Négyszázötvenhét éve született a nagy várkapitány, Watthay
Négyszázötvenhét éve született a nagy várkapitány, Watthay
Négyszázötvenhét éve született a nagy várkapitány, WatthayA folyóirat alapján kísérjük végig Székesfehérvár egykori várkapitányának rabságokkal teli életét. 1914-ben a folyóirat így idézi Dézsi Lajost Watthay első török elleni ütközetéről: „1588-ban a nyéki völgyben a székesfehérvári úton több társával megtámadott egy török csapatot, mely hét szekérrel orra felé vonult. De a vállalkozás Wathayra nézve balul ütött ki, lovát leszúrták alatta s őt is oly veszedelmesen megsebesítették, hogy kocsin kellett elszállítani.”
Fehérvárral kapcsolatos újabb történetállomásáról így írt a Századok: „Szinán basa elfoglalta Veszprémet és Palotát s Hardeck (Hardeck vagy Hardegg Ferdinánd a tizenöt éves háborúban Győr várkapitánya volt – a szerk.) Győrt elhagyva, Révkomáromnál ütött tábort. Wathay is odament s vele vonult Székesfehérvár alá s részt vett a Hasszán budai basával Pákozd közelében vívott ütközetben (1593 nov. 5.). Élete itt ismét veszélyben forgott, a csata hevében lováról lebukott s még szerencse, hogy a zászló eltakarta, de a sereg egy része átvágtatott felette s az agyontaposás veszedelme fenyegette.”
Watthay második rabul ejtését a töröknek és a franciáknak köszönhette: „Pápán meg akarta látogatni egykori kapitányát, nem tudván, hogy a franczia őrség az alatt összejátszva a törökkel, lefegyverezte a magyar őrséget…” Ám ő tizenöt bajtársával együtt nem volt rest, és szökést indítottak: „Wathay kezdte meg a veszedelmes vállalatot, leverve lábáról a vasat, kiugrott az ajtón s hirtelen földre teperte a pitvarban ácsorgó franczia őrt s míg az meglepetéséből felocsúdott s a többi őrök odafutottak, ő már a szomszédház udvarán keresztül az utczán volt.” E szökés után fiatal feleségéhez ment, aki nem sokáig örülhetett ura hazatértének, mert az ifjú asszonyt tíz hónapi házasélet után a pestisjárvány elragadta.
„1601-ben Székesfehérvárnál harczol, melyet el is foglaltak. Itt kapta a győri viczekapitány levelét, melylyel magához hívta szolgálatra. Kikeletre el is szerződött, de a telet nősülésre szánta, feleségül vévén egy 17 éves rokonát, Vághy Zsuzsánnát (1602 febr. 17.). Midőn győri állomását elfoglalta, csakhamar parancsot kapott, hogy menjen Székesfehérvárra várkapitányi ranggal s legyen a magyar őrsereg (300 lovas, és 150 hajdú) főhadnagya.”
Tévedés azt hinni, hogy örült e szolgálatnak. Watthay tudta, nem lehet Fehérvárt megvédeni, mert nem sokáig képes tartani magát. De ha a haza szólította, akkor ő ment. Ekkor látta utoljára második feleségét.
Fehérvár botrányosan rossz állapotban volt, ezért Watthay Ferentz a szomszédos települések szegény lakóival alkotott építőcsoportot, hogy a vár hibáit kijavítsák. „Hasszán basa csakugyan ostrom alá fogta a várat. A hajdúk az ostrom hírére, csapatostúl szöktek el a Szigetvárosból s a példát követte a katonák egy része. Az ostromoltak e miatt a belső várba vonultak. Huszonnyolcz napig állották itt az ostromot s ekkor a német őrsereg, a magyarok tudta és megkérdezése nélkül, feladta a várat.” 1602. augusztus huszonkilencedikén a janicsárok úgy özönlöttek be a várba az egyik résen, hogy még azt sem várták meg, hogy az áruló őrség eltávozzon. Watthay ekkor lovára pattant és a várkapu felé vágtatott, de ott a menekülni akaró német őrség tömege elzárta az utat, hátulról pedig a janicsárok hada „kísérte” a kapitányt. A két tűz között leszállt lováról, és kardjával hadra kelt mindenkivel, akivel szembetalálta magát. Így vágott utat magának a város közepe felé, ahol egy puszta ház falának dőlve pihente ki magát. Ám itt a janicsárok rajtakaptak, és a többi rabbal elszállították.
Innen került budai rabságba, majd hajóval szállították Nándorfehérvárra. Sokszor tervezett szökést ismét, de mikor sikerült a vasat lábáról leütni, egy német rab elárulta a török őrségnek. „Szerencsésebb volt egy másik kísérlete, midőn egy renegát magyar janicsárruhát szerzett neki s abban (1603 máj. 4.) kimenekült a várból s szerencsésen eljutott a Dunáig.” De a dunai ereszkedése is rossz véget ért, mert a Temesnél szántóvetőkhöz szegődött, nem tudva, hogy a rác földművesek a basa szolgálatában álltak. Temesvárra szállították egy hodzsa fogságába, ahol már nemcsak lábára, hanem nyakára is vasat kapott András, mert Watthay nevét letagadva, így szólíttatta magát. Tíz nappal később ezeket a láncokat is leverte magáról, ám a menekülés közben a hodzsa egyik szolgája így szólította: „András, szegény, hiába, mert még nem jött el órája szabadulásodnak, hanem menj helyedre és feküdjél le.” Egy hónap múlva újra menekült volna, de észrevették, és a hodzsa tengeri nádmankóval véresre verette testét, szemét, száját, majd kalodába záratta. Amikor egy janicsár felismerte a nándorfehérvári szökevényt, a hodzsa inkább a vártömlöcbe dobta. A tömlöcben sem maradt sokáig, mert rabtársával kötelet fontak egy széthasogatott pokrócból. Watthay azon mászott le a vár falán, de a rabtársat már a cellában elfogták. Három napig menekült, de az erdőben rátaláltak, és 1603. augusztus negyedikén visszavitték Nándorfehérvárra.
„Mintegy két hónap elteltével Hasszán basa rendeletére az ott őrzött hatvan rabot s ezek között Wathayt is, lánczra verve, vagy fakalodában hatosával szekerekre rakták s Konstantinápolyba szállították.” III. Mehmed szultán és kalifa a leszállított rabokat rangjuk szerint osztotta szét börtöneiben, s mivel Andrásról kiderült, hogy Watthay Ferentz nemesember, ezért a Fekete-tengerhez közeli Galatán 1603. október harmincegyedikén a Fekete-toronyba zárták. E toronycellába kilencvenöt lépcső vezetett, ahol Watthaynak lehetősége volt arra, hogy a rabság szenvedéseit megfesse, illetve emlékeit leírja. Itt születtek festményei a temesvári, a nándorfehérvári rabságról, a hodzsa általi ütlegelésről és a szekereken történt szállításokról. Itt írta meg raboskodásainak történetét, ami alapul szolgált ennek a cikknek is.
Nemzetéről, hazájáról ekképpen írt „Ének, mely az magyar nemzetségnek nyomorult, múlt és jelen való állapotját tractálja” című versében:
„Áldott magyar nemzet kevés maradékja. / Régen Európának ki valál csillagja, / Avagy ez világnak tüköre s zászlója, / Az jó tisztességes hirnek kivánója: / Szolgálatom neked örökké ajánlom / Siratom szerencséd hogy semmit nem látom.”
A verseiben így emlékszik Székesfehérvárra:
„Ezerhatszázban s három esztendőben. / Az tenger mellett ezt irák versekben. / Egy katona rab szomorú kedvében, / Ki Fejérvárért most is van nagy n[y]ügben, / Szent Isten ne had[d] szegént ott veszésben.”
1605 karácsonyára küldték haza a Fekete-torony rabját, hogy a török váltságot kérjen érte, ám Buda hideg kék ege alatt a rabság nem szűnt meg. Watthay Ferentz egykori várkapitányért senki nem fizetett váltságot. 1606. január harmadikán még egy versben fohászkodott Istenhez, hogy adjon neki szabadságot, ám se Isten, se ember azt nem hallotta meg. Ismét kalodában ült azon a rabszekéren, ami Nándorfehérvár börtöne felé szállította. Elkeseredve kérte Teremtőjét, hogy vegye őt magához:
„Avagy Uram ha az szent akaratod az, / Csak gyötörj ez világon / Mesd el életemnek, fonalát időmnek / Ne kinlódjam inkábbon / És szent lelket adván, végig bennem tartván / Segélj végső órámon / … / Így ez rosz világnak, sok gondolatoknak / Legyen vége kínomnak.”
Ez volt utolsó verse, az utolsó hír Watthay Ferentztől Watthayról. A török minden versét, rajzát, festményét átadta a Watthay családon keresztül a magyarságnak. Mi úgy írtuk a kapitány nevét, ahogy nem látni azt a szobor talapzatán és az idézett írásokban sem, mert ő maga így búcsúzott utolsó írásában: „Irtam az fölliöl megh[!] fekete Toronban ualo niomorult rabsagomban Böytelöhoban, 1605. eztendöben kegielmednek Barattia szegen Rab Watthay Ferentz mp.” Egyes szóbeszéd szerint még lovasparancsnokká lett egy fogolycsere után, majd a cseszneki várat irányította, de ezekről történetírók nem beszélnek, ő pedig többé semmit nem írt le.
