100 év, ezernyi érem - Hirt Károly és az ARAK-sztori
100 év, ezernyi érem - Hirt Károly és az ARAK-sztori
100 év, ezernyi érem - Hirt Károly és az ARAK-sztoriAz idén ünnepli megalapításának 100 éves évfordulóját az ARAK, amely ennek kapcsán rangos városi elismerésben is részesült. Vannak hitelt érdemlő információk a kezdetekről?
- Igen. 100 év a történészek szempontjából nem egy jelentős időtáv, ám nekünk az, ha visszatekintünk erre az elmúlt évszázadra. A levéltárakban a korszakról sok dokumentum fellelhető, így a vármegye egyesületeként megalakult ARAK kezdeti időszakáról is. Tudni kell azt, hogy az első világháború és a trianoni békediktátum után csökkentették a vesztes államok lehetőségét a megfelelő katonai felkészítésre, de akkori nagyjaink okosan döntöttek, hogy miképpen lehet fiataljaink egészségét a sporton keresztül megőrizni. Klebelsberg Kunónak köszönhetően egy olyan törvényjavaslat kapott zöld utat a parlamentben, ami lehetővé tette vidéki sportegyesületek megalakulását is. Ennek szellemében kezdte meg ténykedését az ARAK is, amely a vármegyei nemesek, a tiszti kar tagjai, az egyházi felekezetek vezetői és oktatási intézmények igazgatói hoztak létre 1924 március 30-án a Szent István teremben. Az első elnök egyébként az akkori alispán, Havranek József volt.
Tehát azt is biztosan tudni, hogy a Szent István terem volt a megalakulás helyszíne?
- Bizony, tudni, mert az akkori híradások, a fellelhető újságok tudósításai ezt pontosan rögzítették. Ez bárki számára elérhető, kutatható.
A te személyedet illetően a 100 év majdnem fele kötődik ehhez az egyesülethez, azzal együtt, hogy néhány évtizeden át a Videoton SC szakosztályaként működött az ARAK. Mit adott neked ez az időszak ebben a sportágban?
- Hűha! Ez egy elég ravasz kérdés, mert nehéz rá egyszerűen válaszolni. Az ARAK 31 éve alakult újra a Vidis időszakot követően, 30 éve működik ismét önálló egyesületként, előtte a fehérvári pályafutásom első 8 esztendejében a Videoton égisze alatt dolgoztam. Ilyen szempontból elmondhatom, hogy eddigi életem felét a helyi atlétikában töltöttem el. Nagyon sok munkát, nagyon sok örömöt és nagyon sok nehézséget is hozott ez az időszak. Azt ki kell emelnem, hogy
én az atlétikában eltöltött tevékenységemet nem munkának, hanem inkább kihívásnak fogtam föl, mert éppen ez a lényege a sportnak, hogy soha nem hátrálunk meg a nehézségek elől, hanem fölvállaljuk és próbáljuk megoldani azokat.
Ilyen volt az, amikor 1993-ban a Videoton SC sorban szüntette meg a szakosztályait, köztük az atlétikait is és el kellett dönteni, hogy akkor most mit csinálunk? Feladjuk a saját és a tanítványaink álmait is, vagy beleállunk a dologba és magunk visszük tovább a szakmai munkát, tudva azt, hogy ez teljesen ismeretlen terep lesz rengeteg nehézséggel, így kell alapítanunk egy egyesületet? Végül ezt választottuk, a megyei szövetség akkori elnöke, a SZÉKOM Kft igazgatója, Tölgyesi Ferenc jelentős segítségével és önkormányzati feladatvállalással, támogatással sikerült ezt megoldanunk, el tudtunk kezdeni építkezni, ami mára eljutott ide, hogy rengeteg remek siker van mögöttünk önálló egyesületként.
Apropó sikerek, eredmények: az önreklámozás távol áll tőled, de én azért megkockáztatom és kijelentem, hogy nélküled nem jutott volna ilyen magasságokba ez a klub. Tölgyesi Feri halála után az edzőség mellett "hátadra vetted" az elnöki teendőket is, és elhivatott munkával továbbra is jöttek a sikerek. Ebből az aspektusból nézve hogyan tekintesz vissza erre a 3 évtizedre?
- A siker nem az én érdemem elsődlegesen! Annak a gyereknek az érdeme, aki megdolgozik ezekért a sikerekért, aki meg akarja mutatni, mire képes, na és persze azoknak a szülőknek, akiktől a jó sportolói géneket, vénát örökölte a gyermek, akinek a nyugodt körülményeket megteremtik a minőségi sportolásra. Amennyiben ezek a dolgok nem adottak egy kislánynál vagy kisfiúnál, hiába a szorgalom, az akarat, nem lesz igazán jó az eredményesség. Ezeket egészíti ki a támogató iskolai közeg és az edző, vagy éppen sportvezető, ami most magam is vagyok. De itt nem is az én személyem a fontos, hanem a tények: készítettünk statisztikákat a 100 év kapcsán, amelyekből kiderül, hogy csak
az újjáalakulástól számolt 30 évben 2005 érmet nyertek sportolóink országos bajnokságokon, ebből 710 magyar bajnoki cím volt! 272 fő öltötte magára válogatott versenyeken a címeres mezt és 320 a magyar válogatottságok száma.
Ezek a számok önmagukért beszélnek. Tehát nem akarnám én ebből kivenni a saját tanítványaimat. Nyilván nagyon sok kiváló eredményt elérő tanítványom volt, itt az élre a két egykori olimpikon, Korányi Balázs és Tölgyesi Balázs kívánkozik. Előbbi a legeredményesebb sportolónk, hiszen Japánban anno a fedettpályás vb-n 4. lett, de volt fedettpályás Eb-bronzérme, szabadtéren Európa-bajnoki 5. helyezése, amit éppen Budapesten ért el, számos ob-aranya, na és persze ott van a két olimpiai elődöntő 800 méteren, ezeket 1996-ban Atlantában, majd 2000-ben, Sydneyben érte el. Végül pedig nem szabad megfeledkeznünk a két Balázsunk és Végh Tibi országos csúcsairól, amelyek között van 28 éve élő rekord (Tölgyesi Balázsé 1500-on), de Korányi fedettpályás, 25 éve felállított 800 méteres csúcsa és Végh Tibor 16 esztendeje megdönthetetlen rekordja 5000 méteren is jelzi a magas szintű munkát. Tímár Leventét sem szeretném kihagyni, ő is a top-versenyzőink közé tartozott. Tényleg nagyon sok olyan tanítványom volt, akikkel élmény volt a közös munka, és öröm volt tapasztalni, hogy nemcsak jó sportolók, de jó tanulók is voltak, magasra jutottak mindannyian a szakterületükön, amerikai egyetemeken szerzett diplomákkal. Korányi Balázs pl. a Reuters nyugat-európai irodájának a munkatársa, Tölgyesi Balázs a hulladékgazdálkodásban számít országosan is már szaktekintélynek, Tímár Levente és Végh Tibor pedig tudományos munkatársak egyetemi, illetve önálló projektben, Új-Zélandon, illetve az Egyesült Államokban, már doktori címmel a zsebükben! Szóval rájuk minden tekintetben büszke lehetek, büszkék lehetünk mindannyian.
A múltról beszéltünk, de vajon mit hozhat a jövő? Főleg annak tükrében, hogy az élversenyzőkkel való foglalkozás és önmagában az élversenyzés ma már nem elsődleges prioritás az ARAK-nál, inkább már az utánpótlásnevelés a fő profil, nem véletlenül Utánpótlás Akadémia a klub.
- Valóban jelenleg már kevesebb az élsportolónk, ami nem tudatos és nem a mi döntésünk okán alakult így, ugyanis el kellett egy idő után fogadnunk azt, hogy bár már van egyetemi képzés helyben, az önkormányzat is folyamatosan dolgozik a lehetőségek bővítésén, ám a nagyobb egyetemi városok, Budapest, Szeged, Debrecen vagy éppen Pécs vonzóbb alternatívát jelentenek az itt nevelkedő és már országos bajnoki címekkel rendelkező atlétáinknak, amikor eljön a továbbtanulás ideje 18-19 éves korban. Hogy csak a legutóbbiakat, Takács Boglárkát és Mátó Sárát említsem, akik nemzetközi szintű futókká érettek, de a tanulmányaik okán eligazoltak. Szabó Dániel az ellenpélda, aki a Kodolányi Egyetem helyi képzésén megtalálta a számítását és ő maradt itt, velünk dolgozik és a mi színeinket is képviselte az emlékezetes tavalyi budapesti vb-n. Egyébként az informatikai robbanásnak is komoly szerepe volt abban, hogy változtak a prioritások a fiatalok és a családjaik részéről és egyre nehezebb a sportágban tartani a tehetséges gyerekeket. Szóval ezekkel kell nekünk megküzdenünk, de egyáltalán nem mondtunk le arról, hogy adott esetben - ha a tehetséges és eredményes fiatal sportoló úgy dönt, hogy marad itt, nem más városban tanul tovább - újabb Korányi és Tölgyesi Balázsokat, Szabó Danikat, azaz élversenyzőket menedzseljünk, mert a szándékunk és a feltételrendszerünk megvan ehhez.
Most, az egyesületi felvezetést követően térjünk át a személyes mederbe: az ifjú Hirt Károly, a gyermek Hirt Karcsi hol és mikor került kapcsolatba a sporttal, az atlétikával?
- Későn, mivel egy kis Baranya megyei faluból származom, ahol még rendes sportpálya sem volt.
A libalegelőn és a focin kívül semmi más nem létezett akkoriban ott, a testnevelés órát is télen a tanteremben tartottuk, annyira szerény lehetőségek voltak szülőfalumban.
Már középiskolás koromban, Pécsett láttam, hogy mi az a kosárlabda, hogy játsszák, akkor voltam először életemben focipályán, illetve akkor ismerkedtem meg úgy általában a sportágak alapjaival, így az atlétikával is. Lementem a PVSK-ba atletizálni, de nagyon rövid időt töltöttem el a pályán, mert komoly deficitem volt azokkal szemben, akik már korábban, 7-8, maximum 9-10 éves korukban elkezdték űzni a sportág valamely szakágát. Érettségit követően teljesen leálltam, majd 22-23 éves koromban, amikor már dolgoztam, egy munkahelyi szpartakiádon (akkoriban divatosak voltak a munkahelyeken is a házon belüli sportversenyek), elindultam atlétika viadalon, s olyan jól éreztem magam, hogy újra elkezdett foglalkoztatni a napi, rendszeres és szervezett keretek közötti sportolás lehetősége. Ennek folyományaként a PMSC-ben jelentkeztem újra sportolásra, de akkor már annyi idő eltelt (23-24 éves voltam), hogy igazából nem tudtam már a korosztályommal felvenni a versenyt, ugyanakkor mégis közel kerültek hozzám a sporttársaim, s ekkor kezdtem az edzősködést, elmentem egy segédedzői tanfolyamra, majd további képzéseket végeztem el, középfokú edzőit, végül szakedzőit. Azt azért nem árt tudni, hogy akkoriban nem a mai néhány nap alatt elvégezhető OKJ-s rendszerben folyt az oktatás, egy segédedzői képzés is egy éven át tartott, a szakedzői pedig 4 éves képzés volt. Összesen 7 évig tartott, mire minden szükséges iskolát elvégeztem ahhoz, hogy szakedzőként tudjak tevékenykedni. A PMSC akkori vezetőedzője, dr. Harsányi László, aki komoly szaktekintély volt a sportágban, sajnos már nincs közöttünk, valószínűleg ő látta meg bennem azt, hogy alkalmas vagyok a másokkal való foglalkozásra. Ő kérdezte meg, hogy lenne- e kedvem edzősködni, gyakorlatilag így kerültem erre a pályára. Először egy lányokból álló középtávfutó csoporttal dolgozhattam. Itt jegyezném meg, hogy mind a mai napig meglehetősen megosztott a sportélet Pécsett, ami nekem nagy szívfájdalmam. Nem igazán jól szervezett, ha mondhatom ezt. Az akkori PMSC és sportiskola között is jelentős feszültség alakult ki. Azt mondta a főnököm, hogy "te jó edző leszel", én pedig erre azt válaszoltam, hogy eredményes edző is szeretnék lenni, de mivel látható volt, hogy nem tudunk hozzáférni a gyerekekhez, nem úgy mint ma, amikor kiváló partnereink az oktatási intézmények, ezért nem tudtam Pécsett úgy dolgozni ahogy azt én szerettem volna. Ekkor kezdtem el erőteljesen foglalkoztatni a gondolat, hogy váltani fogok, majd amikor ezt el is határoztam, akkor jöttem el, 1986-ban ide, Fehérvárra.
Ez egyértelműen jó döntés volt, ezt kijelenthetjük, de ez nyilván nem egyik napról a másikra történt. Miképpen kerültél éppen a mi városunkba?
- Az egyik nagybátyám éppen Szombathelyen dolgozott a vasúton és amikor eldöntöttem, hogy tovább szeretnék lépni, nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol nem egészséges a légkör, nem megfelelő a lehetőségek aránya, az ő ajánlására kaptam lehetőséget, hogy a Haladáshoz kerülhetek, oda, ahol a "dobópápaként" ismertté vált Németh Pali bácsi is dolgozott, de közben a sportág utánpótlás szövetségi kapitánya, dr. Sebő Attila is jelezte, hogy éppen középtávfutó-edzőt keresnek Székesfehérváron a Videotonnál. Ekkor elmentem a Haladáshoz körülnézni, ahol éppen belecsöppentem egy edzői értekezletbe, ahol számomra beigazolódott, ami már akkor tudható volt, hogy a Pali bácsival nem éppen könnyű együtt dolgozni. Kétségkívül nagyon megtisztelő volt, hogy ott vezetőedzői feladatot ajánlottak, de végül úgy határoztam, hogy mivel én megfelelő, nyugodt körülmények között szerettem volna edzősködni, élek a fehérvári lehetőséggel. A Vidinél Pokrovenszki Laci, aki a szakosztály elnöke volt akkoriban, ismertette velem a lehetőségeket, a rám váró feladatokat és ő mutatta meg nekem a várost, ahol akkor jártam először. Tetszett, hogy egyértelmű volt a feladat, hogy mit kell csinálni, egyértelműen szimpatikus volt a fogadtatás, ez döntött nálam. Elsőre egy nagy létszámú gyerekcsoporttal dolgozhattam, bele is vetettem magam a munkába.
Most már 38 éve élsz és dolgozol itt. Elmondhatjuk, hogy mára valóban fehérvári lettél?
- Igen! Természetesen.
Bár a szívem csücske még mindig Baranyáé, Pécsé, de ma már itt érzem magam itthon. Fehérvár sokkal hamarabb befogadott engem, mint ahogy én azt el tudtam fogadni, hogy már nem Pécsett élek. Nagyon szeretek itt lenni, ide köt már minden.
Személyes, családi kapcsolataim természetesen maradtak Baranyában, de már ez a város az otthonom.
A terveidet illetően mit lehet elmondani a közeljövőt tekintve?
- Mivel már a 69. életévemet taposom, elviekben még ennek a ciklusnak a végéig én lennék az ARAK elnöke, ez a mandátum 2026-ig szól. Ugyanakkor, amikor ezt a ciklust elkezdtem, az elnökségnek jeleztem (a mi alapszabályunk úgy szól, hogy az elnökséget a tagság választja meg, majd az elnökség dönt arról, hogy ki legyen tagjai közül az elnök), hogy oké, rendben van, ezt a ciklust elkezdem, de nem biztos, hogy be is fejezem. Jelen állás szerint - nyilván ez még változhat -, jövőre, amikor betöltöm a 70. életévemet, akkor szeretném átadni az elnöki pozíciót másnak. Nyilván erről is egy kollektív döntést fogunk hozni, de most ez a szándékom. A klub érdekei az irányadóak ebben a tekintetben is. Tudni kell, hogy már korábban át akartam adni a pozíciót, de nem tartottam volna korrektnek, hogy a COVID-járvány vagy az energiaválság idején, amikor komoly anyagi és személyi problémáink voltak, nehéz helyzetben álljak fel. Így azonban - ahogy most látszik - egy olyan állapotban lévő klubot fogok tudni átadni, amely felfutó, fejlődő stádiumban van. Ezek a közeli tervek, aztán, hogy a magánéletem miként fog alakulni, nem tudom, de nyilván, amikor nyugdíjas leszek, többet fogok horgászni, gombászni és tájfutni, mert a tájfutás is megmaradt örök szerelemnek. De lehet, hogy azt teszem, mint amit az egyik barátom mondott: "veszek magamnak egy hintaszéket és két hétig abban ülök." Erre én: "és utána? Utána elkezdek hintázni!" De ezt azért szeretném elkerülni.
Amennyiben mérlegre teszed az egész pályafutásodat, amit edzőként és vezetőként be tudtál futni az atlétikában, kijelenthető, hogy elégedett vagy?
- Részben igen, de nem teljes mértékben, vannak hiányérzeteim. Azzal kapcsolatban például, hogy a lehetőségeket nem tudtam teljes egészében kiaknázni.
Úgy gondolom, hogy abban a szakmai közegben, sportolói, edzői közegben, amelyben dolgoztam, több volt a lehetőség, mint amit ki tudtunk belőle hozni.
Itt nyilván rajtunk is múlott, hogy az érdekérvényesítő képességünk milyen színvonalú, mit tudunk elérni. Ezek nem a panasz szavai, azt gondolom, hogy mindegyikünkben egészséges tettvágy dolgozott, és nem az egyéni ambíciók, hanem az, hogy azokból a lehetőségekből, amelyek a rendelkezésünkre álltak, azokból a lehető legtöbben tudjuk kihozni. Összességében szerintem lehetett volna jobban is csinálni, amit csináltunk. Azt, hogy ezt mások kívülről jónak ítélik meg, elismerésre méltónak - itt emelném ki, hogy május 1-jén vehettük át a város legrangosabb sportos kitüntetését, a Székesfehérvár Sportjáért-díjat- , ez nagyon pozitív, ezt nekik kell megítélni, de ettől még bennünk lehet egy olyan igény, hogy azért mi szerettük volna ezt egy picit jobban csinálni.
(Mátay Balázs)
