A képeslap gyilkosságok (The Postcard Killings) kritika: korrekt krimi, amely sorozatként jobban megállta volna a helyét
A képeslap gyilkosságok (The Postcard Killings) kritika: korrekt krimi, amely sorozatként jobban megállta volna a helyét
A képeslap gyilkosságok (The Postcard Killings) kritika: korrekt krimi, amely sorozatként jobban megállta volna a helyétKülcsín
Amikor elkezdek egy krimit, akkor a legtöbb esetben már az első percekben kiderül, hogy milyen fába is vágtam a fejszém. Tudom, sokak számára teljesen lényegtelen, de nekem nagyon fontos például a főcím, hogyan illeszkedik abba a világba, amit a készítők megteremtettek, illetve a dallamok stílusa is passzoljon az alkotás hangulatához.
Ezután következik a feketeleves, amely során a nyomozós filmek vagy szériák általában megbuknak: a nyitó jelenet. Ha az nincs egyben, ha túltolják, vagy csak szimplán teljesen értelmetlen az egész, akkor a legtöbb esetben fél óra nézés vagy pár rész után el szoktam engedni a történetet.
Szigorúnak tűnik, de higgyétek el, nagyon is sok múlik a felvezetésen, hogy a néző maximálisan át tudja magát adni az élmenynek, amelyet a produkció kínál. Ha ez nincs meg, akkor nyögvenyelős marad az egész, úgy pedig semmi értelme nincs a folytatásnak.
Persze olyan film vagy széria is akad, amely pont a bevezetés után válik izgalmassá, netalántán egy ütős nyitány után lapossá, de szerencsére ezekből van kevesebb, így nagy általánosságban elmondható: sokat elárul egy alkotásról, hogyan fog hozzá a sztori elmesélésének.
A legjobb példa erre A törvény nevében első évada, amely annyira egyben van, hogy azóta sem készült hasonló krimi, de még sorozat sem. Olyannyira, hogy már az intró első dallamaiból sejtettem, nem mindennapi alkotással lesz dolgom. És hát így is lett.
Nos, hasonlóan vettem szemügyre A képeslap gyilkosságokat is, amely az első képkockák alapján rendesen magába szippantott, ám ahogy írtam, az erős kezdés után nem mindig tart a végéig a szufla...
Sztori
Miután különös kegyetlenséggel megölik egy New York-i nyomozó, Jacob Kanon (Jeffrey Dean Morgan) lányát és vejét európai körútjuk egyik állomásán, Angliában, a férfi teljesen összeroppan, ugyanis az ő ötlete volt a városnéző túra, így egyetlen kiutat lát a káoszból: alkoholba folytja bánatát.
A holttestek azonosítása után - részben felesége, Valerie (Famke Janssen) unszolására - aztán beleveti magát a gyilkossági ügybe, ám személyes érintettsége miatt a londoni hatóságok nem engedhetik meg neki, hogy szabadon garázdálkodjon a városban.
Miután kiderül, hogy nem lánya esete volt az első rituális gaztett Európában, Jacob magánakcióba kezd: útja Münchenbe, egy másik bűnügyi helyszínre vezet, ahol megtudja, hogy a vérontás előtt a gyilkosok minden esetben képeslapot küldenek egy helyi újságírónak, amelyben utalásokat helyeznek el a következő emberölésről...
Karakterek
Egy jó nyomozós alkotáshoz híven A képeslap gyilkosságok is számos szereplőt vonultat fel, ám mivel néhány figura bemutatásával lelőném a mozi poénját, csak és kizárólag a cselekmény beindítójaként funkcionáló gyilkosság egyik áldozatának szüleire, Jacob és Valerie Kanonre koncentrálnék.
Jeffrey Dean Morgan sokaknak a The Walking Dead Neganjeként lehet ismerős, így aki a zombis szériában látott erőteljes játékra számít tőle, az csalódni fog, ugyanis bár hellyel-közel hozza a kötelezőt, de néha olyan érdektelen, ezzel együtt pedig értékelhetetlen produkcióval áll elő, mintha nem is akart volna ott lenni a forgatáson. Na, meg az a film eleji zokogás - inkább tűnt hisztinek, mint fájdalmas szenvedésnek.
Jacob feleségét pedig az a Famke Janssen kelti életre, akinek frankón utána kellett nézzek, ugyanis az Elrabolva-mozik óta nem emlékszem rá, hogy láttam volna bármilyen alkotásban is tevékenykedni. Pedig aztán szép számmal termelte a főleg B-kategóriás filmeket, bár elnézve A képeslap gyilkosságokban nyújtott teljesítményét egyáltalán nem csodálom, hogy nem válogatták be egyik közelmúltbéli blockbuster szereplőgárdájába sem.
Összegzés
Igazán vegyes kép alakult ki bennem A képeslap gyilkosságok kapcsán, ugyanis véleményem szerint Liza Marklund és James Patterson regénye több, mint elegendő alapanyag kellett volna legyen ahhoz, hogy egy ízig-vérig klasszikus krimit hozzanak tető alá a készítők... és sajnos ez csak részben sikerült.
A film kifogástalanul rántja be a nézőt: a rituális gyilkosságok bemutatásával szinte az elejétől kezdve sokkol, ezzel teremtve meg egy olyan alaphangulatot, amely a legütősebb nyomozós mozik ismérve.
Ezután lépésről lépésre építi fel azt a cselekményt, amely eleinte tökéletesen adagolja az információkat és fedi fel a rejtélyt (a red herring különösen meggyőző volt), ám ez a fajta építkezés a gyilkosok kilétének leleplezése után olyan gyorsan összecsuklik, mintha téglák helyett szivacsból tákolták volna össze a film alapjait - konkrétan az alkotás felétől akciófilmeket megszégyenítően pörögnek fel az események. Teljesen érthetetlen.
Pedig a kerek egészet látva minden megvolt A képeslap gyilkosságokban ahhoz, hogy sikeres legyen: érdekes, csavaros történet, tehetséges színészek (akik éppen elfelejtettek játszani - azok a krokodilkönnyek, te jó ég!), és még havas helyszíneket is kaptam, amelyek láttán azt hittem, hogy valami grandiózus finálénak leszek a részese, erre olyan gyorsan és méltánytalanul fejezték be a filmet, mintha időre kellett volna leütni a produkciót.
Összességében az egész mozi egy krimiszéria első részének érződött, amely bár felkeltette a figyelmem, de nem tűnt olyan lebilincselőnek, hogy várjam a második epizódot. Talán ha alapból sorozatban gondolkoztak volna... Kár érte.
