Egy titokzatos sztyeppeállam Európa közepén: az Avar Kaganátus
Egy titokzatos sztyeppeállam Európa közepén: az Avar Kaganátus
Egy titokzatos sztyeppeállam Európa közepén: az Avar KaganátusElsősorban ezek felől érdeklődtünk Szabados Györgytől, a székesfehérvári Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történészétől, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum történész tanácsadójától.
– Milyenek voltak az avarok? Természetesen nem a külsejük után érdeklődöm, hanem az ázsiai berendezkedésükről.
– Jóllehet tankönyvi szinten keveset tudunk az avarokról, viszont istenigazából többet kellene tudnunk, hiszen az életük, ittlétük – persze közvetett módon – a mai napig kifejti hatását. Ha szándékoltan le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy az avarok is mi vagyunk. De nem lövök le semmilyen poént, ha már most elmondom, hogy a magyar etnogenezis Kárpát-medencei szakaszában nagy szerepe volt az avarságnak.
– Kezdjük az elején!
– Messze, Belső-Ázsiából érkeztek ide, a Kárpát-medencébe az avarok. Az őket megelőző hunokhoz és az őket követő magyarokhoz hasonlóan az eurázsiai sztyeppebirodalom politikai formációját képviselték, vagyis a nem római típusú államberendezkedés alternatíváját nyújtották a népvándorlás kori Európa közepén. Az avarok ebből a szempontból még a hunoknál is érdekesebbek, hiszen elsőként tudták tartósan az uralmuk alá hajtani a Közép-Duna-medence mindkét felét. Mondjuk ki: ők tudták a Kárpát-medencét először tartósan egyesíteni! A hunoknak csak néhány évtized jutott, de a Kárpát-medencében legtovább, bő negyed évezreden keresztül fennálló sztyeppeállam az Avar Kaganátus volt. A magyar sztyeppeállam, a Magyar Nagyfejedelemség csak másfél évszázadot élt, mert Vajk-István éppen a székesfehérvári megkoronázásával egy nyugati, római ihletésű államot léptetett a helyébe, a Magyar Királyságot.
Ha már szóba került külalakjuk, arról is ejtek szót, mert érdekes lesz, de most vissza az eredeti kérdéshez! Az avarok Belső-Ázsiából, a Türk Birodalom vonzásából érkeztek, és lesz még arról szó, hogy az avar politikai szervezettség eljutott a legmagasabb szintre, az egyeduralommal összefogott államiság szintjére. A könnyűlovas-íjász hadi taktikát alkalmazó nép félelmetes, fegyelmezett haderővel rendelkezett.
– Meg tudjuk-e határozni, hogy Belső-Ázsia mely részéről indultak?
– Pontosan semmiképpen. Ha azt mondanám, hogy a mai Kazakisztán–Mongólia térségéből, akkor az egy hozzávetőleges megközelítés lenne, már csak azért is, mert mire ideértek, méghozzá elég gyorsan, jelentősen átalakultak. És ez már elvezet minket az avarok megnevezésének problémájához. A bizánci források szerint a hatodik század közepén a látókörükbe került avarok tulajdonképpen álavarok, mert az igazi avarok ott maradtak keleten, a türkök vonzáskörzetében. A Türk Birodalommal kapcsolatot tartó Bizánci Birodalom egy kicsit a türk álláspontot képviselte, miközben a türkök meg voltak sértődve, hogy az avarok elpártoltak tőlük, kiszakadtak az uralmuk alól, és nem átallták a saját uralkodójukat kagánnak nevezni, miközben a türkök egyeduralkodóját nevezték kagánnak. Valóban nem sok birodalom használta a kaganátus formát, a türk és az avar mellett a Kazár Kaganátust tudnám csak megemlíteni. Tehát a türk propagandától befolyásolt nyugati és főleg bizánci kútfők álavarnak nevezték az ideérkező avarokat.
Hogy az avarok a türkök elől menekülve érkeztek a Kárpát-medencébe, az így nem igaz, mert egy átgondolt, gyors, tudatos hódítást követően érkeztek ide. De még nem tartunk ott! Abban van valami, hogy ezek az avarok nem olyanok voltak, mint akik keleten maradtak. A történetírók látókörébe olyan avarok kerültek, akiknek az etnikai összetétele kettős. A 630 táján elhunyt bizánci történetíró, Theophülaktosz Szimokattész mondja: „Ők a var és huni népek közül valók”, ami azt jelenti, hogy az érkező Avar Kaganátus egy avar–hun népességre alapult. Avar elit által vezetett, de avar–hun népességről volt szó, akikkel hol egyezkedtek, hol háborúztak a bizánciak. 558-ban például avar küldöttség járt Konstantinápolyban, ahol el voltak borzadva a különleges, hosszú és szalaggal font hajú, barbár férfiaktól. Érdekes, hogy ugyanezt a leírást kaptuk a nyugati tudósítóktól 1298-ban a göllheimi csatában hadakozó magyar segédcsapatokról. Az avarok előtti sztyeppeállam, a Hun Birodalom 453-ban omlott össze, a sztyeppei népesség visszahúzódott Kelet-Európába. Egy bő évszázad után ebből a népességből nagyon sokat integrált magába az Avar Birodalom.
– Ekkor még nem voltak itt az avarok, de már képesek voltak integrálni a hunokat?
– Igen. Kelet-Európában már képes volt a hun töredékeket integrálni, tehát az avarok így egy nagy számú hun népességgel gyarapodtak. Mondok egy konkrét példát: volt két hun utódformáció, az utigur és a kutrigur, akiket a bizánci diplomácia uszított egymásnak. Ők nyelvükben, szokásaikban egyazon néphez tartoztak, csak különböző fejedelmek alatt éltek. Közülük a kutriguroknak volt egy Muagerisz nevű uralkodójuk, akinek a neve a magyar népelnevezés őse. A két nép, az utrigurok és a kutrigurok egymás elleni harcukban meggyengültek, és a bizánci történetírók szerint kénytelenek voltak új uralkodójuk alá, az Avar Kaganátus alá betagozódni. Éppen ezért nem véletlen, hogy a nyugati források szerint ezek az avarok időnként hunokként jelennek meg. Ez az Avar Kaganátus a bizánci követjárás után, 568-ban beköltözik a Kárpát-medencébe.
– A beköltözés előtt mennyi idő alatt jöttek át Belső-Ázsiából Európába? Úgy tudom, ez rendkívül rövid idő volt.
– Inkább arról beszélnék, hogy egy sztyeppei állam ugyan gyorsan képes mozogni, de az nem jelenti azt, hogy gyorsan is akar mozogni. Ugyanis átjöttek néhány év alatt Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe, de itt maradtak negyed évezredet!
– Akkor nem az jellemző rájuk, hogy ragaszkodnak a vándorláshoz, hanem valami miatt elindultak, és valami miatt megérkeztek?
– Igen. Az alkalmazkodási képességük kimondottan jellemző. Fontos, hogy a nomadizmus nem jelent céltalan kóborlást. Egy adott uralmi területen belül szabályos szállásváltó gazdálkodási formát jelent. Van egy kevésbé ismert nomadizáló forma, de az észak-dél irányú, azaz nyáron inkább az északi, télen a déli szállást veszik igénybe, és ilyenkor évente akár több száz vagy több ezer kilométert is megtesznek. A kelet–nyugati mozgás viszont politikai okok miatt következik be.
– A népszaporulat nem befolyásolja az utóbbit?
– Több vándorlásnak is toposzszerű eredője, hogy túlszaporodás miatt kirajzani volt kénytelen egy nép. Konkrétan Anonymus ezzel vezeti be a vérszerződés mondáját: őshazájukban annyira elszaporodtak, hogy új hazát kellett keresni, s hogy ezt véghez vigyék, egyeduralkodót választottak maguknak, Álmos nagyfejedelmet. Nos, ez is lehet kiváltó oka a vándorlásnak, ugyanakkor azt azért figyelembe kell venni, hogy az Avar Kaganátus nem tudott a vándorlás során annyira felszaporodni, mint amennyi népelemmel gyarapodott. Tehát csatlakoztak hozzájuk, azaz jelentős politikai vonzerőt képviseltek. Megjegyzem: a magyar csodaszarvasmondában is megjelenik motívumként a túlnépesedés. A másik fontos tényező, hogy miként tudták elfoglalni a Kárpát-medencét. Két viszálykodó fél között lettek a nevető harmadik. A longobárdok és a gepidák viaskodtak egymással – ez az időszak a hunok és az avarok közötti germán korszaka volt a Kárpát-medencének. A longobárdok hívták segítségül az avarokat, így sikerült elüldözni a gepidákat, ugyanakkor az avarok is „visszautasíthatatlan ajánlatot” tettek a longobárdoknak, hogy ideje elindulni délnyugat felé. Paulus diakónus longobárd történetíró így írt erről az „ajánlatról”: elindultak a longobárdok későbbi hazájukba, délnyugat irányba, a későbbi Lombardia területére, de megállapodtak az avarokkal, hogy ha „úgy adódik”, bármikor visszajöhetnek. Nos, ez az írás csak szépségtapasz volt, mert nem „adódott úgy”.
– Mert az avarok nem akarták őket itt látni a Kárpát-medencében?
– Igen, hiszen látták, hogy ez a vidék nagyon jó, a kelet-európai sztyeppékhez képest nedvesebb, jobbak a mezőgazdasági adottságai, katonailag védhetőbb, és ugyanakkor nyitott nyugat és Bizánc felé is. Így aztán 568-ra áthelyezték súlypontjukat a Kárpát-medencébe.
– Az első meghódított terület az Alföld volt, majd a Dunántúl.
– És hogy mennyire kiismerték ezt a területet, jól mutatja, hogy még a honfoglalásuk előtt frank területen összecsaptak a frankokkal.
– Ők még az álavarok?
– Igen. De mondjuk ki, hogy az álavarok a Baján kagán honfoglalói! Bár az érdekes, hogy kagánokat ismerünk az Avar Birodalom elejéről és végéről, de a közepéből nem. Az avar honfoglaláskor már hadakoztak a frankokkal, tehát egyszer már átmentek ezen a területen. Minden GPS nélkül megismerték Európát, benne a Kárpát-medence adottságait, és letelepedtek. Sőt olyannyira vonzók voltak ezek az avarok társadalmilag, politikailag, hogy 595 táján újabb tízezres sztyeppei rokonnéppel gyarapodtak, ugyanis közéjük költöztek a zabenderek, jó eséllyel ők szabirok – ami szintén a magyarok egyik megnevezése – ideköltöztek a kotragérok, akikben nem nehéz felismerni a kutrigur hunokat, valamint közéjük jöttek a tarniachok, akik aztán ki is fogtak rajtuk. Akit már idéztem, Theophülaktosz Szimokattész szerint ezek is a var és huni népek közül valók. Aztán jött a sok tudományos kedélyt borzoló 670-es évekbeli bevándorlási hullám, az onogur bolgárok, akikhez László Gyula, a nagy hatású régészprofesszor a „kettős honfoglalás” elméletét kötötte, vagyis úgy vélte, hogy a 670 táján beérkezők – legalább egy része – „előmagyar”, „onogur magyar” lehetett.
Ez az elmélet vitatott, és sok bizonyíthatósági hiányt tartalmaz. Mindenesetre Szádeczky-Kardoss Samu szegedi professzornak volt egy zseniális meglátása: a Római Birodalom és a Szent István királysága közötti hosszú évszázadokban a Közép-Európára vonatkozó írott anyagok olyan szegényesek és olyannyira ellentmondásosan értékelhetők, hogy nem lehet tudni, e két időszak között a magyar nyelv mikor jelent meg a Kárpát-medencében – a magyar honfoglalókhoz kötni pusztán csak hipotézis. Nos, a római írásbeliségben, amely rálátott a belső viszonyokra, de a harmadik századnál elenyészett, még nem volt szó a magyar nyelvről, ám a Szent István-i államban, a tizenegyedik században már ott volt – lásd 1055-ből: Feheruuaru rea meneh hodu utu rea! És tényleg nem lehet megmondani, hogy ebből a nyolcszáz esztendőből melyik az, ahol a magyarnak nevezett nyelv megjelenik: Álmos és Árpád honfoglaló magyar népe előtt jó néhány íjfeszítő nép és néptöredék érkezett a Kárpát-medencébe: hunok, avarok, kutrigurok, szabirok, onogurok. Bármelyik csoportjelölő neve alatt lappanghat „előmagyar” nyelvű közösség!
– Pedig olyan nyelvről beszélünk, amely nem kenhető csak úgy el egy-két évtized vagy évszázad alatt, mert amikor megjelent, onnantól kezdve ezer évig biztos, hogy itt van. És nem változik olyan látványosan, mint például az angol vagy germán, akik nem értik őseiket.
– Mi azt azért tudjuk dekódolni, hogy „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?”, amit Shakespeare kortársa, Balassi írt, de Shakespeare-t fordítani kell az angoloknak. És itt érünk vissza az avarokhoz, azaz az írott avar történelem rejtélyére, mert az avarok nem produkáltak belső keletkezésű, reprezentatív erejű írásbeliséget, amely megnyugtató bizonyossággal szólna a nyelvükről. Van pár darab szarvasi tűtartó, amit nem tudom, hány nyelven nem fejtettek meg, úgyhogy ne is menjünk bele! De ezért sajnálhatjuk azt, hogy nekünk nincsenek olyan avar nyelvemlékeink, mint a már említett Türk Birodalom által állított orhoni feliratok. Ezek a feliratok hosszasan leírták türk rovásírással a hatalmi váltásokat, sőt a végén rövid összefoglalókat készítettek kínai nyelven is, és mindezt meg lehetett fejteni, lehetett reprezentatív nyelvemléket kapni a Türk Birodalomról. Sajnos ez nem áll rendelkezésre az avar időkből, így aztán marad az óvatos találgatás.
– Tudom, hogy durva, de megkérdezem: nem lehet, hogy a történelem során az avar rovásírást eltüntették – történelemhamisítás címén – akár a frankok, akár más európai népek?
– Minden kellemetlen kérdést fel kell tenni! Ez érdekes, de nem hiszem, hogy megállná a helyét, hiszen már Székelyföldön kívüli részeken is egyre több a rovásírásos emlék. Ha eltüntették volna, akkor nem kerülnének elő. Ugyanakkor én nem tartozom azok közé, akik a rovásírást lesajnálják, bagatellizálják vagy a legendák világába küldik, hiszen sok ilyen emlék került elő. Csak azt sajnálom, hogy nincs olyan reprezentatív erejű írás, mint amit a türköknél elmondhatunk. A rovásírásnak az a hátránya, hogy nem alakult ki egy helyesírás által is szabályozott változata. Itt jegyzem meg, hogy a latin betűs magyar nyelvű írás is évszázadokon át szenvedett, hogy a latin betűkészletből a mi hiányzó hangjainkat hogyan jelenítsük meg. Bár ez a probléma nemcsak magyar sajátosság, hanem a lengyel vagy más népek is említhetők. Mindezt tetézi, hogy a rovásírás túlnyomó többségében olyan anyagra íródott, amely nem állta ki az idő múlását, azaz fára, bőrre. Amit kőbe véstek, az ott van ma is. Tehát volt az avaroknak rovásírásuk, de a sztyeppei állam adminisztrációját nem hatotta át.
Az Avar Kaganátus Európa közepén helyezkedett el, Közép-Európában képviselte a sztyeppei államiságot, de írásbeliség szintjén periferikus pozícióba kényszerült, azaz azt tudjuk belőle, amit délről Bizáncban, nyugatról pedig az avarokkal nem feltétlenül barát történetírók feljegyeztek, amire ráláttak. De nem láttak rá a mindennapos békés háttérre. Már az is nagy dolog, hogy ráláttak az életmódjukra, a hadi taktikáikra. Keletkezett a hatodik és hetedik század fordulóján egy Sztratégikon nevezetű katonai tanító munka, amit Maurikiosz bizánci császárhoz kötnek. Ez az írás részletesen értekezik a különböző íjfeszítő népekről. Azt véli, hogy a szkíta népek a közügyekhez általában közömbösek, és sok fő uralma alatt állnak, csupán – mondja a Sztratégikon – a türkök és az avarok népe fordít gondot az egyöntetű hadrendre, és egy fő uralma alatt állnak. Azaz azt fejtegeti, hogy a sztyeppei népek nem jutottak el a magas állami szerveződés szintjére, kivéve az avarokat és türk partnereiket. Háromszáz évvel később Bölcs Leó bizánci császár megírta a maga Taktika címen ismert művét, aminek elsődleges forrása a Maurikiosz-féle Sztratégikon volt, bár Leó császár irodalmi előképét nem pusztán másolta, hanem a maga korának változásaival is aktualizálta.
Bölcs Leó is azt írta a szkíta népekről, hogy a közügyek iránt nemtörődömök és általában sok fő uralma alatt állnak, csupán a bolgárok és a rajtuk kívül álló türkök – ezek volnánk mi, magyarok – népe fordít gondot az egyöntetű hadrendre, minden másnál hatékonyabban vívják harcaikat és egy fő uralma alatt állnak. A fő fegyver mindkét írásban az íj, nyíl, kopja. A fő hadrendet leírják: szó van mindkettőben a vezetéklovakról, a lesvetésről, a színlelt meghátrálásról, a nyílzáporról, de ír a nomád életmódról, a forgó területváltásról is. Kiderül az is, hogy ha megfosztják földjeiktől a sztyeppei népeket, akkor kiszolgáltatottak lesznek. Tehát ezekből az írásokból sokat tudunk meg az avarokról, majd a magyarokról is, de a finomhangolást a régészek oldhatják meg.
A teljes beszélgetést itt lehet megnézni:
