Fejes Gábor: Karsaival karácsonykor évekig együtt énekeltük el a himnuszt!
Fejes Gábor: Karsaival karácsonykor évekig együtt énekeltük el a himnuszt!
Fejes Gábor: Karsaival karácsonykor évekig együtt énekeltük el a himnuszt!Üdvözöllek, Gábor, emlékszel még, hogy mikor és hol kerültél először kapcsolatba a focival?
- Van időd?
Természetesen igen.
- Ok, akkor vágjunk bele: Siófokon kezdtem a helyi ifiben, már olyan régen, nem is emlékszem a dátumára. Előtte gyerekként természetesen én is rúgtam a labdát a környékbeli srácokkal az udvaron és a suliban, de a helyi utánpótlás csapatban kezdődött a hivatalos kalandom a sportággal. A Balaton partjáról kerültem fel Újpestre, nem is akármilyen kalandos módon, ugyanis eredendően nem értem jöttek le Siófokra megnézni a meccsünket a Dózsától, hanem egy hozzám hasonlító, szintén szőke, igencsak ügyes csapattársamért, a Takács Pisti haveromért, aki egyébként valóban remek kis focista volt, a fülén meg tudta állítani a labdát, de azon a napon végül engem szúrtak ki és vittek fel Újpestre. Nem sok időt töltöttem el a liláknál, mert nagyon fiatal voltam, s a rengeteg válogatott sztár között hamar átláttam, hogy egy darabig biztosan nem jut nekem sok szerep ott. Kapóra jött a VT Vasas ( a Vidi akkori neve) hívása, így Fehérvárra kerültem.
Hogy jött a megkeresés, hogy kerültél képbe a Vidinél?
- Karsai Lacival akkor már ismertük egymást az ifiválogatottból, és bár ezt a mai napig nem tudom biztosan, de sejtem, hogy ő jelezhette a vezetőknek, hogy érdemes volna kezdeni velem valamit. Az a helyzet, hogy egyszercsak megjelentek a Dózsánál a fehérvári vezetők és megkérdezték, hogy nem volna-e kedvem hozzájuk szerződni. Viszonylag gyorsan egymás tenyerébe csaptunk, a helyi elöljárókkal is gyorsan megegyeztek és már itt is voltam a VT Vasasnál.
Ha valóban Karsai ajánlott, ekkor később lehet, hogy egy picit megbánhatta, mert éppen őt előzted meg, mint első fehérvári a magyar válogatottban. Belgrádban Jugoszlávia ellen te a kezdőcsapatban kaptál helyet, míg Karsai a második félidőre állt be, így egyszerre ugyan, de időben kicsit előbb léphettél pályára a nagyválogatottban. Miként emlékszel vissza erre a meccsre, illetve az előzményekre, amikor megkaptátok a meghívót. Átvillant rajtad, hogy előttetek még nem volt válogatott labdarúgója Fehérvárnak, aki helyi csapatból, konkrétan a Vidiből került be az A-válogatottba, amelyben hatalmas volt a tülekedés és a főváros centrikusság.
- Nem volt ez téma, eszünkbe sem jutott, hogy mi lehetünk az elsők, de nagyon örültünk a lehetőségnek, ez tény. Később gondoltam csak bele, hogy te jó isten, én lettem az első! De legalább ebben az egy dologban megelőztem Karsait, mert másban esélyem sem lett volna. Egyébként ez egy igazi álom volt nekem, ma is az, ha visszagondolok rá. Gondolj bele, hogy a mai napig, ha a tv-ben vagy élőben látok válogatott meccset, azonnal vigyázzba vágom magam a himnusz alatt és végigfut a fejemben, hogy ez valóban mekkora dolog, hogy a hazámat képviselve hallgathattam a himnuszt. Sőt! Elárulok egy érdekességet:
Sunyival (Karsai) évekig összejártunk karácsonykor és együtt elénekeltük a himnuszt, mert ez mindkettőnknek óriási dolog volt, főleg vidékiként, amikor tényleg alig kaptak lehetőséget a pestieken kívül mások is a nemzeti csapatban.
Ennek okaként nekem is csak három válogatottság adatott meg, de én erre is nagyon büszke vagyok.
Mik voltak az első gondolataid, amikor megtudtad, hogy a kezdő csapat tagja leszel Belgrádban?
- Nem lehet azt az örömöt elmondani, de eleve már úgy voltam vele, hogy egyetlen perc is nagy ajándék és hatalmas dolog, hát még, ha kezdő az ember egy válogatott meccsen.
Mi volt számodra ennek a meccsnek a legemlékezetesebb pillanata a pályára lépésen túl? Emlékszel még például az első labdaérintésre, vagy valami olyan momentumra, ami kifejezetten megmaradt benned?
- Nem, az első labdaérintés nincs meg, de egy dolog élénken él bennem, mert nem volt tőlem mindennapos ez a megoldás: a meccs vége-felé volt, hogy egy hosszú labdát íveltek előre a Jugók a jobbszélsőjük felé, én viszont úgy előztem meg a srácot, hogy sarokkal rúgtam, passzoltam vissza a labdát. Hogy ez honnan jött, nem tudom, de jól sikerült és nagyon megmaradt bennem.
Amikor még Fehérvárra igazoltál, még éppen a másodosztályban vitézkedett a VT Vasas, amely gyakorlatilag ebben az időben indult meg nagyon felfelé. Jött az NB I-be jutás, már Videoton SC-ként, majd második nekifutásra a bennmaradás is, hogy aztán az 1975-76-os idényben már az ország legjobb csapatával büszkélkedjen a város, mégha az arany helyett a máig fájó módon csak ezüstérmes lett a bajnokságban, a jól ismert okok miatt. Nyilván költői a kérdés, de felteszem: így utólag értékelve jó döntés volt Fehérvárra igazolni?
- Naná, egyértelmű! Kiváló döntés volt, hiszen egy jó csapatba és egy szép városban kerültem, nem véletlenül ragadtam is itt. Amikor ugye Újpesten játszottam, ott egy kis fiatal kölyök voltam, itt váltam a Vidinél érett labdarúgóvá és emberré. Eleve - ahogy említettem már - Karsai Laci miatt könnyebb volt a beilleszkedés, és nagyon sokat számított az, hogy a csapat játékosainak jelentős részét tekintve nagyjából egy korosztályhoz tartoztunk. A Bognár Feri és a Posch Feri, akik idősebbek voltak, de amúgy mi fiatalok cipeltük jórészt a "zongorát".
Megérkeztünk a 76-os ezüstérmes csapathoz: mi volt annak a gárdának a titka? Többek szerint egy név, Kovács Ferenc, aki fiatal, 38 éves, mégis igen érett gondolkodású vezetőedzőként rántotta össze komoly egységgé, csapattá az akkori Vidit.
- Igen! Feri bácsi valahogy kifundálta azt, hogy felépíti a csapatot úgy, hogy vannak a nagyon jó játékosok, mint Karsai, Kovács Józsika, Wollek, akik zseniálisak voltak, középen pedig ott egy stabil, nagy munkabírású, harcos mag, mint a pl. a "Macska" (Nagy II János) és szerénységem. Feri bácsi összekovácsolt egy olyan csapatot, amelyben mindenki a legjobb korban a legjobb helyen, poszton szerepelt. De ez a gerinc már korábban kialakult, amikor ő idejött, de az eredménye igazán ebben a 75-76-os idényben csúcsosodott ki. Amúgy ha már szóba került a tőlünk "elbitorolt" aranyérem, nekem pl. a Fradi akkori tagja, Juhász Pista mondta el, hogy abban a szezonban sok meccset megvettek a bajnoki cím érdekében, így mi csinálhattunk bármit, nem nyerhettünk. Hogy aztán, ez valóban így történt-e, nem tudom, de ezt így tudjuk, nem mi találtuk ki... Mi akkor "hengereltünk" szinte mindenkit, de így alakult, nem volt elég, sajnos. Egymás között ezért mondjuk gyakran, hogy
mi bajnokoknak tekintjük magunkat, még akkor is, ha az érem színe ezüstre változott a gyakorlatban arany helyett. Nem mintha ez bármit is változtatna a történelmi tényeken.
Őrzöd ezt az "aranyos" ezüstérmet? Megvan még?
- Megvolt, de nem találom, a fene vigye le, sokat kerestem, de nem jön elő.
Összességében, ha mérlegre teszed a pályafutásod, visszagondolsz a sok nagy Vidi meccsre, mit tudnál kiemelni az ezüstös szereplésen túl? Példának okáért amikor beléptél először az öltözőbe Karsaiékhoz, vagy a villanyvilágítás avatómeccse Honvéd veréssel, hasonlókra gondolnék.
- Oh, hát ez szinte lehetetlen, annyi minden volt. Igen, amikor bementem az öltözőbe és karosszékekben ültünk, ami a Dózsánál csak egy lóca volt, itt egész más, sokkal barátibb, otthonosabb társaság, és pl. amit említettél, az első villanyfényes meccs, ami egy olyan csoda volt, amit nehéz érzékeltetni, hiszen itt volt először vidéken villanyvilágítás, mindjárt a legerősebb fényerejű világítás. Arról már nem is beszélve, hogy a Novath Gyuri egy szép gólt is rúgott, azzal győztünk a Honvéd ellen. Olyan sokszép élményem gyűlt össze, hogy már komolyan gondolkodtam azon, hogy leírom és valakivel, aki ért hozzá, egy könyvet csinálnánk az összegyűlt sztorikból. Volna bőven.
Amikor visszavonultál és adódott a lehetőség, hogy maradj a csapat mellett, csak már nem játékosként, nem hezitáltál?
- Nem! Egyetlen percet sem, mert úgy gondoltam, hogy ezzel folytatólagos lesz a karrierem, először, mint technikai vezető helyettes, majd már technikai vezető. Jó döntés volt. Tudomásul kellett vennem, hogy elszállt felettem az idő, mert akkoriban ez úgy volt, hogy aki elérte a 30 éves kort, azt mondták, hogy öreg és kikerült az NB I-es csapatból. Pedig én is jó erőben éreztem akkor még magam, jól terhelhető voltam akkor is, mint korábban, de nem volt mit tenni, "öreg" lettem, váltanom kellett. Ezzel szemben manapság mi van? 35-36, sőt 37 éves korban világsztárok szaladgálnak, nemzetközi szintű produkcióval. Mi is húztuk volna még sokan, ha lehetett volna, nem nem lehetett.
Ki volt a legjobb játékos akivel egy csapatban szerepeltél?
- Na ez a mai nap legkönnyebb kérdése! Naná, hogy a Karsai Laci! Olyat tudott, amit más nem, el is mondom: nála volt a labda a kezdőkörben, beindult előre a Wollek Tibi, a Csukovics és a Szalmásy, és a Laci pontosan tudta, hoigy kihez kell rúgni ahhoz a labdát, hogy a végén gól legyen belőle. Erre születni kell, ösztönös zseni volt, mindig akadt jó megoldása, remekül átlátta a pályát és oda is rúgta, ahová akarta. Aztán a "Józsika" (Kovács József), aki rendkívül sportszerű, technikás védő, illetve szűrő volt, talán sárga lapot sem kapott egész pályafutása során. Remek kis játékos volt még a Tiber Laci, a Wollek Tibi, akik a maguk posztján kiemelkedő hazai klasszisokká értek a Vidiben. A Wollek Tibi például, ha elindult a labdával, nem tudták feltartóztatni, olyan fizikai ereje és technikája is volt, csak akkor foghatták meg, ha ő akarta.
A régi társakkal, akik még köztünk vannak, tartod a kapcsolatot?
- Nem. Pedig pl. a Tiber Laci itt lakik a közelben, de vele is csak ritkán és futólag találkozom, ahogy épp a minap, amikor rögtön közölte is az üdvözlés után, hogy most nem ér rá, mert sietni kell neki. Aztán bement a boltba. Amikor kimegyek néha a Vidi meccseire, akkor ott találkozom néhány volt játékostárssal, de egyébként nem járunk össze, pedig én vevő lennek rá néha. Kovács Feri bácsi szoboravatóján voltunk még többe együtt, de utána szét is széledtünk.
Van bármiféle hiányérzeted a pályafutásoddal kapcsolatban?
- Nincs! Minden úgy volt rendben, ahogy. Meg voltam elégedve a sorsommal, magammal, kis szürke eminenciásként, de klasszul leéltem az eddigi életem. Letettem valamit az asztalra valószínűleg, mert a mai napig megismernek, rám köszönnek az utcán az emberek, ez számomra nagyon nagy dolog!
A fiaid közül András is NB I-es védő lett, szerepelt több csapatban is az első vonalban a Vidi mellett. Szerinted láthatunk még a jövőben, egyszer majd újabb Fejest Vidi mezben?
- Nem, biztosan nem. Andris esetében is csodálkoztam, hogy végül komolyan vette a focit, mert kiskorától rendszeresen vittem ki magammal a Stadionba. Egy alkalommal aztán nekidurálta magát, rúgott kapura, majd mint aki jól végezte dolgát, leült a labdára. Mondtam is neki azonnal, hogy "gyerek," menjünk azonnal haza, mert azt én nem tűröm el, hogy rúgsz egyet kapura, majd lecsücsülsz a labdára pihenni! De aztán mégiscsak lett belőle valaki, szerintem egész jó kis védő, jó bal lába volt, de már ez is a múlté. Azért örülök, hogy esetében legalább nem esett az alma messzire a fájától!
(Mátay Balázs)
