Székesfehérvár Anno ’56 – 2. rész
Székesfehérvár Anno ’56 – 2. rész
Székesfehérvár Anno ’56 – 2. részEzek szerint csak egy szovjet harckocsi katonája tehetett az október huszonnegyediki sortűz következményeiről, sőt egyáltalán a sortűz tényéről. A korabeli Fejér Megyei Néplapnak, amit már másnap betiltottak, két sebesült is nyilatkozott, amiből az derült ki, hogy bizony a szovjet harckocsin kívül mások is, más helyről is lőttek a védtelen tömegre. Demeter Zsófia újabb, ma is élő szemtanút szerzett könyvéhez, aki alapos részletességgel számolt be a történésznek, illetve a Fehérvár Médiacentrumnak is. Lehetőségünk volt Polczer Istvánnal interjút készíteni az ’56-os fehérvári eseményekről.
Kikből állt az a tömeg, amelyik eljutott a Szabó-palotáig október huszonnegyedikén kora este?
Ott voltam a tüntetés születésekor. A Püspöki Palota mellett öt-hat fiatal szólította fel fiatal társait: "Gyertek, tüntessünk!" Ekkor többen mögéjük ugráltunk, és elindultunk a Ciszterci templom felé. Ezen a rövid úton e főleg fiatalokból álló csoport már tömeggé dagadt, mire a kollégium épületéhez értünk, ahol szerettük volna a diáktársainkat is kihívni, hogy tartsanak velünk.
Ez a kollégiumi épület a jelenlegi múzeum épülete?
Úgy van, az egykori ciszterci rendház. Igen ám, de az ottani pedagógusnak volt esze, mert bezárta az épületet, és nem engedte ki a kollégistákat. Mai ésszel azt mondom, teljesen igaza volt. Mivel nem jöhettek a kollégiumi fiúk, visszafordultunk, és elindultunk a Szabadság tér felé, ami ma a Városház tér. Továbbhaladtunk a megyei tanács épülete elé, majd onnan a Kuruc sarokhoz. Utóbbi a Vörösmarty térnél volt. Ott elkanyarodtunk balra a Vörös Hadsereg, ma Budai útra. Ahogy elhagytuk a Gyöngyvirág cukrászdát (a mai Budai út és a Vár körút kereszteződésében), jött velünk szemben a Budai úton egy szovjet páncélos. Mi szétnyíltunk, a páncélos elhaladt a belváros felé, mi pedig folytattuk utunkat a Budai úton kifelé.
Tett valamit a szovjet páncélos?
Nem. Lépésben haladt, mi szétnyíltunk, az pedig ment tovább. Haladtunk a Szabó-palota felé. Én a tüntetés legvégén voltam, amikor a Szabó-palota nagy kapujához értünk a Sztálin utcában (ma Deák Ferenc utca). Ott a tömeg követelte, hogy valakiket engedjenek szabadon, ám ebből nem lett semmi. Így a tömeg továbbhaladt a vasútállomás felé a Sztálin utcában. Már elhagyta az emberáradat a Szabó-palotát, amikor a rendőrség épületétől valaki utánunk dobott egy csőszerű valamit, ami füstölt és pattogott az utcakövön. Valaki közülünk felkapta, és visszadobta a rendőrség kapujához. A gépkocsibejárónál az a valami felrobbant. Nagy durranás keletkezett, amitől az ott álló őr is megrezzent.
Mindezek ellenére a tömeg haladt tovább a vasútállomás felé?
Igen. De közben egy csoport kijött az Államvédelmi Hatóság épületéből (Szabó-palota). Tőlem négy-öt méterre összedugták a fejüket és tanakodtak. Volt közöttük egyenruhás ÁVH-s és civil ruhás is. Nem mertem közelebb menni hozzájuk, mert tartottam tőlük. Az egyik világos ruhás civil – egy kis köpcös ember – amikor szétváltak, egy kézifegyvert emelt a levegőbe, és lőni kezdett vele felfelé. Mi alaposan megijedtünk ettől, és futottunk a Vörös Hadsereg (ma Budai) út felé.
Ezek szerint ez a világos ruhás ember nem az ÁVH épületénél volt, hanem az utca másik felén?
Igen. A túlsó oldalon, a járda és az úttest közötti zöld sávon állt a többivel együtt. Mi úgy huszonöten futottunk visszafelé a mai Budai út irányába, ahol balra kanyarodtunk, hogy visszaszaladjunk a belváros felé. A tömeg pedig a vasútállomás irányába kezdett menekülni, és gondolom, a kis mellékutcákban szívódtak fel.
A szovjet harckocsival nem találkozott?
Nem, azok akkor még nem voltak ott. Utólag mondták el a kollégista társaim, hogy az Útépítő kollégiumától, a Pirosalma utcából jött a mai Deák Ferenc utca felé a szovjet harckocsi, de én azt nem láttam, mert menekültem a mai Budai út felé.
Halálos lövések viszont abban az irányban történtek, amerre önök menekültek?
A mai Budai úton lehettek halálos áldozatok. Meg ahogy később elmondták, a Szabó-palotánál is meghaltak ketten, de őket állítólag a szovjetek lőtték le. A lövöldözés akkor kezdődött, amikor éppen befordultam a mai Budai útra. Azt láttam, hogy itt is, ott is összeesett egy-egy ember. Futás közben leesett a diáksapkám. Egyből átfutott az agyamon, hogy engem a sapkám miatt beazonosítanak, és annak következménye lehet. Ezért lehasaltam egy fa mögé, hogy ne érjenek a lövések. Ott vártam ki a lövöldözések végét. Amikor csend lett, kilestem a fa mögül, és láttam, ahogy egy kétkerekű géppuskát behúznak a mai Deák Ferenc utcába.
Hol húzták ezt a kétkerekű fegyvert?
A mai Budai út felől a mai Deák Ferenc utcába, méghozzá az utca Szabó-palotával szemközti oldalán, tehát a belváros felőli részén. És mivel már nem lőtt senki, visszaszaladtam a sapkámért, ami a járdán volt. Feltettem a fejemre, aztán már nem futva, de sietve mentem a belváros felé. Utolértem egy nálam fiatalabb fiút, akinek – ha jól emlékszem – a jobb karját lőtték el.
Ott, a Budai úton?
Igen, ott. Tudtam, hogy az ORDI utcájában (orvosi rendelőintézet a mai Távírda utcában) nagyon sok orvosi lakás volt, gondoltam, valahová becsöngetünk. Úgy is lett. Becsöngettünk és befogadták a fiút, hogy ellássák a sérülését. Én pedig mentem tovább a kietlen városban, át a főtéren a Sütő utcába, onnan a Tátra utca és a Balatoni út kereszteződéséhez, ahol édesapám várt rám kerékpárral, mert hallották a Temesvári utcában a lövöldözést.
A világos ruhás fegyveres ember riasztólövéseit követően mennyi idő telt el a sorozatlövésekig?
Amíg a mai Budai útig futottam, más lövés nem hangzott, csak ahogy befordultam a Budai útra. Maximum tíz métert futhattam, amikor jöttek a sorozatlövések. Akkor láttam, hogy az előttem futók között páran a földre estek. Ez nagyjából egy perc lehetett. Volt egy ember, aki az út közepén feküdt és meg sem mozdult. Rajta kívül még vagy ketten, esetleg hárman feküdtek a földön.
A történelmi adatok azt rögzítették, hogy a szovjet harckocsiból lőtték az embereket, de az ön elmondása alapján a mai Budai úton nem voltak szovjetek.
Nem, sőt szovjet gyalogos sem volt. 1990-ben hirdették, hogy aki látta, mi történt, mondja el. El is mentem a bíróságra, és mindezt elmondtam. Ott később megkérdezték tőlem, honnan tudom, hogy akik lőttek, magyarok voltak. Mai ésszel azt kellett volna mondanom, hogy odamentem és leigazoltattam őket. Nyilván nem tudtam, de az látszott, hogy egyik sem volt szovjet katona, azt azért megismertük.
1993-ban feltették az emléktáblát a Szabó-palota Budai úti homlokzatára, melyen az áll a mai napig, hogy „A forradalom és szabadságharcban október 24-én, a szovjet páncélos gyilkos sortűzében elesettek emlékére”. Ezek szerint önt, mint szemtanút nem hallgatták meg, vagy figyelmen kívül hagyták, amit mondott?
Ez annak idején engem is meglepett, éppen ezért el is mentem a Svraka Gyula rendőrfőkapitányhoz, hogy elmondjam, 1956-ban lőttek a magyarok is, az biztos. Erre ő azt felelte, hogy ez nem rá tartozik, mert a városi önkormányzat állíttatta a táblát. Elmentem a Balsay István polgármesterhez, neki is elmondtam a történetet. Balsay Pista is azt felelte, hogy az nem rájuk tartozik, mert a POFOSZ (Politikai Foglyok Szövetsége) adta meg a szöveget. Pálinkás Andor, aki a POFOSZ vezetőségi tagja volt, éppen az utcánkban lakott, úgyhogy gyorsan mentem hozzá, és elmondtam neki az esetet. "Honnan tudod, hogy úgy volt?" – kérdezte tőlem, amire elmondtam neki, hogy mert ott voltam, és engem is lőttek. "Ja, most már hagyjuk, már kész a tábla!" – felelte. Valószínűleg ő is rosszul lett informálva.
Bár ön nem látott szovjet harckocsit, de voltak szemtanúk, akik látták lőni a szovjet tankot is, de nem a Budai úton. Így a tábla csak féligazságról tanúskodik?
Pontosan. A Budai úton biztos, hogy nem szovjetek lőtték az embereket, hanem ÁVH-sok. Gondolom, az elhallgatással oldották meg, hogy a magyar kommunistákat ne érje vád.
Az október huszonnegyedikei nap után mi történt önnel?
Édesapám utász volt a második világháborúban, és talán ezért is kérdezte meg tőlem pár nappal később, hogy akarok-e nemzetőr lenni. Persze igennel feleltem, és mindketten bevonultunk a 17-esek laktanyájába, a mai tiszti klub épületébe. Kaptunk katonaruhát, lezsírozott karabélyt. A laktanyában lévő sorkatonák hoztak nekünk benzint, hogy a karabélyokról le tudjuk mosni a zsírt. Itt pár napot töltöttünk. Édesapám esténként hazament, és mindig reggel jött csak be.
Önök is úgy voltak ott, mint a sorkatonák?
Igen. Élelemmel elláttak bennünket, kaptunk ágyat, ruhát, fegyvert.
Mit csináltak a laktanyában?
Tulajdonképpen semmit. Vártuk, hogy szükség legyen ránk. Ez így volt egészen november negyedike hajnaláig, amikor óriási robajra ébredtünk. Ekkor támadták meg a szovjetek Székesfehérvárt, meg az egész országot. Rövid időn belül azt vettük észre, hogy a sorkatonák özönlenek ki a Sár utcai kapun, és elhagyják a laktanyát. Mi is fogtuk magunkat, és irány a sorkatonák után. Minden parancs nélkül elhagyta boldog-boldogtalan a laktanyát.
A 17-es laktanyát, a mai tiszti klubot érte-e bármilyen támadás, lövés?
Nem, az égvilágon semmi nem érte. Miután a Sár utcai kapun kimentünk, rövid időn belül elhallgattak a fegyverek. Mentünk végig a Sár utcán, ki a Palotai útig. A Palotai úton elmentünk a komáromi vasútig, majd a vasúttal párhuzamosan egy köves út vezetett Moháig. Moha után Iszkaszentgyörgy volt az irány, majd Felső-Kincse, végül onnan Kincsesbánya volt a cél. Kincsesbányán a kultúrházban pihentünk meg, ahol a társaság fel is oszlott. Lébényi Jancsi, egy maroshegyi ismerősöm mondta, hogy menjünk disszidálni, hagyjuk itt az országot. Mondtam neki, hogy én nem megyek. A Jancsi és még jó páran viszont elmentek. Én levetkőztem a kultúrházban, és a helyiektől kapott civil ruhát vettem fel. Így indultam hazafelé, még a fegyveremet is otthagytam letámasztva a kultúrházban. Útközben, már Fehérvár határában, az Iszkai úton jött szembe velem Ács Feri, az unokatestvérem, tolta az elromlott motorját. Utánam indult, hogy hazavigyen. "A komáromi vasútnál oroszok ellenőriznek mindenkit" – mondta nekem, de nyugodt voltam, mert semmi nem volt nálam, ami gondot okozhatna. Így is lett, az ellenőrzésen simán átmentünk. Ács Ferinél laktam néhány napig, mert a nemzetőrség miatt aggódtam, hátha keresnek. Ez sem tűnt jó ötletnek, mert Feri meg a bíróságon volt a börtönnyitogatáson. Így aztán pár nap után Feri és Szilasi Marika a bazilikában gyorsan megesküdtek, majd a templomból egyenesen a Piac térre igyekeztek, ahol egy teherautó várta őket, amivel disszidáltak.
Önnel mi lett a továbbiakban?
Hazakerültem a Temesvári utcába, és ezzel véget ért a nemzetőrségem.
E történetek után nem érte bántalmazás, nem molesztálták a hatóságok?
Nem. Az égvilágon semmi nem történt. Senki nem firtatta, mit csináltam, hol voltam. De azt hiszem, tizenhét éves diákként nem sok vizet zavartam. Csak a tornatanárunk, Sajtás Károly kérdezte meg az osztályt, hogy kik voltak a tüntetésen. Rajtam kívül még a Porst Gyuri, meg mintha még egy valaki állt volna ki. Maximum hárman voltunk. Kicsit féltem, hogy ebből mi lesz, de a tanár úr tudomásul vette, és soha többé nem firtatta. Sőt az osztálytáraim sem jelentettek fel, pedig az nagy „divat” volt!
Akkor ez egy összetartó osztály volt?
Az bizony! Volt köztünk zsidó fiú, sváb is, de nagyon jól megvoltunk egymással.
