Babos Rita - három ob-arany, csigolyarepedéssel
Babos Rita - három ob-arany, csigolyarepedéssel
Babos Rita - három ob-arany, csigolyarepedéssel- A szokásos nyitó kérdés nálad is változatlan: hol, mikor, miképpen kezdődött a te kapcsolatod a sporttal, ezen belül természetesen az atlétikával?
- Csornán születtem, ott kezdődött minden, már akkor megpecsételődött a sorsom, hogy a sport főszerepet játszik majd az életemben. Édesapám szintén élsportoló volt, atléta, és testnevelő tanárként is dolgozott, így korán közel került hozzám a sport. Már a születésem után megállapította apukám a lábaimról, hogy "futni jó lesz", úgyhogy onnantól kezdve egyértelmű volt az utam. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a tornateremben apukámmal.
Az atlétika nem volt evidens számomra, szüleim hagyták, hogy megtaláljam, mi az ami közel áll a szívemhez. Nagyon jó döntés volt a szüleimtől, hogy először, 7 évesen néptáncra írattak be, mert az mindenhez jó alapokat adott. 11 éven át táncoltam, s mellette próbáltam ki különböző sportágakat, így például a kézilabdát, majd a kosárlabdát. Otthon nyolcadikos koromban jött az első meghatározó sportélmény, amikor már az atlétikába is belekóstoltam, ugyanis indultam a diákolimpián, amit sikerült is megnyernem, ez pedig olyan lökést, motivációt adott, ami segített meghozni a döntést, mi is legyen az én utam.
Attól kezdve már az atlétika töltötte ki az életem.
- Apropó: mi is legyen az én utam... Milyen út vezetett ide, Székesfehérvárra?
- Ez egy szép, hosszú út volt. Amikor úgy döntöttem, hogy maradok az atlétika mellett, akkor otthon, Csornán csak az ottani focipálya alapvonalon kívüli, nem túl jó minőségű részén, vagy a salakos pályán gyakorolhattam. Akkor már a helyi atlétika szakosztály nem működött, ezért édesapám egykori kiváló versenyzője, távolugrója, Németh Gyula invitált a Soproni Sportiskolába, ahol éppen szükség volt egy, a csapatbajnokságban használható versenyzőre, s mivel ezt bennem gondolták megtalálni, gyorsan leigazoltak. Nem volt sikertelen az "akció", mivel az őszi csb-n megnyertem a távolugrást. Ez egy nagyon komoly lökést adott nekem afelé, hogy minél több versenyszámot kipróbáljak, majd a hasonló csapatviadalok miatt tanultam bele a hármasugrásba és csináltam végig a hétpróbát. Nyertem mindegyikben csapatbajnokságot, korosztályosat és felnőttet egyaránt, úgyhogy a középiskolás éveket Sopronban töltöttem. Onnan Győrbe vezetett az utam, mert oda mentem továbbtanulni környezetmérnöknek és a bejárás, az edzések, valamint az egyetemi támogatások miatt sokkal célszerűbb, szerencsésebb volt ott egyesületet találnom. Ez a Győri Dózsa lett, ott töltöttem az egyetemi éveket, valamint még utána néhányat, ezt követően 2009-ben érkeztem meg ide, Székesfehérvárra, azóta ARAK-os vagyok.
- Az igazi komoly egyéni sikerek is itt találtak meg, visszavonulásodig, 2014-ig számos sikert arattál az ARAK színeiben. Ebből az időszakból mely eredményeidre vagy leginkább büszke?
- Jó, hogy többes számban kérdezed, nehéz lenne egyet kiemelni, hiszen az eredmények mögött nagyon sok minden van, ami kívülről nem látszik, ha valaki csak olvassa, kinek milyen helyezése van az adott versenyen.
Az egyik legemlékezetesebb és számomra nagyon fontos élmény az első, a 2009-es fehérvári évemhez kötődik, amikor frissen igazolt ARAK-osként sikerült - mint utóbb kiderült, csigolyarepedéssel - végig csinálnom a fedett országos bajnokságot, s nem csak végig csinálni, de három ugró számban, három aranyérmet nyertem, mindegyiket egyéni csúccsal. Talán nem véletlenül mondták akkor, hogy sporttörténelmet írtam, mert a távol, a hármas- és a magasugrás is az én győzelmemmel végződött.
Ez a verseny mindenképpen kiemelt helyen van a szívemben.
- Belegondoltál már, milyen teljesítmény jöhetett volna ebből még ki, ha így is, repedt csigolyával simán, egyéni rekordokkal tudtál nyerni?
- Az az igazság, hogy nem, mert a "mi lett volna, ha?" kérdés nem tényező, nem működik a sportban, semmi sem változik, ha ezen gondolkodik az ember. Nyilván, ahhoz, hogy úgy szerepeltem sérülten is, ahogy, abban szerepet játszott az a jókora adrenalin löket, amivel versenyeztem, ami által ki tudtam zárni a sérülés kellemetlenségeit, és mindent "is" megcsináltam, de másnap azért már jobban fájt, ám az a három arany mindenre gyógyír volt.
- Mi az, amit a mai fiataloknak tudsz mondani, ami téged is motivált gyerekkorodban, hogy mi az, ami miatt érdemes ebbe belevágni, elkezdeni atletizálni?
- Lehet, hogy kicsit közhelyes, de igaz: a sport megtanít győzni és emelt fővel veszíteni, tehát mindenre megtanít. Ez valóban igaz, nagyon sokat kaptam és nagyon sokat tanultam a sport által, nem csak akkor, amikor aranyérem került a nyakamba, hanem akkor is, ha nem úgy jött ki a lépés egy versenyen, ahogy szerettem volna, vagy amikor nem tudtam valamiért elindulni. Tehát én úgy gondolom, azért érdemes ezt a gyerekeknek megtanítani és azért jó, hogy ha ebben benne vannak, mert olyan emberi értékeket is kapnak ez által, amiket egész élet során kamatoztatni tudnak. Megtanít sok olyan dologra, amelyek a hétköznapokban kimaradnának, ha csak az iskolába járnának a gyerekek, s azt is látom, hogy sokkal komolyabb rendszert hoz az életükbe, s bár sok időt el is vesz napi szinten, ugyanakkor a szülőktől kapott visszajelzések és saját tapasztalat alapján is ki tudom jeleneti, hogy a tanulás is könnyebben megy annak, aki sportol.
- Visszatérve a versenyzői időszakod elejére, amikor megérkeztél Fehérvárra: nehéz volt a beilleszkedés?
- Nem! Az egyik legjobb döntés volt az életemben, hogy ezt a várost, ezt az egyesületet választottam. Igaz, már előtte együtt dolgoztunk Tölgyesi Előddel, ő már korábban, győri időszakom végén is segítette a felkészülésemet, így adta magát az, hogy ide jöjjek. Tárt karokkal vártak, befogadtak, egyből megtaláltam a helyem, úgyhogy egyértelműen a legjobb helyre kerültem.
- Mi az ami leginkább hiányérzetet kelt benned? Nyilván, mint élsportoló, általában egy elmaradt siker, érem, egy kimaradt olimpia jelent hiányt valaki pályafutásában. Nálad is van ilyen, úgy tudom, hiszen nagyon készültél a 2012-es ötkarikás játékokra, de végül nem sikerült kvalifikálnod magad.
- Igen, ez így van.
A legnagyobb célom és vágyam az olimpiai szereplés volt, amihez többször is közel álltam hármasugrásban. Akadtak olyan versenyeim, amelyeken nagyon kicsivel beléptem, így érvénytelen lett az ugrásom, de láthatóan nagyra sikeredett, tehát valóban és szó szerint pár centire voltam csak az olimpiától. Volt, amit utólag lemértünk, tudom, hogy mire lehettem volna képes, de itt sem játszik a "ha", a feltételes mód, így nem sikerült teljesítenem a kvalifikációt, ráadásul az utolsó években már a makacs és sok gondot okozó achilles-sérülésem is jelentősen akadályozott.
Igazából tehát valóban, az olimpia, ami kimaradt a pályafutásomból, ennek ellenére nem érzek semmiféle keserűséget, vagy, hogy valamiféle tüske maradt volna bennem, hiszen annyira sok versenyszámban és sok versenyen, hazain és nemzetközin volt lehetőségem részt venni és eredményeket elérni, hogy csak jó dolgokra tudok visszaemlékezni, és azzal, hogy most is ott vagyok a pályán, már edzőként, átadva a tanítványoknak mindazt, amit én tapasztaltam, már azt gondolom, hogy teljessé vált az egész életem.
- Egy konkrét szituáció ugrott most be nekem rólad: volt egy olyan országos verseny, ahol miközben még zajlott az egyik versenyszámod, már kezdődött a másik, a magasugrás, és úgy rohantál egyikről a másikra, hogy a többiek már túl voltak az első-második próbálkozásaikon, s így is dobogóra állhattál. Gondolom, ez számodra is emlékezetes.
- Valóban, ez egyébként előfordult máskor is, vagy legalábbis hasonló. Amikor például a három ob-aranyat nyertem, akkor is. Ez azért különlegesebb, mert általában a távol és magasugró számokat nem nagyon szokták úgy összhangba hozni időrendben, hogy mindent "is" lehessen csinálni, főképp azért, mert nagyon ritka, hogy valaki éppen ebben a kettőben induljon egy versenyen. Ezért fordult elő velem párszor, hogy a hármasugrásról rohantam oda magast ugrani, mert az már ment. Ehhez persze kellett az is, hogy minél jobb eredményem legyen magasban, hogy beleférjen az, ha csak a második, netán harmadik kísérlettől tudok beszállni.
Ez a konkrét viadal, amit említettél, ez egy Budapest Bajnokság volt, ami a csapat Eb-re és EK-ra kvalifikált. Itt, mire átértem a hármasról a magasugrásra, már 175 centin volt a léc, és itt már csak azok ugrottak, akik még versenyben voltak, javítani kényszerültek, és végül rajtam kívül más nem is teljesítette azt a magasságot, majd 180 feletti eredménnyel nyertem meg a versenyt.
Ez valóban emlékezetes ebből a szempontból.
- Gyakorlatilag az összes ugró számban versenyeztél és értél el komoly sikereket. Mi volt ezek közül a kedvenc? Mert az eredmények alapján azt gondolhatnánk, hogy a hármasugrás, de korántsem biztos, hogy ez így is volt.
- Valóban, merthogy számomra a magasugrás volt a kedvenc. Mivel mindegyik ugrásnem jól ment, ezért a felkészülés elején el kellett dönteni, hogy mégis melyik az a szám, amire leginkább a hangsúlyt fektetjük, és nálam mindig valahogy fordítva működött, hogy amikor készültem a hármasra, akkor jött ott is az eredmény, de valahogy a magasugrásban sikerült az előzőekhez képest kimagaslót nyújtani. Ugyanakkor akadt, hogy ez fordítva történt, de valamiért mindig a magasugrás volt az, ami hozzám a legközelebb állt. Nehéz ezt szóban elmondani, aki kipróbálta már, tudja, érti, miről beszélek. Számomra van egy olyan könnyedsége, van benne egy megfoghatatlan plusz, ami miatt az volt a szívem csücske, s ha tehetném, akkor ez lenne, amit újra kezdenék.
- Amikor kellett, akkor mi vagy ki döntötte el, hogy ha csak egy versenyszámra koncentrálsz, vagy csak egyben tudsz indulni, akkor a hármasugrás legyen az? Mert végül ezen volt leginkább a fókusz.
- Az eredményesség lehetősége, a hármasugrásban voltam talán ahhoz a legközelebb, hogy olyan szintre jussak el, amire szerettem volna, s mivel a legjobb eredményeimet valóban hármasban hoztam, ez lett a kiemelt.
- Jelenleg az ARAK-nál dolgozol edzőként és szervezőként. Ezek azért egymás mellett nem kevés elfoglaltsággal járnak, ha jól gondolom.
- Igen. Amíg a gyerekek iskolában vannak, tehát a délelőtt időszakban a szervezési feladatok kerülnek előtérbe, amelyek sokrétűek, versenyidőszaktól is függőek. A tagdíj-nyilvántartástól kezdve a regisztrációkig, adminisztrációkig, edzőtáborok szervezéséig van feladat bőven, persze ezeket megosztjuk egymás között. Majd aztán délután már az edzések veszik át a főszerepet, a gyerekek több turnusban jönnek, tehát általában reggel 8-kor jövök és gyakran csak este 7 után tudok haza indulni.
- Te vagy az ARAKOCSKA program szülőanyja. Honnan jött ez az ötlet, hogy már az óvodás korosztályt is bevonjátok az atlétikába?
- Az az igazság, hogy
szó szerint arra ébredtem éjszaka, hogy ARAKOCSKA! Bevillant, majd másnap jeleztem az akkori elnökünknek, Hirt Károlynak, hogy van ez a "meredek" ötletem, nagyon szeretném megvalósítani, próbáljuk meg a legkisebbekkel is. Ez immár több, mint 10 éve történt, s meglehetősen hiánypótlónak számított, hogy ilyen fiatal kisgyerekekkel mindenféle szűrés és kritériumok nélkül elkezdjünk dolgozni, hiszen ez ennek a programnak pont az a lényege, hogy minden gyerek megtalálja benne a mozgás örömét, tehát nem szűrjük őket, senkinek sem mondjuk, hogy nem elég ügyes és ne jöjjön.
Szépen elindult ez a dolog és most már szerencsére ott tartunk, hogy több csoportban öttől nyolc-kilenc éves kisiskolás korig foglalkozunk a gyerekekkel, akiknek utána szervezetten adott a továbblépés lehetősége egyesületen belül.
- Akad olyan korábbi arakocskás kisgyerek, akiből később jó versenyző lett, vagy most tart ott, hogy az lehet?
- Igen, szerencsére többen is vannak, akik arakocskásként kezdték és máig aktív sportolóink. Azt látom, hogy már ilyen kicsi korban meg lehet szerettetni a gyerekekkel úgy az atlétikát, hogy végül elhivatott sportolókká válnak.
- Alapvetően és elsődlegesen ma már utánpótlásnevelő műhely az ARAK, kevésbé a felnőtt élsportra helyezi a hangsúlyt, mert nagyon sok tehetség megy el fiatal felnőttként, vagy már utánpótlás korban más városokba, más klubokhoz, mert ott tanulnak tovább. Mit lehet tenni, vagy egyáltalán lehet-e bármit is tenni, hogy jobban meg tudja tartani értékeit az ARAK?
- Ez egy nagyon nehéz kérdés! Ki kell emelni, hogy a nálunk sportoló gyerekek nagyon komolyan veszik a tanulmányaikat, akik sportolóként és a tanulásban is élen járnak. Abba nincs beleszólásunk, hogy milyen hivatást válasszanak maguknak, hova menjenek továbbtanulni, így mi arra törekedünk, hogy segítsük őket céljaik elérésében. Tehát nekünk a versenyző a fontos, nem a saját érdekeink. Ha helyben, akkor helyben, ha pedig máshol, akkor abban. Előfordul, hogy valaki itt tud maradni sportolóként úgy is, hogy más városban tanul, akkor abban segítjük, akinek pedig egyesületet is kell váltani, akkor abban támogatjuk.
- A család "sportvénája" vonatkozásában nem sokat tudunk rólad, rólatok. Azon túl hogy édesapád is atléta és testnevelő tanár volt, ma mennyire sportos a Babos család, illetve van-e utánpótlás a családban?
- Gyakorlatilag "egyke" vagyok, nincs testvérem és nincs is más rajtam, illetve apukámon kívül, aki sportol, sportolt. Édesanyám tanárként dolgozott mindvégig, ő nem a sportban jeleskedett, viszont ő az a tökéletes bástya és háttér volt mindig, aki sokat tett azért, hogy mi nyugodtan sportolhassunk, édesapám, majd én is. A párom sem "szakmabeli", viszont azért sikerült annyira megfertőznöm az atlétikával, hogy jár velünk a versenyekre és nem csak nézi, illetve szurkol, ő fotózza ezeket a versenyeket és a sportolóinkat, de hobbisportolóként már ő is jelen van az atlétikában. Ami a legkisebb utánpótlást illeti, sajnos ez nem jött össze számunkra. Az élet sok mindent adott nekem, de ezt az egyet nem. Idővel ezt is el tudtam fogadni, fel tudtam dolgozni és emiatt vannak más olyan dolgok, amikben ki tudunk kiteljesedni.
- Mérlegre téve mindent, amit elértél a pályafutásod alatt, mondhatjuk, hogy nincs benned hiányérzet a már említett elmaradt olimpiai szereplésen kívül? Elérted azt a célt, amit még a kislány Babos Rita maga elé tűzött?
- Úgy gondolom, igen. Tényleg csak jó érzésekkel tudok visszagondolni. Nyilván itt is jöhetne a a mi lett volna, ha, de nincs értelme, és az élet sem ad lehetőséget az "újrajátszásra", így semmiféle hiányérzetem, rossz érzésem nincs, sokat kaptam az atlétikától és most ez a nemes feladat áll előttem, hogy ezekből minél többet átadjak a következő nemzedéknek.
