Miért fontos a gyászterápia? - Fehérváron október 15-én indul az új csoport
Miért fontos a gyászterápia? - Fehérváron október 15-én indul az új csoport
Miért fontos a gyászterápia? - Fehérváron október 15-én indul az új csoportSzilágyi Laura és Keresztesi-Dávid Renáta a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Ambulancia munkatársai. Jelenleg egyetemi mesterképzésre járnak, családterápiával is foglalkoznak, valamit konfliktuskezelési és stresszkezelési tréninget is tartanak csoportoknak. A gyászterápiás csoport ötlete azért fogalmazódott meg bennük, mert észrevették, hogy gyakran a szenvedélybetegségek mögött feldolgozatlan veszteségek, gyász húzódik meg. Október 15-től várják a lelki támogatásra vágyó gyermekeket és felnőtteket.
Magyarországon jellemzően tabutéma a halálról beszélni. Nehéz terület számotokra arra ösztönözni az embereket, hogy ilyen formán forduljanak segítségért?
Laura: Egyetértünk, valóban nagyon tabutéma Magyarországon a gyász, a haláleset. Nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a gyászoló családtagunkhoz, ismerősünkhöz. A csoportterápiás foglalkozásokon más esetekben is gyakran előfordul, hogy ismerősök, barátok unszolására vesz részt valaki, és eleinte magát is győzködi, hogy neki erre nincs szüksége, jól van. Idővel belátják, hogy jót tesz, csak elindulni nagyon nehéz.
Ráadásul, ha valaki gyászol, talán még nehezebb észrevenni, mely ponton kellhet külső segítség. Ilyenkor mindenfajta szélsőséges érzelem belefér. Hogyan vegye észre azt valaki, hogy egyedül nem boldogul?
Laura: Amikor megtörténik a haláleset, általában eleinte egy szoros burok veszi körbe a gyászolót. Hozzátartozók, akik segítenek a mindennapokban, a temetés szervezésében. Ilyenkor még kevésbé van ideje saját magával és az érzéseivel foglalkozni. Sokan azt gondolják, hogy a temetés után jobb lesz, de sajnos inkább az ellenkezője igaz. Ez a burok is szélesedik, kevésbé jönnek a rokonok. A gyászolóban pedig többnyire van egy visszatartó erő, nem szeretne senkinek a terhére lenni, folyton sírni, inkább visszafojtja az érzelmeit. Pedig az egyik legfontosabb dolog kiadni, kiengedni ezeket. Teljesen másként gyászolnak a nők és a férfiak. A férfiakra nagyobb társadalmi nyomás nehezedik, hogy ne mutassák ki annyira az érzelmeiket.
Renáta: A temetés után valóban történik egyfajta elmagányosodás. Egyrészt úgy érzik a hozzátartozók, hogy jobb, ha békén hagyják a gyászolót, másrészt nem is tudják, mit mondjanak neki. Inkább nem is látogatják. Így többszörös veszteséggel kell megküzdenie. Ilyen esetben is sokat jelenthet egy csoport. Lehet, hogy bőven lenne mondanivalója, csak nincs kinek mondania, aki érti is.
És lehet, hogy fontos is neki, hogy beszéljen az elvesztett szerettéről, őrizze az emlékét.
Renáta: A hozzátartozók viszont épp emiatt érezhetik úgy, hogy nem tudja feldolgozni, mert mindig róla beszél. És nem tudják, hogy mit reagáljanak.
Laura: Nem tudjuk a halál tényét kezelni. Még akkor sem, ha előre látható, hogy be fog következni. A bűntudattal is meg kell küzdeni ilyenkor, a haraggal saját magunk iránt. Hogy mit kellett volna másként tenni, mit nem mondtak el neki.
Mire számítsanak azok, akik eljönnek ezekre a csoportfoglalkozásokra? Mi történik majd?
Renáta: Ez egy tíz alkalmas foglalkozás-sorozat lesz, ami a második alkalomtól zárt, utána már nem lehet csatlakozni. Egy alkalom másfél-két órás lesz majd. Úgy hirdettük meg, hogy felnőtteket és gyerekeket is várunk együtt. Mert sokszor a gyerekek gyászával még nehezebb mit kezdeni. Ha lesz rá igény, tartunk majd külön gyerek és felnőtt csoportot is párhuzamosan.
Egy gyászoló kisgyerekhez pedig nehezebb közelíteni, igaz?
Laura: Így van, ezért a gyerekekkel kreatív módszerek segítségével szeretnénk foglalkozni, játékosan, rajzzal, festéssel egybekötve.
Mit tehet az, aki a hozzátartozóját, ismerősét szeretné elhozni a csoportba? Mivel győzze meg?
Laura: Ha úgy érzi, hogy még nem kész a csoportra, jó módszer lehet, ha elkíséri. És talán arra érdemes felhívni a figyelmét, hogy itt sorstársközösségre talál. Olyanokkal lesz egy csoportban, akik pontosan azon mennek keresztül, amin ő. Teljesen másként beszélgethet velük a veszteségéről, mint mondjuk egy szomszéddal, amikor összefutnak a lépcsőházban. Támogató fülekre talál.
Egy ilyen terápiás csoport akkor is segíthet, ha eljön az illető a foglalkozásokra, de nem nagyon beszél?
Laura: Igen, ez is jellemző szokott lenni, hogy az első három-négy alkalommal valaki inkább megfigyelőként vesz rész, vagy legfeljebb igennel, nemmel válaszol, elkerüli a válaszadást. A vége felé kezd csak megnyílni, akkor pedig már bánja is, hogy vége a tíz alkalomnak.
Lehet folytatása? Fordulhatnak egyénileg is hozzátok, akár egy-egy foglalkozás végén?
Laura: Persze, sőt, volt aki nem szívesen beszélgetett a csoportban, de egyénileg szeretett volna eljönni, és erre is lehetőséget biztosítottunk neki.
Renáta: Csak nagyon sok olyan terápiás feladat van, ami inkább csoportban működik, fejti ki a hatását igazán.
Szóba került, hogy ilyenkor sokan próbálják elfojtani az érzéseiket. Amikor gyászolókkal találkoztok, biztatjátok őket arra, hogy adják ki magukból a fájdalmat, sírjanak, mutassák ki az érzéseiket?
Laura: Igen, és sokszor nem is ránk van szükség, hanem a csoportra. A csoport tudja olyan szinten megtámogatni az egyént, hogy felvállalja az érzéseit. És a többiek csatlakoznak. Lehet, hogy más periódusban, más gyászfeldolgozási szakaszban tartanak, és vissza tudják idézni, hogy ők is átélték már azt, amin a másik éppen keresztül megy. Ez ad a gyászolónak egyfajta megerősítést, hogy nem csak ő éli át ezeket a szörnyű érzéseket.
Renáta: Előfordul, hogy valaki éveken át elnyomja az érzéseit, és úgy érzi, továbblépett. Aztán egy újabb haláleset tépi fel a sebeket, és akkor döbben rá, hogy még nem dolgozta fel. Ezért is nagyon fontos, hogy éljék meg az érzéseiket, nézzenek szembe vele. Még hogy ha úgy érzi, hogy beleőrül, akkor is.
