Lanzarote: valami vége és valami egészen más kezdete - EuroKempi útinapló 17.Lanzarote: valami vége és valami egészen más kezdete - EuroKempi útinapló 17.
112. nap - október 8., hétfő: Cádiz (Playa de Torregorda) → Cádiz (Rio de San Pedro)
Furcsa reggelre ébredtünk. Egy árnyék ébresztett minket, ami egy emberé volt, aki oda-vissza sétált a hátsó ablak előtt. Az ablakunk sötétítve van és mi belülről figyeltük az alakot, aki folyamatosan bámulta az ablakunkat. Még félálomban találgattuk, hogy vajon mit akarhat. Amikor már keresztbe beállt mögénk egy tök üres parkolóba, az rendesen kiverte az álmot a szemünkből. Kiszálltam a kocsiból, és úgy csináltam, mintha lenne valami dolgom a jármű körül, majd ráköszöntem, hogy észrevegye magát. Visszaintett, de egyáltalán nem zavartatta magát. Pár perc múlva elállt mögülünk, de sajnos nem ment messzire és egy távolabbi pontról figyelt minket tovább. Vártunk, hogy elmenjen, de amint kinyitottuk az oldalsó ajtót, közelebb jött ismét és próbált belátni.
Egymást bámultuk az ablakon keresztül és csak nem akart elmenni! Felkaptam a paprika spray-t és kiszálltam megkérdezni tőle, hogy mégis mi a problémája. Azt mondta, hogy “csak néz”. Ez feltűnt, gondoltam magamban, de amikor visszakérdeztem, hogy miért, arra már nem tudott válaszolni és megint hátra tolatott a parkoló végébe, de sajnos nem állt tovább. Egy német fiatal pár parkolt mellettünk és amikor látták, hogy beszéltem vele, egyikük odajött és megkérdezte, mi történt, mert ők is arra ébredtek, hogy hajnalban nézi őket az ablakon keresztül. Ők nem is terveztek tovább maradni, mi viszont igen, de az események hatására inkább mi is úgy döntöttünk, hogy keresünk egy másik helyet.
Cádiz egy természetes földnyelven helyezkedik el és az egyik legidősebb európai városok egyike. A föníciaiak alapították és a spanyol haditengerészet főhadiszállása a XVIII. század óta. Mivel amúgy is ki kellett nyomtatnunk a kompjegyünket, hogy ne hagyjuk az utolsó pillanatra, futólag érintettük a belváros peremét és a nagy ijedtségre beültünk egy közeli kávézóba reggelizni. Kinéztünk egy új helyet az éjszakára, ahol remélhetőleg nyugtunk lesz.
A San Pedro folyó partján álltunk meg egy csendes kis eldugott parkolóban, remek kilátással a fehér La Constitución de 1812 hídra, ami tökéletes előteret biztosított az utolsó kontinentális spanyol naplementénkhez. Mielőtt ágyba mentünk, sűrűn kinéztünk az ablakon meggyőződni, hogy senki nem figyel minket.
113. nap - október 9., kedd: Cádiz (Rio de San Pedro) → Trasmediterranea Ferry (Albayzin)
Nyugalmas éjszakánk és reggelünk volt, mintha az előző reggel csak egy rossz álom lett volna. Terveztünk egy kis városnézést Cádizban, mivel a komp csak délután ötkor indult, de mire összeraktuk a dolgokat, amikre szükségünk lesz az úton, már bőven délután volt. A kikötő közelében leparkoltunk, és a biztonság kedvéért megkérdeztük az őrt a kapuban, hogy mikortól lehet sorakozni, amire a válasz az volt, hogy már nyitva van a kapu és már fogadják az utasokat. Ezzel a városnézést le is fújtuk, visszasiettünk a kocsihoz, és célba vettük a kikötő legtávolabbi csücskét, ahol az Albayzin nevű hatalmas gépezet várakozott. Egy koordinátor megnézte a jegyünket és beállított minket a lakóautós sorba Arrecife, Lanzarote fővárosa felé.
Ezek a járatok heti egyszer indulnak és az összes szigetet érintik, ezért nagyon fontos rendszerezve beállítani az autókat, hogy senki se ragadjon be kiszállásnál. Három óra várakozás után végre megindult a sor és természetesen mivel az első megálló Arrecife, ezért a mi sorunk szállt fel utoljára. Egy jó pár ellenőrzésen áthaladva végre a nagy fémtest előtt állhatunk, és amikor a személyzet megadta a jelet, megindultunk a gépszörny gyomrába. Megfordult a fejünkben, hogy “véletlenül” a kocsiban maradunk, de tisztában voltunk vele, hogy ez sajnos szigorúan tiltott, így hát megindultunk felfelé és a recepción bejelentkezve megérkeztünk az ülés sorhoz, ami az ezt követő 32 órában a hálószobánk is lett egyben.
Mivel az utolsók között szálltunk fel, szinte alig találtunk ülőhelyet magunknak. A rutinos kompozók elfoglaltak három fotelt is, hogy kényelmesen tudjanak aludni, ezt mi nagyon kifogásoltuk, de csak csendben morgolódtunk, szólni nem mertünk senkinek. Pár perc után megjelent a biztonsági őr, aki velünk együtt utazott és rendbe tette az embereket, meggyőződve arról, hogy mindenkinek van helye.
90 perccel délután öt óra után megmozdultunk, mi az 5. emeletről figyeltük, ahogy a cádizi kikötő egyre távolodik és egy lassú komótos kanyarral ráfordultunk a végtelennek tűnő óceánra, és meg sem állunk 1100 kilométeren keresztül. Izgalmasan indult az utazás, mert nem ültünk még ilyen nagy kompon, és határozottan nem ilyen hosszú ideig, de sajnos az izgalom hamar átcsapott unalommá. Nemcsak az ülőhelyért kellett megküzdeni, hanem később a fali töltőért is, mivel furcsa módon nagyon kis számban voltak a hajóban elszórva, és azokat is egész napra elfoglalták.
Estére amikor már mindenki megvacsorázott rajtunk kívül persze, mert mi készültünk szendvicsekkel és nem akartunk ételre külön költeni, Orsi elvonult aludni és mivel ez viszonylag korán volt, el tudott feküdni keresztben három ülésen. Én még hajnalba nyúlóan rendezgettem a fotókat és videókat a számítógépemen azt tervezve, hogy egész éjszaka fent leszek de képtelen voltam ezt teljesíteni és a földön Orsi székei előtt töltöttem egy pár fájdalmas órát a kemény parkettán.
114. nap - október 10., szerda: Trasmediterranea Ferry (Albayzin) → Arrecife → Playa Honda
Padlón és ülésen alvás nem lesz az új hobbink, az biztos. Mintha agyonvertek volna minket, úgy keltünk fel és fogalmunk sem volt, hogy fogjuk átvészelni az egész napot a hajó belsejében. Előző nap, amikor Orsi elvonult, én a konyhát nézve arra lettem figyelmes, hogy az emberek nem fizetnek az ételért. A recepción kaptunk egy-egy kupont, de azt hittük az csak kedvezményt ad az árból, ám amint kiderült, hogy az étkezések benne vannak az árban, azonnal sorba is álltunk reggeliért. A személyzet, aki csekkolta a kupont, meglepve látta, hogy előző este kihagytuk a vacsorát. Mi csak mosolyogtunk, de belülről sírt a szívünk. Bőséges étellel szolgálják ki az utazókat, úgyhogy erre egyáltalán nem lehetett panaszunk.
Reggeli után elindultunk egy kicsit felfedezni a hajót. Hamar rátaláltunk a nyüzsgő bárra, illetve az abból nyíló tetőteraszra, a dekken lévő napozó ágyakkal. Nem volt nehéz őket elfoglalni, mert a szél nagyon erősen fújt és ez egy kis idő után már sokakat eltántorított. Minket csak a futó záporok tudtak beűzni a hajó belsejébe, amik azért elég sűrűn előfordultak.
Ebéd után próbáltunk egy kicsit aludni, de mindenhol nagyon kényelmetlen volt ledőlni, és nem igazán jártunk sikerrel. A vízszint egy kicsit segített a hullámzásból fakadó furcsa érzékszervi zavarokat enyhíteni, bár nem lettünk rosszul, ez folyton emlékeztetett minket arra, hogy hol is vagyunk. Már nagyon-nagyon untuk magunkat és alig vártuk, hogy vége legyen a kompozásnak.
Alapból 90 perccel később indultunk el, és bár a hajó viszonylag gyorsan haladt, nem tudta behozni a lemaradást és este 11 helyett csak éjfél utánra ígérték az érkezést. Cserébe viszont két órával érkezés előtt már lehetett látni az ablakból a lanzarotei fényeket. Amikor már dokkoláshoz készültünk, mindenkit összehívtak, akiknek eddig szólt a jegye. Felsorakoztunk a folyosón várva, hogy az ajtó kinyíljon és elhagyhassuk a kompot. Hajnali 1 óra után tolatva elindultunk a kijárat felé, majd lehajtva a rámpáról 16 és fél hét utazás után Kempi kerekei már a Kanári-szigetek aszfaltját koptatták.
115. nap - október 11., csütörtök: Playa Honda → Playa Blanca
Az első éjszakánkat a reptér melletti strand parkolójában töltöttük, és mivel be kellett hoznunk egy kis lemaradást, majdnem délig húztuk a lóbőrt. Az idő csodás volt, pont olyan meleg, hogy kényelmesen elviselhető legyen. Megreggeliztünk és lenéztünk a partra megmártózni. Örömmel konstatáltuk, hogy a víz szintén kellemesen frissítő.
A sziget déli felére voltunk hivatalosak, ahol a barátaink laknak, de mivel csak délután végeznek a munkával, még volt időnk elmenni vásárolni és tankolni. Így haladtunk sorban, ám amikor megvettük a borokat és rágcsálnivalókat a nagy találkozóra és átálltunk a benzinkúthoz, az egyik autó elkezdett dudálni, a sofőr pedig mutogatott a kocsink alá. Kiugrottam és elhűlve láttuk, hogy a motorból ömlik valami átlátszó folyadék. Először azt hittük, hogy a hűtővíz, de amint beleszagoltunk, éreztük, hogy gázolaj. Pár perc alatt az üzemanyag már majdnem elérte a mellettünk lévő főutat, és fogalmunk sem volt mitévők legyünk. Furcsamód az autó pöccre indult, így sikerült átállni a benzinkút parkolójába.
Nem akartuk elhinni a balszerencsénket, hogy az első nap az új hazánkban cserben hagy minket hű útitársunk. Orsi elment körbenézni, hogy mióta tart ez az állapot, én addig felhívtam telefonon apumat, aki megnyugtatott, hogy nem nagy dologról van szó, csak az üzemanyag-visszavezető cső ugrott ki a helyéről. Levettem a motor fedelét és egyből láttam is a hibát, amit egy pár másodperc alatt sikerült is megoldani. Mire visszaért Orsi, én már mosollyal a számon jeleztem, hogy minden rendben és egy darabig azt hitte csak viccelek.
A nagy ijedtségre meghúzta a meggylikőrt amit Portugália óta cipelünk magunkkal, majd nagy nehezen célba vettük Playa Blancát. Az út nagyon jó minőségű, de itt sem olyan lapos, mint otthon az Alföldön. Vulkánok és pálmafák árnyékában 30 perc alatt ott voltunk Anikónál, ahol ennek az egész útnak az ötlete elkezdett csírázni a fejünkben.
Most, hogy célba értünk, elkezdünk munkát keresni és megpróbáljuk kialakítani az új életünket. Az útinaplónak itt véget vetünk, de a Facebook-oldalunk továbbra is élni fog, ahol folyamatosan meg fogjuk osztani az örömöket és nehézségeket, amikkel itt kell szembenéznünk.
Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk. – Ryszard Kapuscinski
