Hihetetlen körülmények között foszlott szét az újabb vb-álom
Hihetetlen körülmények között foszlott szét az újabb vb-álom
Hihetetlen körülmények között foszlott szét az újabb vb-álomHiába vezetett kétszer is, hiába uralta a játékot, s volt még előnyben a 80. percben, "sikerült" hazai pályán 3-2-re kikapnia a roppant harmatos Írországtól a magyar labdarúgó-válogatottnak az utolsó vb-selejtezőjén, így 39 év után sem sikerült a világbajnoki kvalifikáció. A mieink góljait Lukács Dániel és Varga Barnabás szerezte, a másik oldalon mindháromszor Parrott volt eredményes. Az írek mehetnek a pótselejtezőre, mi pedig gondolkodhatunk azon, miért nem sikerült "ezredszer" sem lemenedzselni egy nekünk álló tétmeccset.
A közönségen megint nem múlott semmi, mert teljesen megtelt a Puskás Aréna, azaz közel 60 ezer néző varázsolt félelmetes hangulatot fiaink számára. Már a kezdés előtt 20 perccel (alábbi képünk ekkor készült) majdnem mindenki a helyén volt. Ugyanez nem volt elmondható nemzeti csapatunkról, mert bár az lett volna a papírforma, hogy az utolsó meccsnek már nincs tétje, mert csütörtökön mi nyertünk Örményországban, a toronymagas favorit portugáloknak pedig sima ügy volt behúzni az írországi mérkőzés, ám Portugália aranylábú fiai könnyen megadták magukat Dublinban, felrúgva az előzetes esélyeket, ezzel meccsben tartva az íreket, miközben ők hazai pályán fiesztázhatnak és húzhatják be a vb-re jutást a csoportutolsó örmények ellen, egyben ki-ki meccsre kényszerítve Szoboszlaiékat az írek ellen.
Nos, utólag már tudjuk, a portugálok számítása megint bejött, a miénk megint nem. Sokadszor nem. Pedig de jól kezdődött! A mieink ragadták magukhoz a kezdeményezést, s a Puskás Akadémia támadója, Lukács Dániel szép fejesével már a 3. percben megszerezték a vezetést! Szoboszlai egy szöglet után ívelte be a labdát balról, Lukács gyönyörűen csúsztatott Kelleher kapujába 3 méterről.
Alig örültük ki magunkat, amikor a 11. minutumban Szalai éppen annyira lépett oda Ogbenének egy beívelés után a kapu előtt, hogy némi VAR-ozgatás után Eskas játékvezető befújta a büntetőt, Parrott pedig úgy vágta be a jobb alsóba, hogy Dibusz érezte az irányt, rajta volt, de nem érte el.
A bekapott gól ellenére is a magyar csapat volt a jobb, több helyzetet is kidolgozott, miután a 37. percben Kerkez balról érkező ívelését Varga Barnabás a 16-os eléterében mellre vette, majd kapásból ballal a bal felső sarokba zúdította, demoralizáló, parádés találat! Ekkor azt lehetett érezni, itt, ma ezt a magyar nemzeti egyletet nem lehet legyőzni, főleg, hogy az ellenfél minden volt, csak nem éppen acélos.
2-1 után is számos lehetőség adódott fiaink előtt, hogy lezárják a meccset, jobbak voltak, sokkal jobbak, mint az írek. Szoboszlai is úgy játszott, ahogy elvárható lenne tőle mindig, úgy tette oda magát, ahogy Liverpoolban szokta. Szervezett, pontos labdákat adott, s maga is számos alkalommal veszélyeztetett. Sallai is, Kerkez is, mindenki azt hozta, amit tud, nem tartalékolt senki. annyival jobbak voltak a mi srácaink, hogyha a meccs hajrájában már néggyel vezetünk, az sem lett volna túlzás.
Csakhogy nem jött az újabb gól, vagy Kelleher védett bravúrral, vagy az irányzékkal volt probléma, de maradt a 2-1. Aztán jött a 80. perc, amikor Parrott került a védők mögé, majd Aziz elé ívelt labdáját a kapujából már késve kilépő Dibusz fölött átemelve egyenlített, szinte a semmiből.
Aztán, ami ezt követően jött, rémálmainkban se köszönjön vissza! Válogatottunk ugyanazt a hibát követte el, mint Dublinban két hónapja, magára húzta a labdarúgás tudományából nem túl magas érdemjeggyel rendelkező szigetországiakat, akik éltek a lehetőséggel, ívelgettek, gyömöszölték a labdát kapunk irányába, ami soha nem feküdt nekünk. Letelt a 90 perc, de ötöt hosszabbított a norvég játékvezető. Ez eleve kicsit soknak tűnt, mert nem állt ennyit a játék. Nem lett volna azonban ezzel túl nagy probléma, de Marco Rossi szövetségi kapitány teljesen fölöslegesen még cserélt kettőt: bejött két olyan játékos Nego és Sallai helyére, akik nem magasak, nem rutinosak, nem alkalmasak az ívelgetős, gyömöszölős ír "foci" elleni védőmunkára. Rossi döntése nagyon rosszul sült el, mert a nyilvánvalóan időhúzó csere miatt rátett még az ötre egy hatodik percet is, amikor aztán bekövetkezett a katasztrófa, holott a cserék nélkül már vége lett volna meccsnek!
A 96. percben jött egy utolsó utáni kétségbeesett vendég próbálkozás, a kapus Kelleher ívelte fel a játékszert, amit Scales továbbcsúsztatott, Parrott pedig az éppencsak beállt Mocsit és a kapujából egy ütemet késve kimozduló Dibuszt megelőzve a kapu bal oldalába talpalt! Ilyen nincs! Balsors? Balszerencse? Rossz döntések? Igen, mind, együtt.
Írország kiénekelte a sajtot a mieink szájából. Megérdemelten? Alapvetően nem, de mégiscsak, mert bár nem sok köze volt a futball nevű játékhoz, főleg a "játék" szó jelentésétől járt igencsak messze a mutatott produkciójuk, egy olyan magyar csapattal találta magát szembe - szeptember után másodszor -, amely rutintalanul, rossz felfogásban hagyta magára erőltetni az ívelgetős, brusztolós stílust, amit nem sikerült levédekeznie. Mindezeket tetőzte Rossi hibája, hogy a hosszabbításban feleslegesen cserélt kettőt, aminek okán még rátett a hosszabbításra a sípmester, éppen annyit, hogy gólt kapjunk ez idő alatt, mindennek a tetejében pedig az éppen becserélt egyik játékos alapos közreműködésével...
Nehéz ilyenkor igazán okosnak lenni. Ezek a fiúk mindent megtettek, jobban fociztak, mint ellenfelük, de elkövettek két hatalmas hibát: számos lehetőségükből sem tudták lezárni a meccset egy harmadik góllal, majd a végén magukra engedték az íreket, hadd ívelgessenek, hadd próbálkozzanak azzal, amit nagyon tudnak. Elúszott tehát az újabb vb-álom, 1986 után 39 évvel még minimum négyet kell várni arra, hogy megint esélyünk legyen a részvételre.
