi kapcsolatok szakértője is. Bizalmat kell kelteni ahhoz, hogy az emberek rendszeresen beengedjék az otthonaikban.”Évente tizenkétszer kellett mennünk mindenhova. Hiszen a konyhai sparheltet egész évben használták főzésre. Annak a kéménye volt az éves kémény, azt minden alkalommal rendbe kellett tenni. A fűtésre szolgáló féléves kéményt meg a téli időszakban. Meg volt határozva, hogy egy nap mennyi kéményt kell elvégezni, a háziasszonyok addigra leszedték a ruhát a padlásról, előkészültek. ”
Vendégszeretettel, családtagként fogadták a házaknál a minden hónapban meghatározott időben érkező kéményseprőt, sőt, sokan még ma is felhívják telefonon, pedig már évek óta nem dolgozik. „Még most is meg-meg szólal a telefon, hívnának a régiek, hogy menjek megnézni a kéményt. Néha kitekerek biciklivel a régi helyekre, meg is szólítanak rögtön: "Mi van Józsikám, dolgozni jöttél?" "Hát nem látod, hogy civilben vagyok!" - felelem. De jó látni őket! Az egyik, ami a legjobban hiányzik a munkámból, az az emberi kapcsolatok. Aki akkoriban született, néhány éves gyerekként jött utánam, hogy cipelheti-e a kefét, most már ötven fele jár… annyi szép emléket őrzök!”
A szép emlékek mellett azért akadnak nehezebbek is, hiszen a kéményseprők hivatása egyáltalán nem veszélytelen. „Akkoriban még a kéményeket szilárd tüzeléssel használták, szén, fa volt a módi. Annak a korom lerakódását nekünk kellett szépen, alaposan kitisztítani. Bizony nagyon féltünk a tűztől! Mert ha kigyullad a kémény az egy katasztrófa. Szegény Farkas Zoli bácsi mindig úgy tanított bennünket: a kémény tisztasága a legfontosabb. Koromnak nem szabad maradnia benne, mert egy sziporkától már ég is! Ha vastag a lerakódás, elképzelhetetlen kárt tud okozni! Aztán persze amikor bejött a gázüzem, attól kezdve meg a szén-monoxidtól lehetett tartani...”
Igazi veszélyben mégis egyetlen egyszer érezte magát, amikor két év katonaság után a tapasztaltabb kollégák beküldték egy Lövölde utcai kazánház kéményébe mintegy „beavatásként” a fiatal kéményseprőt. „Akkor majdnem belefulladtam a kéménybe. – mesélte. - A kazánok úgy voltak beállítva, hogy állandóan működjenek, csak visszavették a tartalék tűzre, hogy tudjuk tisztítani. Nehéz feladat volt, kiszúrásból küldtek oda le. Fölmentünk a kémény tetejére, rákötöttek egy kötelet a derekamra, megkaptam a szájkendőt, és már lépkedtem is lefelé a hágcsókon. A szájkendő pillanatok alatt megtelt korommal, a többiek már csak a krákogásomat hallották. A következő amire emlékszem, hogy már kint hasalok a kémény tetején. Ugyanúgy megijedtek, ahogy én, utána már óvatosabban bántak az ugratással.”
Persze a sok füst és korom úgy általában sem tesz jót az egészségnek. „A sok vegyi anyagot, füstöt belélegezni nem szerencsés. Talán számomra az ellensúlyozta ezt, hogy sokat voltam a szabad levegőn is, amíg házról házra jártunk.”
És a legtöbb idejét most is a szabadban tölti szívesen: pákozdi kertjét szépítgeti naphosszat, vagy a fia házát segít rendbe hozni. „A fiam megvett Szabadbattyánban egy szép, öreg, százötven éves házat. Azt pofozgatjuk közösen, mindig akad rajta tennivaló."
