Adventi csillagok - Váczi B. Nikolett: Miklós bácsi meséje
Adventi csillagok - Váczi B. Nikolett: Miklós bácsi meséje
Adventi csillagok - Váczi B. Nikolett: Miklós bácsi meséjeVáczi B. Nikolett: Miklós bácsi meséje
Decemberben a várakozás csodálatos varázsa tölti meg a szíveket. Ilyenkor nagyapához utazok vidékre. A vasárnapi ebéd után beszélgetünk és mézest sütünk a régi kemencében.
Mikor már a munka javánál tartunk, mesélni kezd. Mindahányszor együtt sütünk, megkérdezi tőlem, hogy ismerem-e már a mézesbábos legény történetét? Persze én mindahányszor azt válaszolom, hogy nem. A pillanatnyi csend árulkodó, hiszen mindketten jól tudjuk az igazságot, de a mese mégis újra és újra elhangzik, mert akkor van ott az ideje.
„Leányom, a mézesbábos legény, amolyan egyszeri ember volt. A vérében volt a fafaragás művészete és a sütés mestersége is. Éppen mézesbáb készítőnek teremtette a jó Isten.
Éjjel nappal dolgozott. Ha nem sütött, akkor vásárokban, búcsúkban árulta a portékáját.
Volt a falujában egy leány, a szép Ilona. Gyönyörű, barna haja volt. A derekáig ért. Azt mondják, a cipész Jancsi fia egyszer megleste otthon, ahogy reggel az ágya szélén ülve fésülte hosszú haját. Minden legény szerelmes volt belé a faluban. Ő volt a környék legszebb leánya. Otthon sajtot készített az anyjával, aztán a vásárba jártak eladni azt. A mézesbábos Miklós folyton megcsodálta, mikor látta. Messziről megismerte csilingelő hangját, kedves nevetését.
Szép Ilona minden vásáron odament a bábos legényhez és sorra nézte a portékáját, de soha nem vett tőle semmit. Néha összetalálkozott a fiatalok tekintete, olyankor mindketten kipirultak, de egymáshoz nem szólottak egy árva szót sem.
Telt múlt az idő és a legény egyre szerelmesebb és egyre nyugtalanabb lett. Vajon miért nem vesz róla tudomást a leány?
András napjának éjszakáján Miklós nekilátott egy új ütőfát faragni körtefából szép Ilonának. Egész éjjel dolgozott rajta. Lázasan faragta a míves munkát. Még reggelig elkészült és formázott vele egy mézesbábot, amit aznap gondosan elhelyezett a portékái között.
Ment is szép Ilona nézelődni szokásához híven. Hanem a szeme rögtön megakadt a különleges, neki készített mézesen. A kezébe vette, aztán szeme sarkából legördült egy könnycsepp, ami végigfutott kerek, szép arcán.”
Csodaszép történet. Nagyapa, ahogy meséli, arra nincsenek szavak. Az ember szinte érzi, hogy a fiatalok szerelme végül beteljesedik és meseszép véget ér.
Gyakran elmélázok, vajon milyen lehetett az a különleges ütőfa, amit a legény a leánynak faragott.
A mézeseink mindig gyönyörűek. Talán a kemence tüzétől vagy a mesétől, ami végigkíséri közös munkánk minden pillanatát.
A nap végén mikor búcsúzunk nagyapa hosszasan megölel.
– Jövőre is együtt sütünk? – Kérdezi elérzékenyült hangon. Válaszolnom sem kell, mert tudja, hogy így lesz.
Miután kilépek az ajtón, az ablakon visszanézek. Olyankor látom, ahogy a lóca aljából nagyapa elővesz egy kendőbe csomagolt ütőfát és kibontogatja. Leül vele és hosszasan nézi. Kérges, öreg kezével végigsimítja, könny szökik a szemébe, ami végigfut ráncos, hófehér arcán.
