Kaleszdorferné Major Magdolna - akiről az ellenfelek is azt mondták, hogy alig lehet tartani
Kaleszdorferné Major Magdolna - akiről az ellenfelek is azt mondták, hogy alig lehet tartani
Kaleszdorferné Major Magdolna - akiről az ellenfelek is azt mondták, hogy alig lehet tartani– Hol, mikor és milyen körülmények között kezdődött a te kapcsolatod a kosárlabdával?
A Kossuth Lajos Általános Iskolába jártam, ahol Varga Iván bácsi toborzott játékosokat. Többen is jelentkeztünk, ez 1969-ben volt. Ő tanított meg engem a sportág alapjaira, és egészen addig, amíg NB I-be nem kerültem, tehát 18 éves koromig, ő volt az edzőm. Nagyon sokat köszönhetek neki. Valószínűleg jól végezte a munkáját, mert hamar játéklehetőséget kaptam magasabb szinten is.
– Melyik csapatban játszottál akkoriban?
- A Városi Sportiskolában kezdtem, és
edzéseim voltak a legendás Demeter Vili bácsinál is. A felesége, Magdi néni például egészen különleges mezeket készített nekünk, mert krétával írt számokat a hátunkra, ami akkoriban nem volt szokatlan, de ma már szürreálisan hangzik... Sőt, ha azt is hozzáteszem, hogy sokszor salakos pályán játszottunk, nem is betonon, még érdekesebb a dolog.
Fűzfőn és Péten is voltak ilyen pályák, ahol például Bekő Zsolt is kezdett. Már 14-15 évesen NB III-ban szerepeltem, Budapesten és más városokban is voltak meccseink. Aztán, 18 éves koromban, a régi Kossuth utcai Építők Művelődési Ház udvarán edzettünk, azon az ikonikus pályán, ahol NB I-es meccseket is rendeztek. Ott jött oda hozzánk Madacsay Miklós, az Építők felnőtt női csapatának vezetőedzője, és Iván bácsival együtt kiválasztott néhány játékost, akiket felvitt a nagyok közé. Nagy örömömre én is közéjük tartoztam.
– A korosztályodban mennyire számítottál kiemelkedő tehetségnek? Miért pont téged választottak a „nagyokhoz”?
– Őszintén szólva én nem tartottam magam különösebben tehetségesnek, de 16 éves koromban már hallottam ilyesmit, mármint, hogy állítólag tehetséges vagyok.
Az egyik Építők férfi játékos – akit addig csak látásból ismertem – odajött hozzám, és azt mondta: „Szia! Hallom, te vagy Fehérvár legnagyobb női tehetsége.” Meglepődtem, szóhoz sem jutottam. Nagyon jól esett, hiszen ilyesmit ritkán mondanak az embernek.
Persze amikor NB I-be kerültem, mindez már semmit sem számított, hiszen ott rengeteg rutinos, idősebb játékos játszott és a teljesítmény volt az egyetlen mérce. De fiatalon óriási motivációt adott.
– Akkoriban 28-30 évesen már sokan visszavonultak, ma viszont sokan még 35 fölött, közel 40 évesen évesen is nemzetközi szinten kosaraznak. Ti hogyan éltétek meg ezt akkoriban, hogy 30 évesen már általában veteránnak tartották az élsportolókat és a legtöbben 30-31 évesen vissza is vonultak vagy alacsonyabb osztályba igazoltak?
- Valóban így volt. Mi úgy nőttünk fel, hogy 30 éves kor körül már „idős” játékosnak számított valaki. Ennek ellenére én még legalább öt éven át játszottam olyan ikonikus sportolókkal, mint Füzyné Panni, Hegyiné Zsizsi, Bekő Marika, Szilasi Zsike vagy Verrasztó. A Boksay Zsuzsi is hamar bekerült a csapatba, ő már közelebb volt hozzám korban. Ez a társaság fantasztikusan összeállt, majdnem dobogósok is lettünk az NB I-ben. Soha nem felejtem el, hogy első meccsemen a Thuróczy Nóra helyett küldtek pályára – hatalmas pillanat volt.
– Kik voltak a legjobb játékosok, akikkel együtt játszottál, illetve akik az ellenfelek közül kiemelkedtek?
– A saját csapatomból
mindenképp ki kell emelnem Boksay Zsuzsit, aki nagyon nagy karriert futott be, Európa legjobbjának is megválasztották. Szilasi Erzsivel különösen jól megértettük egymást a pályán. Bekő Marika pedig – szegény már nincs közöttünk – univerzális, alacsony centerként játszott, elképesztő mozgékonysággal és játékintelligenciával. Az ellenfelek között is számos kiválóság akadt: Kiss Lenke, Váci Piroska, Bacsa Magdi, Beloberk Évi, Szuchy Kati, Szuchy Márti, Benjamin Gabi (a focista, majd sportvezető Fülöp Feri felesége), Harsányi Marcsi – ő még ma is jó barátnőm, a Szekszárdból ismerjük egymást.
Nagyon erős mezőny volt abban az időben.
– Ma is tartjátok egymással a kapcsolatot? A régi női kosaras "ÖTYE" még létezik, összejön néha?
– Igen, bár ritkán. Nemrég például összejöttünk, mert a Boksay Zsuzsi hazalátogatott Németországból. A Benjamin Gabi is lejött Pestről, és fantasztikus volt újra találkozni, felidézni a régi történeteket. Már nem vagyunk mai csirkék, de az emlékek pillanatok alatt visszajöttek. Kis Lenke például még most is játszik a 60 felettiek világbajnokságán, én viszont már nem. Negyvenéves koromig még lejárogattam edzésekre, de aztán egy fülbetegség miatt elvesztettem az egyensúlyérzékemet, így ma már nem tudnék játszani. Talán a dobások még mennének, de a mozgás már nem.
– A véleményedet, tanácsaidat kikérik még az utódok?
– Nem igazán. Viszont a Dávid Kornél Akadémia csapatának jártam már az egyik meccsén idén, és nagyon tetszett, amit láttam. A lányok rendkívül harcosan játszottak, úgyhogy azt gondolom, nem is szorulnak az én tanácsaimra.
– Lépjünk vissza még picit az időben. Kicsit bővebben, miként emlékszel vissza az első NB I-es mérkőzésedre?
– Az ellenfélre már nem, arra viszont emlékszem, hogy
amikor pályára küldtek, csak annyit tudtam, hogy kit kell fognom, és merre támadunk. Nagyon izgultam. Ráadásul rádobtam, talán többször is. A nézők később megkérdezték, honnan vettem a bátorságot ehhez a nagy vállalkozókedvhez? Azt válaszoltam, hogy az edző azt mondta, „Öt ember játszik öt ellen, nem öt négy ellen, ha szabadon vagy, dobd el.” Arra már nem emlékszem, szereztem-e pontot, de utána bizony sokat. Egy év alatt hatalmasat fejlődtem – az ellenfelek is mondták, hogy már alig lehetett megfogni.
Sok kiváló edzővel dolgozhattam együtt: Madacsay Miklós, Bekő Zsolt, Bata Laci, Lukács Sanyi, Nagy Sanyi, és persze Vetési Imre, aki fantasztikusan értett a kosárlabdához. Hatalmas megtiszteltetés volt, amikor egyszer megkérdezték tőle, kit tart a legjobb női játékosának, és engem nevezett meg.
– Van olyan mérkőzés, olyan momentum a pályafutásodban, amire úgy emlékszel vissza, hogy az volt a te nagybetűs meccsed, pillanatod?
– Több is akad. A Pécs ellen például 44 pontot dobtam, ami akkoriban nagy szó volt. De talán mégis
a Ronchetti Kupa maradt meg leginkább bennem, 1977-ből. Akkor a Magyar Népköztársasági Kupa második helyezettjeként (a bajnok BSE lett a győztes) mi indulhattunk a nemzetközi kupában, és a bolgár Levszki Szpartak Szófia ellen játszottunk. 20 éves voltam, és Európa egyik legjobb játékosát, Petkana Makaveevát (olimpiai, valamint Eb- ezüst és bronzérmes) kellett fognom. Bár kikaptunk, hatalmas élmény volt, nem vallottam szégyent, sőt tíz pont felett dobtam.
A Gáz utcai csarnokban akkor még nem volt ez a nagy lelátó körben, sőt egyáltalán alig, a nézők a pálya szélén ültek, a lépcsőkön lógtak és tomboltak. Először akkor éreztem, mit jelent igazán ez a fajta a szurkolás, amikor sokan vannak és rád (is) nagyon figyelnek. Bár kikaptunk, felejthetetlen maradt ez a meccs nekem.
– Ha mérlegre teszed a pályafutásodat, hogyan értékeled? Elérted, ami alapvetően szerettél volna, elégedett vagy?
– Teljes mértékben elégedett vagyok a pályafutásommal. Úgy gondolom, kezdettől fogva folyamatosan felfelé ívelt a pályám, és amit ebből ki lehetett hozni, azt úgy érzem, ki is hoztam. Még, amikor a szülés miatt kihagytam egy idényt, az sem okozott különösebb zökkenőt, utána is sikerült ugyanolyan formában visszatérnem, mint amit előtte mutattam. Szép, teljes pályafutásom volt, és ha újrakezdhetném, valószínűleg ugyanígy csinálnék mindent.
