Részleges folytonosság van hun, avar és magyar között
Részleges folytonosság van hun, avar és magyar között
Részleges folytonosság van hun, avar és magyar közöttA Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont és a Szent István Király Múzeum történésze, Szabados György kötélnek is állt, hogy a helyszínen beszélgessünk az avar korról, az azt megelőző hunokról és mindarról, ami a feltárással kapcsolatba hozható.
Járnak-e a történészek ásatásokra, régészeti feltárásokra?
Talán járnak, de biztos nem eleget. Ezt azért is merem mondani, mert én már harmadjára vagyok a csákberény-aratószérűi avar kori temető feltárásán, de nem érzem elégségesnek ezt a mennyiséget. Nagyra értékelem a régészek munkáját, ami azért is tanulságos, mert amit mi, történészek csak vázlatosan látunk az avar korról, azt ők a helyi jellegzetességek precizitásával is tudják értelmezni. A régészek esetében van egy hatalmas információrobbanás, ami ma is tart. Az írott forrásokkal foglalkozó történészek számára ez a tizennyolcadik században lezárult, azóta csak csurrannak-cseppennek az adatok. Ezért mi egyszerre sajnáljuk és irigyeljük a régészeket.
Akkor kötelező a kérdés: egy ilyen feltárásra meghívják a történészt vagy magától megy oda? Tudjuk, hogy ebben az esetben mi csábítottuk a helyszínre, de hogy történik ez máskor?
Mikor hogy. Van, hogy a történész rimánkodja be magát egy ásatásra, valamikor valóban meghívják, de előfordul e kettő vegyítéke is. Ha a történész jó kapcsolatokat ápol a régészekkel, előbb utóbb meghívják, főleg, ha valóban meg tudja becsülni a régészek munkáját, mint ahogy én.
Érkezésünkkor beavatott abba, hogy amikor egy történész feltárásra megy, a régészek mindig olyan helyet biztosítanak neki, ahol a legkevesebbet tud ártani…
Kalocsa mellett, Solt-Tételhegyen folyt egy ásatás nagyjából tizenkét évvel ezelőtt, amikor baráti alapon egy régészcsapatba kerültem segédmunkára. Képzettségemnek megfelelően csákányoztam, hogy ne a negyvenkilós régész kollegináknak kelljen ezt tennie. De a régészek résen voltak, s amint valami leletgyanús környezet közelébe érkeztem, azonnal odébb söpörtek, hogy ne ártsak. Bár utólag kiderült, felesleges volt az óvintézkedés, mert sikerült engem betenni az egyetlen leletmentes szelvénybe.
Talán itt, Aratószérűn más a helyzet! Ahogy megérkeztünk, egyből szakmai bejárásra mentek Szücsi Frigyes régésszel. Volt-e valami érdekesség, amit most hallott tőle?
Hallatlanul izgalmas volt az Avar Kaganátus népeinek etnikai képeiről egyfajta „finomhangolást” tapasztalni a régészek jóvoltából. A sírmellékletek elemzését továbbra is Szücsi Frigyes kollégámra bíznám, de megkockáztatom: itt a temetkezési szokások szintjén is megjelennek azok a hun utódnépek, például a kutrigurok, akikről az írott források elmondják, hogy az Avar Kaganátus népességét gyarapították. Tudni való: az 568-ban a Kárpát-medencében honfoglaló avar sztyeppebirodalom lakosságát avar–hun keveréknép adta, melyből az elit mindenképpen avar, de volt egy erőteljes hun komponens. Ezért tartotta őket a kortárs bizánci történetíró, Theophülaktosz Szimokattész egyenesen a „var és huni népek” közül valóknak. Hallatlanul érdekes az is, hogy ezen „var és huni népek” közül való etnikai töredékek még 595 táján is gazdagították az Avar Kaganátus állományát. Közöttük három csoportjelölő is létezett: a tarniach, a zabender és a kotragér. Az elsővel nem tudunk mit kezdeni, de a zabender az jó eséllyel a szabir – ami egyébként a magyarokra is vonatkoztatott népnév – a kotragér pedig egyértelműen a kutrigur közösséget jelenti. Hogy tovább borzoljam a kedélyeket, 528 táján élt egy kutrigur–hun uralkodó a Fekete-tenger északi előterében, akit úgy hívtak, hogy Muagyerisz! Erről a névről mutatta ki Moravcsik Gyula bizantinológus, hogy összefügg a későbbi magyar népnévvel. A sztyeppén az teljesen normális, hogy személynévből keletkezik egy nemzetség neve, s ha ez a nemzetség uralomra jut, egy egész népnek nevet adhat. Elég egy példát említeni: az Oszmán is személynévként kezdte…
Egy héttel ezelőtt Szücsi Frigyes elmondta, hogy azok a sírok, ahol állunk, a hatodik század végén, hetedik század elején keletkeztek. 568 az Avar Kaganátus Kárpát-medencei létrejötte, és 595-ben itt már kutrigurok, szabirok voltak. Elképzelhető, hogy azokban a sírokban, amik fölött állunk, akár szabirok, kutrigurok is lehettek? A történeti feljegyzések alapján előfordulhatott ilyen?
Erős a valószínűsége! Ugyanis már az 568-as honfoglaló Avar Kaganátus „var és huni” népessége takarhatott kutigur és kutrigur töredéket. Ekkor még nem tűntek fel saját nevükön, de ebben semmi különleges nincs, hiszen a hatodik századi bizánci historikus, Agathiasz művéből kiderül, hogyan lehet „láthatatlanná” válni. Az utigur és kutrigur testvérnépeket Jusztiniánusz császár diplomáciájának sikerült egymás ellen fordítania, s azok „maguk teljességgel hontalanná váltak úgy, hogy még ősi elnevezésüket is elvesztették. Olyan balszerencsét értek meg ezek a hun népek, hogy még ha egy részük meg is maradt, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni és nevét uráéra kellett cserélni.” Tehát a nevük alapján eltűntek, de nem haltak ki! Kisebb csoda, hogy az előbb említett Theophülaktosz Szimokattész az 595 körüli beköltözéskor a három említett alkategóriát (tarniach, zabender, kotragér) is megnevezte a „var és huni” népekből!
Létezik-e történeti leírás arról, miként temetkeztek a hunok? Ugyan többen állítják, hogy hun sírok nincsenek a Kárpát-medencében, de azért hatvan-egynéhány évig csak itt voltak, csak kellett temetkezniük is!
Történeti leírást csak egy temetésről tudok. Nyilván Attiláról van szó. A folyómederbe temetéséről, a háromkoporsós módozatról – ami nyilván nem köznépre vonatkozik – sokáig azt feltételezték, hogy Ipolyi Arnold, a Magyar Mythologia (1854) szerzője Iordanes gót történetíró alapján legendát költött. De az újabb kutatások kiderítették, hogy ez a hagyomány benne volt a magyar folklórban, sőt ennek egymástól független történeti és régészeti nyomai messze vezetnek Belső-Ázsiába is! Történeti és régészeti adatok nem tudnak összebeszélni! Perdöntő kultúrtörténeti adalék, Petőfi Sándor Lehel vezér című versében a honfoglalásról szóló egyik strófa: „Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos, / Ezt szólították föl: »Vezess minket már most, / Józan okosságod vezéreljen bennünk, / Ha lehetséges, a kívánt földre mennünk; / Mint a darusereg az előljáróját / Ugy követünk téged ország-világon át, / Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban, / Hol Attila alszik három koporsóban.«” Petőfi ezt a verset 1848-ban írta, s az Ipolyi-féle Magyar Mythologia kiadása előtt öt évvel meghalt!
Hadd tegyek fel itt a pusztában egy olyan kérdést, amire a történész lehet, hogy csak egy nyaklevessel válaszol. Krónikáink említik, hogy Attila fia Csaba, Csaba fia Ed, Ed fia Ügyek, Ügyek fia Előd, Előd fia Álmos és Álmos fia Árpád. Ez a megírt vonal létező valóság? Létező, csak nem foglalkozunk vele, hogy Attila egyeneságú leszármazottja Árpád nagyfejedelem?
A nyakleves részemről elmarad. Az idézett hagyományt leginkább Kálti Márk székesfehérvári őrkanonoktól ismerjük, aki 1358-ban szerkesztette a Képes Krónika alapszövegét, amihez Árpád-kori gesztákat is felhasznált. Ami a kérdést illeti: Álmostól visszafelé van egy kötelező biblikus leszármazásrend Noéig, amiben ott van Attila. Jelen formájában ez a leszármazási rend egészen biztosan nem helytálló, mert néhány nemzedék fog át négyszáz évet. De ez nem jelenti azt, hogy az egészet el kell vetni, mert ez egy mítosz! A mítosz pedig identitást alapozó történetté sűrített múlt. Esetünkben a genealógiai szálból kiesnek a kevésbé emlékezetes ősök. A Kálti által olvasott historikusok, vagyis a Képes Krónika tizenegyedik–tizenharmadik századi írói is emberek voltak. Törekedtek az igazmondásra, de például Szent Istvánnal kapcsolatban is bizonyítható, hogy hamisították a történelmet. Szent István és Vazul harcára gondolok, ahol az volt a cél, hogy utólag „összebékítsék” Szent Istvánt, a politikai örökhagyót és Vazult, a királyok vér szerinti ősét. De térjünk vissza a hun vonalra! Szerintem a szerzők látták, hogy a reális magyar-hun hagyomány igen vékonyan fennmaradt valami, és azt az olvasmányaikból ki akarták pótolni. Viszont az fontos, hogy az uralkodóház őséül feltüntették Attilát, méghozzá aktuálpolitikai érdek nélkül. Ugyanis 1192, László szentté avatása után az Árpád-házi királyok és nőági leszármazás révén az Anjouk a szent királyok nemzetségének tagjai voltak. Tehát így egy problémás ős mellé álltak: úgy vállalták fel Attilát, hogy sötét vonásait nem hallgatta el Kézai Simon (1285 körül) és a későbbi krónikás hagyomány sem. Megölte testvérét, halála után összeomlott a birodalom. Ha „villantani” akartak volna egy sikeres őssel, akkor nem Attilát választották volna, hanem Baján avar kagánt, a sikeres avar honfoglalót, aki a Kárpát-medencében megalapította a negyed évezredig fennálló avar sztyeppei államot. Nála nem tudunk arról, hogy testvérgyilkosság terhelte volna a lelkét.
Nem lehetett annyira erős az Avar Kaganátus államszervező képessége, hogy a hunokat is integrálják a kaganátusba, persze Attila nélkül, Attila után? Már csak azért is, mert a kétszázötven év az kétszázötven év, ahhoz viszont a vegyes kultúrákat el kellett fogadniuk, és be kellett engedniük.
Az Avar Kaganátus hosszú fennállása arra bizonyíték, hogy erre az integrációra igenis képesek voltak! Ez egy állami sikertörténet volt. Ebbe azt is bele kell érteni, hogy egyszer csak vége lett, külső támadások, belső viszályok miatt. De a csoportjelölők nem szűntek meg egy jó darabig! Sokszor leírják, hogy „avarnak nevezett hunok”, illetve 871 táján leírja egy egyházi irat, hogy a frankoktól vereséget szenvedő hunok, akik keresztény hitre tértek, azok földjeiket adófizetés fejében mind a mai napig birtokolják. Itt arról van szó, hogy az államszervező kaganátus eltűnése után jobban látszódtak a lefedett csoportok, a kaganátus részei. Azaz a példában említettek akkor is hunok voltak 871-ben, pedig államuk 453-ban megszűnt. Tehát a hun csoportjelölés évszázadokon keresztül kitartott.
Ahogy említette, a krónikák lassan kiürülnek, nincsenek újak, viszont a technikai fejlődés friss lendületet ad a régészetnek. Ön szerint mit lenne érdemes kutatniuk, ami segíthet a történésznek?
Megpróbálok úgy válaszolni, hogy a régészkollégák ne verjenek meg. Mindent! És induljunk ki abból, hogy legyen egy adott temető teljesen feltárva, aztán a régészek a saját módszereikkel keltezzék, ahogy tudják, utána jöhet a fizikai antropológia és az archeogenetika, és ezek így együtt próbálják meg kitalálni, hogy miből mit lehet kihozni. Nagyon érdekes, hogy mikor feltárták a Rákóczifalvi avar temetőt, archeogenetikailag kimutatták a sógor- vagy rokonházasságok szokását. Ez azt jelenti, hogy egy családfő halála után vagy a testvér veszi el az özvegyet, vagy a családfő fiai veszik el az ifjabb feleségeket. Írott forrásban ezzel csak két helyen találkoztam. Az egyikben Géza nagyfejedelem halála után, 997-ben jelent meg kérőként Koppány Sarolt kezéért, függetlenül attól, miként érzett e harcias asszony iránt, akinek fia a kamasz fejedelem, Vajk volt. A másik történetet Sze-ma Csien kínai történetíró írta meg, aki a Krisztus előtti második és első században élt. Ő az ázsiai hunokról írta le, hogy szokás szerint a fivérek veszik el az elhunyt testvér feleségét, illetve a fiatal fiúk elveszik a fiatalabb mostohaanyjukat, azért, hogy a had ne haljon ki. Így a nők által hozott hozomány is a nemzetségen belül maradt. Ebben az az érdekes, hogy e két írott kútfőt erősítette meg egy másik helyen végzett archeogenetikai mérés. Ebből a nagy kulturális térből forrtak ki a hunok, majd az avarok, és végül a magyarok. Azt viszont már a tizennyolcadik században megfogalmazták az írott kútfők, miszerint kizárható, hogy a hunok, az avarok és a magyarok ugyanazok lettek volna, de az is kizárható, hogy a hunokat, avarokat és magyarokat teljesen el lehetne különíteni! Tehát részleges etnikai folytonosság áll fenn!
Ha legalább részleges etnikai folytonosság áll fenn, akkor mégis újrakérdezem: léteztek-e hun temetők a Kárpát-medencében?
Számomra kicsit gyanús bizonyos régészek ama szkepticizmusa, hogy szinte minden hun kori temető maximum hun kori, esetleg germán szokások is vannak benne. Na jó, de akkor a hun kori temetőből mennyi a hun? Mikor mi az, hogy hun? Azt fontos hangsúlyozni, hogy a sztyeppebirodalmak többféle etnikumúak voltak. Walter Pohl osztrák történész szerint Közép-Európában három sztyeppebirodalom, a hun, az avar, majd a magyar képviselte a kora-középkori államiság nem római típusú alternatíváját. Azért az magas fokú üldözési mániára utal, ha valaki túlzott szkepticizmusában Walter Pohlból „turanista” propagandát néz ki.
Viszont Pohl gondolata jól hangzik.
Azért hangzik jól, mert igaz!
Folytatva ezt a gondolatot, a három etnikum folytonossága ilyen megközelítésben tapintható?
Igen! Folytonosság van. Részleges folytonosság, méghozzá egy nagy kultúrkörön belüli azonosságon alapuló folytonosság, nyilván egyedi különbözőségekkel. A részleges folytonosság elismeréséhez a tizennyolcadik századi nagy jezsuita történettudósunk, Pray György is eljutott. Szerintem érdemes lenne ehhez visszatérnünk, levetkőzve a tizenkilencedik századi liberális-nacionalista vagy akár szociál-darwinista álmítoszokat, a huszadik és huszonegyedik század tudásával felvértezve! Nem lesz könnyű feladat, de érdemes vele foglalkozni!
