Lengyel Zsófi és a nyers valóság
Lengyel Zsófi és a nyers valóság
Lengyel Zsófi és a nyers valóságDiétázol?
Igen, ráadásul ez az első diétás napom, és még csak reggel van, szóval nem sütivel kéne kezdenem a napot. Sajnos. Nőként jól érzem magam a bőrömben, de sportolóként oda kell figyelnem. Sajnos a legutóbbi paralimpiai kvótaszerzésről egy hellyel lemaradtam, és ez elég nagy törés volt, hiszen az elmúlt öt év csak erről szólt, erre készültem. Ezért költöztem ide, Székesfehérvárra, emiatt igazoltam ide sportolni. Sok-sok energiát fektettem bele. Mára már összeszedtem magam, most újult erővel készülök az előttem álló temérdek versenyre.
Mi a cél?
Kezdetben, amikor még jobban láttam, százméteres sprinter voltam, de ebben nem lettek nagyobb nemzetközi eredményeim, csak országos bajnoki címeim. Húszéves koromban váltottam a triatlonra, ez lett a fő sportágam, öt évig csináltam, de most már csak amatőr szinten. Lemondtam a válogatott státuszomról, és átváltottam a kerékpárra. Mindenképpen szeretnék kerékpárral kijutni a 2020-as tokiói paralimpiára, a mostani világbajnokság is ehhez egy lépcsőfok. Ez látássérültként természetesen tandemkerékpározást jelent.
Elöl vagy hátul tekersz?
Ha elöl lennék, nem élnénk túl, vagy minimum egy fejjel kevesebbel érnénk célba!
Buta volt a kérdés, de ránézésre meg nem mondanám, hogy látássérült vagy. Ráadásul a fehér bot az asztal végén pihen.
Többször előfordult már, hogy nem hitték el, hogy nem látok. Volt már, hogy például egy pasi azt gondolta, őt nézem, és teljesen félreértette a helyzetet. Legutóbb az egyik telekommunikációs cég ügyfélszolgálatán az ügyintéző srác el akart hívni randizni, és észre sem vette, hogy nem jól látok. Ez sok esetben nehezíti a dolgokat. Középiskolásként integrált gimnáziumba jártam, és az osztálytársaim nem hitték el, hogy látássérült vagyok. Nekem például nagy szükségem van a fényre, ezért rendszeresen fölkapcsoltam a teremben a villanyt, mások meg lekapcsolták, mondván, nekik fáj a fejük a neonlámpa fényétől. Bárcsak nekem is ennyi bajom lenne! – válaszoltam erre. A gimnázium volt eddig az egyik legküzdelmesebb időszaka az életemnek. Akkor romlott a legtöbbet a szemem. Úgy kerültem be, hogy még tudtam tollal papírra írni, öt év múlva laptopon, beszélőprogrammal érettségiztem.
Lengyel Zsófi nevére sokféle tevékenységet dob ki az internetes kereső: sportoló, amatőr modell, érzékenyítő program munkatársa, és még azt is, hogy élharcos.
Ha leszűkítjük, akkor mindegyik igaz lehet. Esélyegyenlőségi élharcosnak szoktam magamat nevezni. Emellett az elvakult kifejezést szoktam viccesen használni magamra.
Hogyan kerültél Fehérvárra?
Részt vettem a La Femme magazin ötven tehetséges magyar fiatal programjában, ahol Miklósa Erika volt a mentorom. Erika nagyon sok fellépést, civiltevékenységet vállal a városban. 2015-ben hívott meg először székesfehérvári rendezvényre: én voltam az adventi jótékonysági futás egyik műsorvezetője, majd ezt követően a januári Jótékonysági estély műsorvezetője is én lehettem. Még teljesen pesti voltam, amikor Cser-Palkovics András polgármester Fehérvárra hívott. Így lettem az önkormányzat munkatársa. Huszonhárom évesen, friss kommunikációs diplomásként ez nagy lehetőség volt számomra. Kidolgozója és vezetője lehettem a Székesfehérvári Érzékenyítő Programnak, mely kisiskolásoknak szól, és a célja, hogy a gyerekek minél jobban megismerjék a fogyatékkal élők mindennapjait, és megtanulják őket a társadalom teljes értékű tagjaként kezelni. A Fradiból átigazoltam az Alba Triatlonhoz, most pedig, hogy kerékpárra váltottam, a SZINGO-Balaton Team versenykerékpárosa vagyok.
Mekkora váltás volt számodra ez a Budapesthez képest kis város?
Az első évben észre sem vettem, hogy másik városba költöztem: napi három edzésem volt, állandóan utaztam versenyről versenyre, egyetlen cél lebegett előttem: a riói paralimpiai kvótaszerzés. Fehérváron az uszoda és a Bregyó között telt az életem. Amikor 2016 szeptemberében kiderült, hogy nem jutok ki Rióba, ültem otthon, körbenéztem, és feltettem a nagy kérdést: Úristen, hol vagyok?! Mit keresek én itt Székesfehérváron?
Utóbbira van már válaszod?
Most már többet tudok a városról, megszerettem, de hiányzik a fővárosi nyüzsgés. Fehérvár nagyon hangulatos, szép város, és a lakásomat is nagyon szeretem. Persze javasolnék egy-két változtatást, például a világító indát átvezetném a Fő utcáról a Jókai utcába, ahol lakom, így sötétben én is könnyebben hazatalálnék. A viccet félretéve: nem tervezem, hogy más városba költözöm, de a sok elfoglaltság miatt még nincsenek itt barátaim, és a szüleim is Pesten laknak.
Ők könnyen engedtek?
Jó lehetőséget láttak benne, és örültek, mert én vagyok még mindig a legközelebb hozzájuk. A nővérem húsz éve Olaszországban él, a bátyám tíz éve költözött ki Angliába. Ez a hatvan kilométer szinte semmi nekik, de tény, hogy először költöztem el otthonról.
Legkisebb gyermek, ráadásul látássérült. Jobban féltenek?
Én vagyok az egyetlen a családban, aki fogyatékossággal él, generációkra visszamenőleg senkinek nem volt nálunk ilyen problémája. Ezért ez egy teljesen új szituáció volt mindenkinek. Hároméves koromban kezdték észrevenni, hogy valami nincs rendben. Ötéves voltam, amikor diagnosztizálták nálam a retinitis pigmentosa nevű szembetegséget. Egyébként édesanyám a karakán személyiség, nem én. Hogy ilyen lettem, az neki is köszönhető, mert nem arra nevelt, hogy betegségtudattal éljek. Persze jelen van a betegség, de ebből kell kihozni a legjobbat. Nehéz volt nekik is, hiszen másként kellett nevelni, hogy mindent megkaphassak, amit egy ép ember. Nekem sem volt könnyű, hogy elfogadjam: nem olyan vagyok, mint ők.
Abban is édesanyád segített, hogy a nőiségedben ki tudj teljesedni?
Mindig vele mentem el vásárolgatni, és a mai napig is segít például a ruhaválasztásban, de mindig azt szoktam mondani, hogy én valahol vérbeli nő vagyok. Tavaly az egyik szépségipari céggel létrehoztunk egy sminkprojektet kifejezetten látássérült hölgyek számára oktatóvideóval, sminkcsomaggal. Ezt már magam szerveztem, mert anyukám például nem is nagyon sminkel. Ugyanakkor amikor sminkelni tanultam, eleinte ő volt az élő tükör. Később aztán annyira berögzültek a mozdulatok a kezembe, hogy már úgy sminkelek, mint egy látó hölgy, aki sietve, útközben, szinte tükör nélkül, tíz perc alatt kisminkeli magát.
Három profi portfóliód van, és több újságban, kiadványban is szerepeltél már fotóiddal. Miért fontos számodra, hogy ilyen módon is megmutasd magad?
Már nem látom magam a tükörben, sőt más emberek szemében sem. Ha egy csinos hölgy végigmegy az utcán, biztosan kap néhány mosolyt, elismerő tekintetet, ezek a látássérült hölgyek életéből teljesen kimaradnak. Ha viszont képek készülnek rólunk, akkor azok által kapunk visszajelzést. Élvezem is ezt a világot: szeretem a sminkelést, a szép ruhákat, s mivel a fotóst és a körülöttem lévőket nem látom, zavarba sem jövök a fotózás során.
Kiknek készülnek ezek a fotók? Figyelsz arra, hogy ki az, aki ezeket a fotókat megnézi?
A közösségi oldalon van egy hivatalos oldalam, ami a parasportot hivatott képviselni. Ott osztom meg az eredményeket, az edzésről készült dokumentációkat, és mindent, ami sportolóként történik velem. Igyekszünk márkanevet építeni a Lengyel Zsófi névre, mint parasportoló és mint fogyatékossággal élő modell. Legutóbb például az egyik fotómat látva felkértek, hogy legyek egy divathétnek az arca. Hatalmas dolog számomra, hogy látássérültként egy épeknek szóló nemzetközileg is elismert divathétnek lehetek az arca. Talán ezek miatt a visszajelzések miatt érdemes így is megmutatkozni.
Gyengénlátó voltál gyerekként, most aliglátó vagy, fehér bottal közlekedsz és már nem látod magad a tükörben. Ez egy kiszámítható folyamat, és tudod azt is, mi vár rád?
Sajnos magától nem javul, pedig jó lenne. Nagyobb az esély a romlásra, de hogy lesz-e megállás vagy meg fogok-e vakulni, azt sajnos nem tudni.
Meg lehet szokni ezt a bizonytalanságot?
Muszáj. Ez olyan, mint amikor valakiről kiderül, súlyos betegsége van. Fel kell fogni, el kell fogadni, fel kell dolgozni, különben nem tud vele megküzdeni. Ha nem így állunk hozzá, elmegy mellettünk az élet.
Miért a sport az, ami kiteljesít?
Ha jól látó lennék, akkor is ilyeneket csinálnék. Sőt! Ha jól látó lennék, senki sem lenne, aki megállítana az őrültségeimben! Kívülről úgy tűnhet, hogy azért sportolok, hogy megmutassam, egy látássérült is képes erre, de valójában annyira szeretem az extrém kihívásokat, hogy látóként feltehetően őrült snowboardos lennék. Ez benne van a személyiségemben, és erre már gyermekkoromban felfigyeltek a tanáraim. Integráltan kezdtem az általános iskolát, de egy idő utána a gyenge látásom miatt nagyon le voltam maradva az anyagokkal. Nem tudtam beilleszkedni a látók közé, ezért egy szegregált iskolában folytattam a tanulást. Kilencéves koromban magam döntöttem így. Úgy hívtam, hogy a varázsiskola: csak látássérültek járnak oda, mindenki tapogat mindent, nem a szemét használja. Speciálisak a padok, a táblák, a tankönyvek, mindenféle kütyü van, például az olvasótévé. Életem egyik legjobb időszaka volt, mert a sajátjaim között lehettem. Ebben az iskolában vették észre, hogy még hiperaktív is vagyok. Elkezdtek az országos úszó- és atlétikaversenyen indítani a látássérültek között. Az atlétika nagyon jól ment, főleg a száz méteres sprintfutás, természetesen azért, mert az a legveszélyesebb: rohanni ötezerrel száz métert! Gimnáziumban is folytattam, ki akartam jutni a londoni paralimpiára, de sajnos nem sikerült, majd amikor főiskolára mentem, abba akartam hagyni. Ekkor kerestek meg, hogy mi lenne, ha triatlonra váltanék. Talán látták bennem a fantáziát. Ennek az volt a különlegessége, hogy Rióban került be először a paralimpiai versenysportágak közé a triatlon. A paratriatlon-válogatottban két végtaghiányos sorstárssal versenyeztem együtt. Úgy voltam vele, hogy nem ígérek semmit, mert ez nem száz méter, hanem öt kilométer futás, plusz húsz kilométer kerékpár, és persze ússzak a nyílt vízben is! Elég extrém épként is, pláne parasportolóként. És persze mindezt nem egyedül, hanem egy látó segítővel, az úgynevezett guide-dal, akivel folyamatosan szinkronban kell lenni. Vele dolgozunk végig, párban teljesítjük a versenyt. A combunknál összekötve úszunk, együtt pattanunk fel tandemkerékpárra, onnan lepattanunk, összekötjük a kezünket és futunk.
A sport az küzdelem. Mindig ott lebeg a cél, amit az ember vagy el tud érni vagy éppen nem. Hogyan tudod feldolgozni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy tervezted?
Ha nagy cél hiúsul meg, mint a legutóbbi paralimpia, az számomra is csapás. Azóta kissé összekuszálódtak a dolgok a fejemben. Szinte minden felborult, amiben eddig hittem, és talán még mindig útkereső fázisban vagyok. Szerencsére mindig találok motivációt, mondjuk úgy: egy Zsófi-féle őrültséget.
Mi a legújabb kihívásod?
Kommunikációs szakemberként végeztem a főiskolán. Nem véletlenül, mert nagyon érdekel ez a szakma, és szeretnék visszatérni ebbe az irányba. Régebben rendszeresen vezettem rádióműsort, most is vannak műsorvezetői feladataim egy-egy rendezvényen. Tervem, hogy egy dokumentumfilmet forgatok a jövőben.
Mit mutatnál meg a dokumentumfilmedben?
A nyers valóságot. Bemutatnám, hogyan lehet látássérült nőként élni, hogyan lehet férfiként élni, ha látássérült az ember, és azt is, hogyan lehet párkapcsolatban élni látássérültként.
Mennyire van az megírva, hogy látássérültnek látássérült párja van?
Egyáltalán nincsen. Magam is inkább látóval szeretném leélni az életem. Ha csak a gyakorlati oldalát nézzük, két látássérültnek az élete duplán nehezített. Ha például csak el kell menni vásárolni, vagy el kell rohanni az állatkórházba, mert a kutya rosszul van, hát nem ugrunk csak úgy be a kocsiba! Ettől függetlenül vannak, akik így találják meg a szerelmet.
Ha a szerelem lehet vak, a rendező is lehet az, nem?
Azt hiszem, igen. Régebben elvégeztem egy filmes képzést, és készítettem már videókat. Izgalmas kihívás, mert ezt a témát belülről látom és élem. A Székesfehérvári Érzékenyítő Programnak is én vagyok az „anyukája”, ennek keretében is készítettünk négy kisfilmet. Ezeket én koordináltam, rendeztem. Mivel nem született látássérült vagyok, van vizuális érzékem, el tudom képzelni, el tudom mondani, mi legyen a képen. A szakértői tanácsra persze nyitott vagyok, de legfőképpen én találom ki, mi történjen a kamerák előtt.
A szépség fogalma ugyanaz, mint egy látónál?
Ha jól látnék is azt mondanám, hogy a szépség relatív, ezért nem feltétlenül hiszek a szépségversenyekben sem. Mindenkinek teljesen más a zsánere. Amit kérdeztél, az akkor érdekes nagyon, amikor egy veleszületett vak emberről beszélünk. Ha egy ilyen hölgynek azt mondom, hogy az a férfi nagyon helyes, neki ez semmit nem fog jelenteni. A hang, az illat, a tapintás a mérvadó elsősorban.
Mit szoktak a gyerekek kérdezni, amikor egy-egy iskolába ellátogattok a SZÉP programmal?
„Hogyan lehet ilyen szép hajad, ha látássérült vagy? Hogyan tudsz ilyen szépen felöltözni, ha nem látod, mit veszel fel?” Ilyeneket.
Ezek szerint a te szekrényedben rend van.
Annak kéne lennie. Magam veszem a ruháimat, tapintásra megismerem őket, színek szerint vannak rendezve, és mindig tudom, hogy melyik polcon milyen színű ruhát találok. Ha most valaki átrendezné a lakásomat, mire hazamegyek, átborulnék mindenen. Sajnos nagyon rendszeretőnek kell lenni. Nálunk mindennapos, hogy felborítunk, leverünk valamit. Ha az egy pohár víz, azért nem vagyok mérges, de ha a boromat öntöm ki, akkor már igen!
Beszélgetésünk elején próbáltam rád mindenféle címkéket aggatni. Mostanra csak egy szókapcsolat maradt a fejemben: elszánt élharcos. Ez jó lesz?
Az elszántakat nem nagyon értik, az élharcosokat pedig nem mindig szeretik, mert azok mindig akarnak valamit. Nem tudom, mi lesz a végső címke, lesz-e egyáltalán, még homályos a jövő. Ha valaki a hivatalos Facebook-oldalamat olvassa, azon ez nem látszik, de rengeteg bizonytalanság van bennem. Örülnék, ha látnám, merre van az irány!
