Bencsik István - aki beleszületett a vidis létbe
Bencsik István - aki beleszületett a vidis létbe
Bencsik István - aki beleszületett a vidis létbeGyakorlatilag az anyatejjel szívtad magadba a Vidi és a sport szeretetét, hiszen édesapád, idősebb Bencsik István a Videoton SC felemelkedésének, nagy klubbá válásának időszakában irányította az egyesületet két évtizeden át, beleszülettél a vidis létbe. Mi volt az első olyan focis, vidis emléked, amit utólag fel tudsz idézni?
- Valóban, felnövekedésünk minden pillanatát áthatotta a sport, a futball, bár azért azt ki kell emelni, hogy ebben az időszakban számos szakosztálya volt a Videotonnak, igen eredményes volt több sportágban is, nem csak a fociban. Így hirtelen emlékszem, hogy kisgyerekként kivitt édesapám egy motokrossz versenyre, az Öreghegy mellett volt egy kitűnő pálya, számos remek viadalt rendeztek ott akkoriban. Kosárlabda mérkőzéseken is gyakran megfordultam, akkor még a Jáky szakközépiskola tornacsarnokában voltak a meccsek, ezek is kiváló élményekkel gazdagítottak gyerekkoromban, de kerékpár- és vitorlás versenyekre is élénken emlékszem, volt élményem bőven. Természetesen minden tekintetben a labdarúgó szakosztály vitte a prímet, sok emlékezetes mérkőzésen szurkoltam a csapatnak, illetve édesapám jóvoltából személyesen ismerhettem a régi nagyokat, Karsait, Kovács Józsefet, Fejest és a többi akkori kiválóságot, hiszen edzéseken is ott tébláboltam néha a közelükben.
Édesapád kapcsán tudjuk, hogy az ő javaslatára vette fel a klub, az akkori VT Vasas a Videoton nevet, regnálása alatt jutott fel először az NB I-be a Vidi és nyert először bajnoki érmet is. A legenda úgy tartja, hogy ő harcolta ki a Sóstói Stadion felépítését is. Bement a Videoton gyár mindenható vezérigazgatójához, Papp Istvánhoz és meg tudta győzni arról, hogy ott lesz a pálya a legjobb helyen. Igaz ez?
- Igen, így történt. Ezzel kapcsolatban érdemes tudni, hogy édesapám a Széchenyi utca 133-ban született, ott nőtt fel a Sóstótól egy jó kőhajításnyira. Akkor az ARAK pályája állt ott a stadion helyén, ami a 60-as évek közepére már nagyon rossz állapotba került. Focizott is apukám az ARAK-ban amikor még létezett a foci szakosztálya, majd néhány év péti kitérő után újra Fehérváron játszott és dolgozott. A visszavonulását követően egyértelműen már a Vadásztölténygyári Vasas, a későbbi Vidi játszotta a főszerepet. 1958-ban, aktív játékospályafutása befejeztével szakosztályvezetőnek, majd 1965-ben sportköri elnöknek nevezték ki. Abban az időben főállásban - mert a sportvezetőséget társadalmi munkában csinálta - a Videoton gyár pénzügyi osztályának vezetője volt, egyben sport tekintetében a vezérigazgató, Papp "elvtárs" jobb keze. Ennek megfelelően közvetlen kapcsolatban volt a vezérigazgatóval és egy beszélgetésük alkalmával vetette fel az ötletet, hogy mivel Berényi úti pálya egyre szűkösebb volt, kinőtte a csapat, s kellett a gyár bővítése okán a terület is a vállalatnak, a Sóstón - ahol volt hely bőven - kellene felépíteni egy új stadiont. Ő mindig hosszabb távokban gondolkodott, a Sóstóban is meglátta azt a lehetőséget, hogy a jó elhelyezkedése mellett a pálya és az egész sportlétesítmény később is bővíthető lesz. Nem volt könnyű egyből meggyőznie Papp Istvánt, aki először máshol képzelte el az új pályát, de végül a vezérigazgató rábólintott a beruházásra, tehát való igaz, hogy édesapám álmodta meg és ennek alapján valósult is meg a Sóstói Stadion. Utólag a döntés egyértelműen őt igazolta.
Az "öreged" kemény, de jó játékos hírében is állt, tehát a pályán sem volt éppen puhány legény, ahogy én hallottam.
- Ez így volt, valóban kemény játékos, kemény balhátvéd hírében állt, aki az életben is következetes, kemény, de korrekt ember. Annak idején, a fociban még nem lehetett cserélni, ha valaki megsérült, akkor lemehetett a pályáról, de nem állhatott a helyére senki. Na már most
apukámmal is megtörtént, hogy eltörte a lábát - mint utóbb kiderült - de bicegve, fél lábbal is a pályán maradt, Na, ő mindenben ilyen kemény ember volt, nem a kompromisszumokról híres, de a döntései szinte mindig igazolást nyertek.
Itt megemlítenék egy nagy élményét, amit nekünk is sokszor mesélt, amikor a már átalakulóban lévő Aranycsapat, 1955-ben még Puskással, Bozsikkal, Kocsissal, Hidegkutival, de már Tichy-vel, Sándor "Csikarral", Csordással és Palotással lejött a Berényi úti pályára egy hírverő mérkőzést játszani, s édesapám vezette fel a pályára a megyei bajnokságban szereplő VT Vasast, a nagy Puskás mellett. Ez neki meghatározó élményt jelentett. A meccset "sok-kevés" arányban (20-0) az Aranycsapat nyerte meg az NB II-es fehérvári egylettel szemben, de maga az élmény, hogy a bálványok ellen focizhattak, az mindent felülmúlt.
Elvonatkoztatva édesapád hatásaitól, téged miként fertőzött meg a sport iránti szeretet?
- Ez egy érdekes történet. A futballban kötöttem ki én is és sokáig játszottam is utánpótlás szinten, de nem így indult! Először úszni kezdtem Tibi bátyámmal egyemben - később ő is a focinál kötött ki és kispályán is játszottunk később együtt, nem is eredménytelenül - , edzésekre jártam az Árpád fürdőbe, majd gondoltam egy merészet, elmentem egy öttusa toborzóra, pontosabban édesanyám vitt el engem, de nem lettem öttusázó, mivel rajtam kívül senki sem jött el akkor arra a toborzóra, így én sem maradtam. "Bepipultam", és mondtam anyukámnak, hogy akkor én elmegyek focizni. Ő nem ellenkezett, elvitt a Vidihez edzésre és ott is ragadtam, 10 évesen. Akkor már édesapám volt az elnök, de egy darabig nem is tudta, hogy én elmentem focizni, annyi dolga volt, s nem került otthon szóba a téma, már vagy 2-3 hete a Vidi kis focistapalántája voltam, mire a tudomására jutott a dolog. Volt egy kis salakos pálya, a lelátó mögött, oda jártunk edzésre, szép emlékeim vannak arról az időszakról.
Ritkán járt a hátsó salakoshoz édesapád, ezek szerint...
- Lehet, de komolyra fordítva a szót, a védelmében annyit el kell mondanom, hogy nagyon sokat dolgozott, fél 7-től fél 3-ig a gyárban volt, majd irány a sportiroda a klubnál, intézte a nap második felében a Videoton SC ügyeit. sokszor csak este találkoztunk vele, de azt tudni kell, hogy ő nagyon komolyan vette az elnöki feladatait, annak ellenére, hogy társadalmi munkában végezte ezt a feladatot, elnökként nem kapott semmiféle fizetséget.
Nyilvánvalóan a klub történetének meghatározó, legaktívabb időszakában volt édesapád a Videoton Sport Club első számú vezetője, akkor, amikor nem csak a foci volt, számos más eredményes szakosztállyal működött az egyesület, mint ahogy ez már szóba is került. Ennek megfelelően az is evidens, hogy Bencsik István volt a Vidi egyik legkiemelkedőbb, legmarkánsabb vezetői személyisége. Te ezt hogy látod?
- Nyilván nem megbántva más későbbi vezetőket, hiszen a 2000-es évektől már más világ volt a klubnál, s egyáltalán a labdarúgásban, mivel a csapatokat már gazdasági társaságok működtették, nem egy állami nagyvállalathoz vagy egyéb szervekhez tartoztak, de nem volt más rajta kívül, aki játékosként már a klubot szolgálta, majd a vezetői ranglétrét végigjárva jutott el az elnökségig, amit társadalmi munkában végzett, eredményesen. Gyorsan hozzátenném, hogy bajnokságot, Magyar Kupát nem nyert akkoriban a Vidi - hogy a focit tartsuk kirakatban -, bár az a bizonyos 1976-os csapat közel állt hozzá, finoman fogalmazva is.
Nekünk azért az egy bajnokcsapat volt, így utólag is...
- Igen, nyilván
a történetet minden régi sportbarát ismeri, azt a bajnoki címet elvették a csapatunktól. Felelevenítve a mindent eldöntő Fradi - Vidi meccsen történteket, engem apukám elvitt az Üllői úti találkozóra, s nem elég, hogy úgy lett a Ferencvárosnak kedvező döntetlen az a mérkőzés, ahogy, a végén még a buszunkat is megdobálták az FTC szurkolói. Ott ültem én is a buszon, nem volt épületes élmény.
Összességében apukám szerepéhez visszatérve, azt gondolom, hogy ő sokat tett azért, hogy a Vidi a város meghatározó klubja lett, továbbá megalapozta azt a rendszert, ami jól bevált, a klub helyét, struktúráját, utánpótlás koncepcióját. Gondoljunk csak Csiszár Istvánra, "Guszti" bácsira, aki máig a klub legélesebb szemű, legkiválóbb utánpótlás szakembere volt, aki több csapatra való későbbi NB I-es és válogatott játékost fedezett fel és hozott a Vidihez. Vele is remekül működött együtt édesapám. Hogy mást ne mondjak, ő hozta Fehérvárra Kovács Ferenc vezetőedzőt, a '76-os csapat meghatározó játékosait, a legnagyobb legendát, Karsait az MTK-tól, nem is akármilyen ügyeskedésekkel, trükkökkel, erről a "Sunyi" tudna nyilván sokat mesélni.
Már megtette...
- Igen, szóval azt gondolom, hogy amit abban a rendszerben, abból az időszakból ki lehetett hozni, azt az én apám kimaxolta. Az egész élete gyakorlatilag erről szólt, a klub építése, szépítése, még a család rovására is gyakran.
Nekünk gyerekkorunkban a nyár a legtöbbször nem a családi nyaralásokról, hanem a játékosigazolásokról, tervezésekről szólt. Emlékszem, hogy a Balatonra sokszor lejutottunk, édesapám ott fogadta a nyaraló kertjében a vezetőket, játékosokat, ott tárgyaltak, egyezkedtek. Kovács Józsinak, egykori legendánknak is néha felidézem azt az emlékem, amikor ő járt nálunk a nyaralónál és ott tárgyaltak az öreggel.
De említhetném dr. Kalocsay Gézát, a remek edzőt, aki a 70-es években dolgozott a klubnál és még sok más játékost, szakembert, akik nem strandolni jöttek annak idején hozzánk a Balatonra. Akkoriban nem fogtam ezt fel, de ma már, visszagondolva a régi dolgokra, elképesztő, hogy ezeket én átélhettem, köszönhetően édesapámnak. Az ő munkáját főképp úgy tudom átérezve értékelni, hogy magam is társadalmi munkában vezetem az FVMLSZ-t, tehát kicsiben azt csinálom, amit ő régen a Vidinél.
Ahogy említetted, jelenleg társadalmi elnöke vagy az MLSZ Fejér Vármegyei Igazgatóságának. Hol tart, hogy áll most a vármegyei foci?
- Én lassan egy évtizede, 2005-ben csatlakoztam a Nemes Ferenc vezette megyei szövetséghez, s mivel neki magasabb feladatai adódtak (volt ideiglenesen az MLSZ elnöke is), így jelezte, hogy az országos elfoglaltságai és klubvezetői teendői miatt kicsit a hátérbe vonulna. 2005 és 2010 között kvázi "felépített", hogy beleszokjak - más kollégákkal együtt - a megyei szövetség rendszerébe, munkájába, így lettem 2010-ben az FMLSZ elnöke, hangsúlyozom, társadalmi munkában. Én azt gondolom, hogy azt, amit 2005-ben vagy 2010-ben megfogalmaztunk, hogy szélsőségektől mentes, kiszámítható, szabálykövető, nyugalmas működést biztosítsunk a megyei igazgatóságnak, beletéve a megfelelő szakmai munkát is, azt én úgy hiszem, sikerült megvalósítani. AZ FVMLSZ ma már országosan is sok mutatóban az élen áll, ez pedig elsődlegesen az apparátus munkájának köszönhető, Schneider Béla igazgató vezetésével.
Amellett, hogy ezt a társadalmi vezetői pozíciót viszed immár lassan másfél évtizede, a civil életben a versenyszférában, banki szférában, majd manapság cégvezetőként tevékenykedsz. Nem volt elég hited, kitartásod, netán tehetséged a sportban, hogy azon a vonalon találd meg a számításaidat, vagy eleve tervezett, szándékos döntés volt ez a civil pályafutás?
- Nézd, én nem voltam akkora tehetség, mint kellett volna, vagy ha igen, az az "örök tehetség" kategória, mert bár nem voltam éppen ügyetlen, de nem szorult belém annyi szorgalom és tehetség, ami ahhoz kellett volna, hogy ebben teljesedjek ki. Egyetemre mentem és emellett a foci már nem fért bele olyan szinten, hogy abban komolyan gondolkodhassak. Közben azért játszottam egy megyei csapatban, sőt az NB II-ben is bemutatkoztam annak idején Keszthelyen, egy Fradi elleni május elsejei hírverő meccs is megadatott nekem a Zsiborás, Jancsika, Zsinka (ő a Vidiben lett NB I-es játékos) - féle csapat ellen. Ebedlit fogtam pl., aki két gólt rúgott rólam, de számomra örök emlék. Mindenesetre láttam, hogy nekem a gazdasági szféra felé kell mozdulnom, mert agrármérnökként végeztem, a 90-es években pedig szétestek a nagyüzemi gazdálkodások, így a bakszektor felé fordultam. Ott éppen a mezőgazdaság és élelmiszeripar finanszírozásával foglalkozó bankba mentem dolgozni, majd jött még két nagy bank, hogy aztán 25 évet követően átnyergeljek az önkormányzati szektorba, ahol jelenleg is közszolgáltatást végző cégeknél dolgozom, Dunaújvárosban.
Nem bántad meg, hogy ezt az utat választottad?
- Így is alakult, de nem bántam meg, mert emellett a sportban szintén maradni tudtam, s aktív vagyok a pályán is időnként. Amikor befejeztem az egyetemet, akkor a fehérvári kispályás bajnokságot meg is nyertük, ami azért nem kis szó, mert akik ismerik a viszonyokat, tudják, hogy akkoriban nagyon erős, komoly bajnoksága volt a városnak, számos, nagy pályáról ismert kiválósággal. Csucsánszky Zolinak szoktam is emlegetni azt a várpalotai tornát, ahol ő lett a legjobb játékos, én pedig a gólkirály. Összességében jó volt ez így, az én sportpályafutásomba ez fért bele a tehetségemhez és tudásomhoz mérten.
Az, hogy régen az volt, nem kérdés, de vajon manapság mennyire sportos család a Bencsik família?
- Mind a három fiam belekezdett anno a fociba, majd mindannyian a kosárlabdánál kötöttek ki. A kisebbik aztán újra focizni ment, majd ma már teniszezik 16, lassan 17 évesen. A nagyobbak kitartottak a kosárnál az Alba utánpótlásában, illetve aztán az egyetemi csapataikban játszottak. A középső, Norbert jelenleg is egy fővárosi klub színeiben az NB II-ben pattogtat, a legnagyobb fiam, Zsolti pedig már Németországban él, ott dolgozik, már csak hobbi szinten jár el játszani. Az ő életüket is alaposan meghatározza a sport szeretete, nem csak az aktív játék, hiszen nagyon nagy meccsre járók, a Vidi mérkőzés evidens, ha össze tudunk jönni, de az Eb-n is jártunk közösen néhány találkozón a nyáron, közösen szurkolhattunk a magyar csapatnak a lelátóról, ami nagy dolog.
Amennyiben mindent mérlegre teszel, amit anno célként kitűztél magad elé, és ahová eljutottál, akkor mondhatjuk, hogy Bencsik István egy igazán elégedett ember?
- Azt gondolom, hogy Igen! A sportban van egy pici hiányérzetem, lehettem volna kitartóbb, szorgalmasabb, akkor többre vihettem volna, ezt még édesapám is mondta annak idején. Az üzleti életben elértem, amit el lehetett, persze ezer százalékosan nem lehet az ember elégedett, de nincs hiányérzetem, az biztos. Egy nagy álmom van még, amit szeretnék elérni, hogy édesapámnak sportvezetőként méltó emléket állíthassunk. Van már szobra a stadionnál az edzőlegendának, Kovács Ferencnek, s azt gondolom, hogy valamiféle emléket a helyi sport, a helyi foci más nagyságaival együtt ő is megérdemelne. A formátumot majd a város vagy a klub, vagy akik ezt felkarolják, eldöntik. A lényeg, hogy meg kell emlékezni a múlt nagyjairól, játékosairól, vezetőiről, a foci bármiféle pozícióban sikeresen tevékenykedő embereiről is, így lenne teljes a kép. Ez az ami még számomra is egy jelentős feladat, amit szeretnék elérni.
