Digitális túltengés és csak semmi mozgás – nyaralni voltunk és megijedtem
Digitális túltengés és csak semmi mozgás – nyaralni voltunk és megijedtem
Digitális túltengés és csak semmi mozgás – nyaralni voltunk és megijedtemUnott képpel és szótlanul telefont nyomkodó, a székből majd kifolyó gyerekek. Nem egy és nem kettő – ezzel a képpel szembesültem lépten-nyomon nyaralásunk alatt. És mielőtt bárki csípőből rávágná, hogy biztos olyan helyen voltunk: nem, nem olyan helyen voltunk. A történet helyszíne Horvátország, egy teljesen átlagos kemping, ahova magunk sátorral érkeztünk, a többség azonban Németországból lakókocsival vagy lakóautóval futott be.
Bár a futás ez esetben erős túlzás, ugyanis a reggeli kocogásom alatt maximum a sokkal idősebb generáció tagjaival „morgeneztem”, és a nagyon kisgyerekes anyukákkal, akik elgyötört arccal egyik hónuk alatt kismotorral, másik hónuk alatt vígan kalimpáló bébikkel bolyongtak a parton kialvatlanul. De ez legyen egy másik történet, amihez most talán annyi éppen elég, hogy a WHO legutóbbi statisztikai jelentése szerint kicsiny országunk a negyedik helyen áll a világon elhízás tekintetében. A felnőtt magyar lakosság körében feltűnően nagy, 28-31 százalék az elhízás mértéke, a 6-8 éves gyerekeknek pedig több mint 20 százaléka túlsúlyos vagy elhízott, így ebben a korosztályban a kétszázas lista középmezőnyében vagyunk.
Ugyanakkor hiszem, de főleg hinni akarom, hogy amit láttam és tapasztaltam, csak egy kiragadott részlete a valóságnak. A kép azonban ijesztő, és hanyagság lenne „ezekamaifiatalok”-okozni, hiszen – és ez a vesszőparipám - ezeket a gyerekeket is felnevelte, neveli egy másik generáció.
Az alapállás az, hogy egyáltalán nem vagyok ellene a digitális világnak, és annak sem, hogy a gyermekeim olykor-olykor elmerüljenek benne. Álszentség is lenne bármi ilyet állítani, nálunk is van tévé meg Youtube, meg olyan napok is, amikor ezekből több is kerül, mint ideális lenne. És anyaként azt is pontosan látom, hogy a gyermekeim elől nem rejthetem el azt, ami jelenlegi világunknak gyakorlatilag alfája és omegája, ráadásként magam is számítógéppel, telefonnal dolgozom.
Ugyanakkor izmosan rettegek attól, hogyha nagyobbak lesznek, őket is elsodorja a digitális hullám. Messze tőlem, az apjuktól és az egyszerű emberi interakcióktól. Rettegek tőle, hogy néhány év múlva mi is úgy ülünk majd az étteremben az asztalnál, mint kétszer két idegen. Vagy ahogy az a két német család, ahol a négy szülő jókedvűen beszélgetett, a négy (erősen túlsúlyos) kiskamasz pedig fel sem nézve a telefonját babrálta. Kukkoltam megszállottan, és vártam a pillanatot, hogy letegyék a mobiljukat, de az étel érkezése sem volt jelentős pillanat, annyi történt mindössze, hogy az asztalra tették a készüléket és fél kézzel nyomkodták tovább.
A statisztikai adatok ugyanakkor – sajnos – nagyon is együtt futnak ezzel a képpel: a 2016-ban készült, 15 és 29 év közöttieket kérdező Ifjúságkutatás szerint míg 2000-ben az otthoni internet erősen kuriózum volt, és mindössze a háztartások 9 százaléka rendelkezett vele, addig 2016-ra már 87 százalékuk. Az okostelefon használatát 2012-ben kezdték el mérni a kutatók, és már az első évben 31 százalék rendelkezett vele, ez az arány pedig mostanra felkúszott 85 százalékra. A televízió és a számítógép a fiatalok hétköznapi szabadidejének nagyjából 70 százalékát tölti ki, a közösségi média idejük 44 százalékát követeli, míg a „telefonozás” 32 százalékát.
Egy korosztállyal lejjebb sem sokkal jobb a helyzet
Egy másik elemzésből, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság adataiból pedig az derül ki, hogy a fiatalabbak sem maradnak el képernyőfüggésben. A 4-17 éves korosztály tagjai legalább három órát tévéznek naponta – ez stabilan így alakul 1998 óta. A legtöbbet a 4-7 évesek ülnek a készüléknél: három és fél órát, de a 8-12 évesek is alig maradnak el tőlük. A magyar gyerekek átlagos tévénézési ideje több mint egy órával meghaladja az európai 2 óra 6 perces átlagértéket.
A tinédzserek tévé előtt töltött ideje persze csökken, de azt már fent láttuk, hogy miért: ők rég laptopra, mobilra váltottak, hogy vloggerekért rajongjanak.
Már nulla éves kortól...
A probléma, vagy nevezzük egyszerűen függésnek már sokkal korábban szárnyakat bont. Ugyancsak a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság egy 2017 októbere és 2018 februárja közötti kutatásában 1087 szülőt kérdezett meg három év alatti gyermekük televízió- és internethasználati szokásairól(!), és tíz százalék körül volt azoknak az aránya, ahol hétköznap 2-3 óra közötti időt tévézik a kicsi. Egy 2011 és 2013 közötti kutatás pedig megállapította, hogy 10-ről 38 százalékra nőtt azon kétévesnél kisebb (!) gyerekek száma, akik használnak okoseszközt.
De mikor teszünk jót? Tehetné fel az egyszeri szülő, akit tényleg érdekel a gyermeke sorsa. Ha visszafogjuk csemeténket, ám így kimarad a digitális rohanásból, vagy ha hagyjuk, esetleg támogatjuk saját eszközzel, és így (el)viszi a sodrás? És különben is, mi van, ha csak túl van parázva ez az egész digitális mizéra, és nincs is különösebb hatással a jövő generációjára, ők egy ilyen létet alakítanak majd ki, és kész.
„Egyértelműen látszik, hogy kik azok a gyerekek, akik sokat vagy túl sokat vannak képernyő előtt – tisztázza hamar a kérdésemet Kovács Jánosné, Kati néni a Felsővárosi Óvoda vezetője, aki idén már 39. évét tölti a pályán, vagyis mondhatjuk: átfogó képe van a helyzetről. – Nehezebb lekötni őket, amikor odafigyelést kívánó dolgot csinálnak, akkor két-három perc után zizegő állapotba kerülnek, nem tudnak megülni a fenekükön, feszültebbek és kiegyensúlyozatlanabbak, mint azok a társaik, akiknél a képernyőzés nem túlzott. Ugyanis én hiszem azt, hogy haladni kell a korral, a technikával. Minden csak attól függ, hogy mit és mennyi ideig néznek a gyerekek, de talán még fontosabb, hogy kivel használják.
Ha ott ül a kicsi mellett a felnőtt, és tudatosan használják ezeket az eszközöket, akkor a digitális világ a gyerekek előnyére válik.
Ám ha a gyerek két-három órát tölt a képernyő előtt, nincs kontrollálva mit néz, nem teheti fel azokat a kérdéseket, amik közben megfogalmazódnak benne, akkor ez egyértelműen feszültséget kelt benne. A látottakat nem tudja feldolgozni, nincs segítsége benne, feszült lesz. Jobb esetben fut öt kört a kertben, és így legalább mozog is.
Két éve, amikor még csoportban dolgoztam, készítettünk egy kutatást a mesékről, hogy milyen meséket néznek, hallgatnak a gyerekek és milyen körülmények között. Bizony volt, aki napi két-három órát is képernyő előtt ült. Ugyanakkor azt láttam, hogy ahol a szülők tudatosan válogatják össze, mit nézzen a gyermekük, esetleg az esti mese a szülővel együtt zajlik, ott a digitális és a való világ egyensúlyba került. Ráadásul utóbbi esetben a legfontosabb dolog is megvalósult: a testi közelség, hiszen együtt, összebújva hallgatták, nézték a mesét.
A mai szülői társadalom nagyon nyitott. Azt tapasztalom, hogy valóban szeretnék jól nevelni a gyermeküket, és ehhez örömmel veszik a segítséget. Mert legtöbbjében benne van a kettősség: hogy lemarad valamiről a gyerek, nem kapja meg a megfelelő infót, közben meg mégsem kellene függőséget kialakítani. Hogy mit javaslunk? Először a kapcsolatokat alakítsuk ki, hogy a kicsi tudjon beszélni, kommunikálni, aztán jöhet a képernyő, hiszen azt is látjuk, hogy egyre többször van szükség a korai kisgyermekkori fejlesztésre. Míg korábban például a logopédus szakemberünk csak a nagycsoportosokkal foglalkozott, ma már van olyan, hogy az óvodába bekerülő gyermekkel is kell, mert háromévesen még nem beszél a kicsi” – meséli a tapasztalatait Kovács Jánosné, Kati néni.
De mi lesz később? Tudatos szülőként megtanítottam gyermekemet a helyes internethasználatra, és ő kicsiként tényleg ezt is szokta meg, ám egyszer csak alattomosan felnő. Az elsődleges kapcsolati köréből apránként kiszorulok, és egyébként is: kizárt dolog, hogy az ősök jobban tudják a tutit! Mind voltunk kamaszok, mind átéltük ezt az időszakot. Szóval ott állunk egy lázadó, tizenöt éves kamasszal, aki úgy nőtt fel, hogy a digitális világ olyan természetesen ölelte körbe, ahogy egykor az anyaméhben a magzatvíz. És elszabadulnak a lovak.
Bár a mostani kamaszkorosztálynak még nem volt annyira egyértelmű első lélegzetvételének pillanatától az internet, mégis – és itt újfent az Ifjúságkutatáshoz nyúlnék vissza – a tizenévesek 51 százaléka a legsúlyosabb büntetésnek azt tartja, ha megvonják tőle a mobilozást vagy számítógépezést. Még az sem rázza meg őket annyira, ha nem nézhetnek tévét, vagy nem találkozhatnak a barátaikkal. Márpedig mi ez, ha nem függés? Mi lesz azzal a generációval, akiknek az okostelefon, tablet, laptop használatát már nem is kell tanulni, mert az alapvető készségeik közé tartozik?
"Tudatos szülőként legfontosabb az internethasználatra vonatkozó prevenció, ennek viszont elengedhetetlen része elsősorban saját magunk viszonyának tisztázása az eszközökhöz, az „Interneten lógáshoz." – hívja fel a figyelmet Nemesné Somlai Gitta, pszichológus. – "A gyermekeket, kamaszokat is elszomorítja az állandóan „fészező” szülője látványa. A jól, biztonságosan kötődő gyermek számára mindig erőt ad a szülő védelme, akkor is, ha nincs jelen (mentálisan, belsőleg jelen van, „vigyáz” rá). Szülőként a saját példánk, hiteles viselkedésünk, gondolkodásunk lesz az erős alap ahhoz, hogy gyermekünk megfelelően tudjon választani, ha szükséges „nemet mondani” egyes helyzetekben.
Az Internet, az FB, a mobil, a „kütyük” csak eszközök, a hozzájuk fűződő viszony tanítható, ami általában érték alapú.
A „kikacsoló” gombot én szabályozom, akár felnőtt, akár gyerek vagyok. Ezt kellene megtanítani, a választás, a döntés szabadságát és felelősségét. Ha ez megvan, minden rendben lesz, senki nem válik így függővé, ha jelen van a saját életében, maximum „tudatosan választó eszközhasználóvá”.
És hogyan segíthetjük gyermekünket, na, meg saját magunkat? Nem kell nagy titkokra, nagy csodákra várni és gondolni, bár néha pont ezek a kicsi dolgok kívánják a legnagyobb erőfeszítést, hiszen mennyivel könnyebb egy nehéz munkanap után betámasztani a gyereket a tévé, laptop, tablet elé.
"Elsősorban figyeljünk oda arra, hogy ne unatkozzon a gyermekünk. Ismerjük meg az érdeklődési körét, sokat beszélgessünk vele, érdeklődjünk az ő világa iránt. Tanítsuk meg játszani, énekelni, táncolni, fára mászni, bungit építeni, madarat megmenteni, kutyát etetni, tanítsuk meg részt venni a család életében, a közös munkafeladatokban, szerettessük meg vele (ha lehet) a könyveket, az olvasást, a tanulást, a természetet, a sportot, mozgást. Legyünk laikus kutatók, fedezzük fel a világ dolgait együtt lefelé a legparányibb dolgok felé, és felfelé a legnagyobbak felé. Számtalan jobbnál jobb lehetőség van a világ megismerésére, a játékra, a kreatív tevékenységekre a való világban, csak a fantáziánk szabhat határt, és tilos a pénztárcánkra és az időnkre hivatkozni.
Keressük meg az eszközök helyét a saját és a gyermekeink életében. Gondolkodjunk el közösen: vajon mire is való, mire szeretnénk használni? Érdemes megismerkedni gyermekeink internetes játék világával, jó, ha képben vagyunk, ha szükséges, beszélgessünk közösen, tegyünk fel kérdéseket, mert hiába offline a szülő, ha gyermeke online. A kölcsönös szeretet és a bizalom, ami biztonságot ad minden kapcsolatnak." – tanácsolja Nemesné Somlai Gitta.
Vagyis egyértelmű a kép: hivatkozhatunk ugyan arra, hogy az Internet, a digitális világ addiktív és elviszi a gyereket, de mielőtt a sokkal könnyebb végén fognánk meg a problémát, legyünk őszinték saját magunkhoz! Milyen a mi viszonyunk a kütyünkhöz? Mert egyet, bármennyivel is kényelmesebb lenne, nem felejthetünk el: mi neveljük a mai fiatalokat, mi mutatjuk a példát! Tetszik, vagy nem teszik...
