6 hónapnál régebbi cikk

Judas and the Black Messiah kritika: bár érzékeny témákat érint, minden porcikáján érződik, hogy Oscarra fáj a foga
·Filmfilm·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
Mafab/Bron Creative
Judas and the Black Messiah kritika: bár érzékeny témákat érint, minden porcikáján érződik, hogy Oscarra fáj a foga
·Filmfilm·Utolsó frissítés: undefined

A trailerek alapján egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem a díjakat mágnesként vonzó Daniel Kaluuya fémjelezte Judas and the Black Messiah. Ám amint azt konstatáltam, az amerikai polgárjogi mozgalmakra fókuszáló mozi nem kevesebb mint hat Oscar-jelölést kapott (többek között a legjobb filmnek járó szobrocskára is pályázik), azon nyomban felkaptam a fejem. Nézzük, hogyan teljesített nálunk a Judas and the Black Messiah!

Külcsín

A Judas and the Black Messiah egy igaz történeten alapuló alkotás, amely Fred Hampton, a Fekete Párducok radikális polgárjogi mozgalom chicagói vezetőjének elárulását és halálának körülményeit mutatja be az FBI-informátorként tevékenykedő Bill O’Neal szemszögén keresztül. Ez eddig stimmt, de ki is az a Hampton és O’Neal? Na, ehhez egy kicsit mélyebbre kell ásni, ám nem feltétlenül szeretnék spoilerezni, így a teljes sztorit ide kattintva tudjátok elolvasni (angolosok előnyben).

Röviden: Fred Hampton egy amerikai aktivista volt, aki az Illinois állambéli Fekete Párducok vezéralakjaként tevékenykedett (nevéhez fűződik a Szivárvány Koalíció) egészen addig, amíg J. Edgar Hoover amerikai elnök és az FBI veszélyesnek nem ítélte tevékenységét, így egy beépített emberrel, Bill O’Neallel próbáltak minden fontos infót megtudni róla.

Hamptont 1969-ben egy rendőrségi rajtaütés során lelőtték, ezt a történetet tárja a nagyközönség elé Shaka King második filmjével, a Judas and the Black Messiah-val, amelyhez olyan tehetségeket sikerült megnyernie, mint Daniel Kaluuya vagy Martin Sheen. Nem beszélve a Marvel-féle Fekete Párduccal (kritikánkat ide kattintva olvashatjátok) nagyot villantó Ryan Cooglerről, aki producerként felügyelte a mozi munkálatait.

 

Sztori

A Judas and the Black Messiah története szerint az 1960-as évek végén járunk, amikor is a 17 éves William O’Nealt (LaKeith Stanfield) autólopáson kapják, majd olyan gyorsan rács mögé juttatják, hogy a fal adja a másikat.

Persze az FBI egyik ügynöke, név szerint Roy Mitchell (Jesse Plemons) gyorsan betalálja a fiatal fiút egy olyan ajánlattal, amellyel könnyen fordíthat a szerencséjén.

Nincs más dolga, mint beépülni a híresen hírhedt Fekete Párducok közé, majd ha ez megvan, akkor vezetőjük Fred Hampton (Daniel Kaluuya) bizalmába férkőzni, hogy minél több információval lássa el a hivatalos szerveket a veszélyesnek titulált mozgalomról.

Igen ám, de mi van akkor, ha a tégla pont azokat a nézetek vallja, mint az általa elárult szervezet?

 

Karakterek

Nos, bármennyire is érződik, hogy a Judas and the Black Messiah az Oscar-díjátadóra készült, azért semmit nem bíztak a véletlenre a készítők, és olyan színészeket szerződtetek a produkcióhoz, akik puszta jelenlétükkel képesek megbabonázni a népeket.

Ennek fényében több igencsak bivalyerős produkciót láttam, közülük is kiemelkedett a Fred Hampton bőrébe bújó Daniel Kaluuya, aki akkorát fejlődött az első Oscar-jelölése (a Tűnj el! című moziban nyújtott teljesítményéért) óta, hogy elkerekedett szemmel néztem minden megszólalását. 

Mondjuk, amikor nem éppen szónokolt valahol, és csak a háttérben tett-vett, netalántán éppen egy másik brigádnál volt látogatóban, nem annyira éreztem fenyegetőnek, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy tiszteletet parancsolónak a jelenlétét, ám amint kinyitotta a száját, ott kő kövön nem maradt.

Ettől függetlenül nem tudta teljesen levetkőzni a barátságos és a légynek sem ártó tekintetét, sőt, ez olyasvalamibe csapott át, mint amit Anthony Mackie-nél tapasztaltam, egyszerűen folyamatosan úgy nézi, méregeti az embert, mintha tudna róla valami szaftos sztorit.

Kaluuyán kívül persze a többiek is rendesen odatették magukat, így például a beépülő piti tolvajt játszó, elsőre leírhatatlan nevű LaKeith Stanfield is ügyeskedett, miközben egészen érdekes karakterfejlődésen ment keresztül, amelynek a végén már azt sem tudja, miben vagy kinek higgyen, nem beszélve Jesse Plemonsról, akinek minden mozzanata a frászt hozta az emberre. Hát még szegény Bill O’Nealre...

Martin Sheen J. Edgar Hoovere pedig maga volt a megtestesült csoda.

 

Összegzés

Miután először megnéztem a Judas and the Black Messiah-t, az volt az első gondolatom, hogy a film komplexitása miatt egyszerűen képtelen vagyok egy épkézláb kritikát kipréselni belőle.

Majd miután másodjára is átrágtam magam rajta, már bátrabban nyúltam az alapanyaghoz, ugyanis nagyjából akkor láttam át teljes egészében, hogy egyrészt miről szól a film, másrészt mire helyezi Shaka King rendező a hangsúlyt - és nem feltétlenül arra, amire első blikkre gondolnátok.

Tavaly hatalmas port kavart George Floyd esete, aki egy rendőri túlkapás áldozata lett. Ezt követően megalakult a Black Lives Matter mozgalom, amely tagjai, szimpatizánsai az afroamerikaiakkal való egyenlő bánásmódért küzdenek.

Ennek fényében sokaknak eszébe juthat, hogy a Judas and the Black Messiah ezt a hullámot próbálja meglovagolni, pedig ez egyáltalán nem így van. Nyilván a téma aktuálisnak mondható, sokakat érdekelhet, szinte mindenkinek megvan róla a véleménye, de a film és King - legnagyobb szerencsénkre - a saját útját kívánta járni.

Sokkal inkább egy tökéletesen megkomponált karakterdrámát láttam, mint egy önéletrajzi ihletésű (bár ezt a műfajt is erősen súrolja), vagy éppen az afroamerikaiak elnyomásáról szóló produkciót. És ez így is van jól. Persze akadnak áthallások, hasonló motívumok, de jelen produkcióban a szereplők a fontosak, nem feltétlenül azok az eszmények, amiket képviselnek.

O’Neal útja egészen egyedülálló, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk Fred Hampton és a Fekete Párducok mindennapjaiba és ezzel együtt a ‘60-as évek társadalmi berendezkedésébe, így szinte tökéletes képet kaphatunk arról, hogy mi is zajlott akkoriban a lehetőségek országában.

Mindezt megfűszerezik egy kis téglás-beépülős sztorival, amely igazán pikánssá teszi ezt, az amúgy érdekes és fontos témákat feszegető filmet.

Nos, a Judas and the Black Messiah nem lesz az év mozija, de szinte biztos vagyok benne, hogy legalább egy Oscar-díjat be fog húzni, hiszen a színészek teljesítménye, a zenei aláfestés és az eszméletlen képek is mind-mind elismerést érdemelnek.

10/8 - A Judas and the Black Messiah kivételes alkotás, amelyet témája, szereplői miatt egyszer mindenkinek látnia kell

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek