Oxigén (Oxygen) kritika: bár nem a legkönnyebben emészthető, igazi meglepetéssel rukkolt elő a Netflix
Oxigén (Oxygen) kritika: bár nem a legkönnyebben emészthető, igazi meglepetéssel rukkolt elő a Netflix
Oxigén (Oxygen) kritika: bár nem a legkönnyebben emészthető, igazi meglepetéssel rukkolt elő a NetflixKülcsín
Mivel (gyanítom sok emberhez hasonlóan) én sem bírom elviselni, ha úgy érzem, elfogy körülettem a hely és levegő, ezért egyáltalán nem vonzanak az olyan alkotások, amelyekben szűk térben kell végigkövetni a főszereplő szenvedéseit.
Hogy ez most egy földalatti bunker vagy egy koporsó, teljesen mindegy, a lényeg, ha véletlenül ilyesmi mozira adom a fejem (mert éppen valami nagyon trendi), akkor egyszerűen olyan para lesz úrrá rajtam, hogy muszáj szüneteket tartanom és rendszeresen meg kell mozgatnom a végtagjaimat (értsd: elkezdek járkálni), nehogy abban a helyzetben érezzem magam, mint a képernyőn vergődő figurák.
De pont ez a lényege a klausztrofób thrillernek, nem? Hogy olyan sokkba kergesse a nézőt, amilyet más produkció alatt nem tud átélni, miközben már-már körmöt tépve szurkol annak a szerencsétlen flótásnak, akit valamilyen balszerencsének köszönhetően dobozba zártak.
Hogy mennyire hidegen hagynak az ilyen klausztrofób borzongások, az is jól mutatja, hogy összesen két darab ilyen mozit tudtam előásni a fejemből, amelyet normálisan végig tudtam nézni - pedig aztán bőven akad kamara-thriller a filmes repertoárban.
Az egyik a Cloverfield Lane 10, amelyet a sikeres előzmény ismeretében muszáj volt elcsípnem, a másik pedig az évek során kultfilmmé érett Élve eltemetve. Slussz, passz, ennyi. Ja, meg ott van a Fűrész második felvonása is, amellyel anno csak a tenyeremből kikacsintgatva próbáltam ismerkedni, ám így is olyannyira tele lett tőle a gatya, hogy nem mertem utána hazamenni haveromtól.
És akkor itt van a Mélanie Laurent által fémjelzett, és a horrorrajongók által egekbe magasztalt Alexandre Aja dirigálásában készült Oxigén, amely új szintre kívánja emelni a klausztrofób filmeket - mindezt a Netflix jóvoltából.
Sztori
Elizabeth Hansen (Mélanie Laurent) egy mindenféle mütyürkével felszerelt fülkében/kabinban/kapszulában (kinek mi) tér magához, ahol - miután kihámozta magát az életjeleit figyelő kütyük sokaságából - egy hang közli vele, hogy nemsokára elfogy az oxigénje, és mindössze 72 perce van arra, hogy kezdjen valamit magával.
Persze Lizt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja az életet, főleg mert néhány zavaros emlékképet leszámítva fogalma sincs arról, ki ő, mi ő, illetve hogyan került abba a fura szerkezetbe.
Így miután kihisztizte magát, kutakodni kezd a szerkezet rendszerében, hátha ki tud nyerni belőle valamilyen használható információt.
Igen ám, de a segítségére szolgáló mesterséges intelligencia (akiről közben kiderül, hogy amúgy M.I.L.O.-nak hívják) folyamatosan olyan válaszokat ad, amelyek még több kérdést vetnek fel az amúgy is összezavarodott nőben.
És közben rohamléptekben fogy az oxigén. Vajon Elizabeth Hansen ki tud kászálódni a tartályból?
Karakterek
Vagy inkább karakter, nem? Merthogy lényegében a kicsivel több mint másfél óra alatt csak Mélanie Laurent-t láthatjuk a képernyőn, aki amúgy akkorát játszott, hogy a fal (vagy ez esetben a kriokamra) adta a másikat.
Az első percek nyögdécselései és siránkozásai után fogalmam sem volt, hogyan fogja egyedül elvinni a hátán a mozit, de a cselekmény előrehaladtával az érzelmek olyan széles skáláját vonultatta fel, hogy öröm volt nézni. Pont úgy viselkedett, ahogy azt elvárnánk egy olyasvalakitől, akinek fogalmam sincs, hol van és ki ő egyáltalán.
Hébe-hóba teljesen indokolatlanul kiakadt, ami idővel cinikus beszólogatásba csapott át (ezek voltak a kedvenc részeim), majd miután M.I.L.O. nyugtatásainak köszönhetően szabályozta légzését, új erőre kapott. Amelyet aztán egy szempillantás alatt fojtott el a szörnyű valóság: a műanyag szarkofágból nincs kiút. És ez ment újra és újra.
Persze ahogy egyre több minden eszébe jutott és elkezdte összerakni a kirakós darabkáit, úgy lett a klausztrofób thrillerből kicsit krimi, majd miután kiderült a teljen igazság, kicsit sci-fi. De pszt, többet nem mondhatok.
Szóval Mélanie Laurent-ról eddig is tudtam, hogy kiváló színész, de amit most letett az asztalra... hát, több mint megsüvegelendő. Remélem a közeljövőben még számos filmben láthatom majd, mert egy ilyen tehetséget egyszerűen szerepeltetni kell. Pont.
Összegzés
Az Oxigén annak ellenére vett le szinte teljesen a lábamról, hogy egyáltalán nem rajongok a hasonló stílusban készült alkotásokért. A thriller oké, na, de a klausztrofób? Enyhén szólva is necces.
És még az első percek után is erősen gondolkodtam a kaszán, mert viszonylag lassan indult be a szabadulós buli, ám amint elkezdődik az okfejtés, a film egy pillanatra sem enged el a képernyő elől. Na jó, talán csak akkor, amikor patkányok hemzsegnek a kriokamrában. Jájj.
Méliane Laurent egészen kivételes produkcióval rukkolt elő, a hangulat végig nyomasztó és feszült, a cselekmény a percek előrehaladtával egyre izgalmasabb lesz (főleg miután elkezdtem kombinálgatni), amikor pedig bekövetkezett a nagy koppanás, frankón - a főszereplőhöz hasonlóan - nekem is az egekben volt a pulzusom. Igen, ilyen jó a cucc.
Persze akadnak benne hibák, néhány elem teljesen feleslegesnek érződik (például a jump scare-ek), de olyannyira magával sodor a túlélésért való küzdelem (sokszor, mintha mi is ténylegesen a részesei lennénk), hogy ezeket vagy nem fogjátok észrevenni, vagy teljesen hidegen hagynak.
A lényeg, hogy az Oxigén szinte az elejétől a végéig a monitor elé szegez, és olyan érzelmeket vált ki belőletek, amilyeneket nem sűrűn tapasztaltok filmnézés közben. Ügyes, nagyon ügyes, Alexandre Aja ismételten a frászt hozza az emberre. De hát így jár, aki klausztrofób kamara-thrillerre adja a fejét...
