Horváth Csaba: Az első edzésen fogtam a kezemben először rögbi labdát
Horváth Csaba: Az első edzésen fogtam a kezemben először rögbi labdát
Horváth Csaba: Az első edzésen fogtam a kezemben először rögbi labdát- Az elmúlt esztendőben, 2025-ben volt 40 éves a Fehérvár Rögbi klub, "leánykori" nevén Fehérvár Áruház SE. A gázgyári pályán 1985. szeptemberében indult ez a sztori. Gyolcsos Ferenc hozta le a sportágat Budapestről. Téged hogy talált meg a Feri?
- Engem nagyon könnyen megtalált, mert kollégák voltunk. Az ARÉV-nél kezdtem dolgozni szerkezetlakatosként, és a Feri is ott dolgozott. Elsők között keresett meg engem, hogy mit szólnék hozzá, hogy ha alapítanánk egy rögbi csapatot és kipróbálnám a sportágat? Először azt hittem, hogy röplabdázni akar hívni, mert rögbi helyett röpit értettem... De a sportágat úgy nagyjából ismertem. Legalábbis amennyit lehetett annak idején erről tudni. Úgyhogy nagy kíváncsisággal mentem el az első edzésre, ami érdekes volt több szempontból is, mert nem mindig tudtuk kinyitni a gázgyári pálya ajtaját, s úgy emlékszem, hogy először egy-két alkalommal úgy kellett bemászni a kerítésen. De ennek is megvolt a maga hangulata egyébként, mert a "rosszfiúk" mentek játszani. Nagyon érdekesek voltak az első edzések, mert még azt is külön meg kellett tanulnunk, hogy miként tudunk sérülésmentesen játszani. Nagyon furcsák voltak a szabályok, de elindult az egész, mindig egy-egy újabb ember jött. Azt hiszem, hogy én voltam a negyedik. Kadlecsik Tibi volt az első, aztán a Czimmermann és az Elek Sanyi, a "Jampi", akit szinte csak így ismertek. Szerintem, ha a rendes nevét mondom, akkor lehet, hogy nem tudják, kiről van szó. Aztán jöttek a többiek. Úgyhogy nagyon-nagyon jól éreztem magam és jól is esett ez a kis mozgás.
- Mi volt az első dolog, amit megtanultál a rögbiben, amit Feri mutatott nektek először, hogy pl. miként kell megfogni a labdát, hogy kell rúgni. Egyáltalán előtte valaha fogtál a kezedben, közvetlenül láttál tojáslabdát?
- Látni láttam, de
a kezemben nem fogtam az első edzés előtt tojáslabdát. Talán a legelső, ami nagyon furcsa volt a szabályokban, hogy a labdát csak hátrafelé szabad dobni. Ezen nagyon csodálkoztam, hogy miképpen fog előre jutni a játékszer, de itt a rögbiben ugye, ha valaki előre akar jutni, akkor előre kell futni a labdával és a vele haladó csapattársaknak visszafelé passzolni. Nincs mese. Ez volt a legelső szabály, amit megtanított a Feri. Utána, amire legjobban figyelt - nagyon helyesen -, hogy hogyan kell esni. Azon kívül, hogy hogyan kell elkapni a másikat,
aztán utána már jött minden magától.
- Honnan volt először felszerelésed?
- Valahogy úgy volt, mint amikor az ember lement a grundra focizni, semmi stoplis, speciális felszerelés. Először az ember csak nézelődött, hogy most mi van, most mi lesz ebből. Persze rendes tornacipő, macinadrág, felső volt rajtunk, aztán játszottunk, kész, hadd szóljon!
- Egy labdátok volt eleinte?
- Egy igen, én többre nem emlékszem egyébként, nem úgy volt, mint manapság, hogy most csináljunk csoportokat, és akkor most van ott három-négy-öt labda, és akkor mindenki játszik. Én egy labdára emlékszem, és mindig csak eggyel tudtunk játszani.
- Arra emlékszel-e, hogy mi volt az első mérkőzés, amit játszottatok?
- Persze, hogy emlékszem!
Az első hivatalos mérkőzést a BEAC ellen játszottuk. A Feri megbeszélte velük, hogy lejönnek Budapestről, és akkor csinálunk egy ilyen kis edzőmérkőzést, megnézik, hogy mit tudunk. Az eredmény az sokatmondó volt, azt hiszem, 107-0-ra kaptunk ki,
de végül is nagyon élveztük.
- Nem bántad meg egy pillanatig sem, hogy belevágtál egy akkor még számodra ismeretlen sportágba?
- Nem, semmiképpen. Nagyon élveztem, elsősorban azt, hogy ez tényleg egy igazi igazi csapatsport. Más labdajátékokban a játékosok szinte külön életet is tudnak élni a csapattól csapaton belül. Itt annyira együtt kell, hogy mozogjon az egész társaság, ahogy figyeli a játékot, hogy fantasztikus, ez ragadott meg engem talán legjobban.
- Ha újra kezdhetnéd, és lenne választási lehetőség, akkor is a rögbit választanád?
- Biztos vagyok benne száz százalékig.
- Miért?
-Talán azért, mert ebben a sportágban mindenkinek van helye, ez nagyon lényeges. Itt minden poszton adott, hogy milyen ember van. Ha vékony vagy és jól tudsz futni, akkor megvan a helyed, aki nem olyan nagy darab, de nem tud annyira jól futni, annak is megvan a helye, aki nagy darab és jól tud futni, annak is megvan a helye, és aki nagy darab és nem olyan jól tud futni, annak is megvan a helye. Mindenkinek, alkattól, készségtől függetlenül.
- Vagy tolongó játékos, vagy sarkazó, irányító...
- Így van! Vagy leváló, vagy kilences, mindenkinek megvan a helye. Én mondjuk mindig a háromnegyedben voltam. Örökös tízes játékos, az irányító. Itt sosem voltam egyébként kiemelkedően jó futó, itt tanultam meg igazán sprintelni. Az volt az előnyöm, azért voltam azon a poszton, tulajdonképpen a Feritől tanultam meg sprintelni. Ez is nagyon-nagyon jól esett.
- Mennyire volt egyébként igazán összetartó jó csapat, jó srácokból álló csapat az első fehérvári rugby csapat?
- Összetartás nélkül nem jutott volna el a csapat semeddig.
Semmi támogatás nem volt eleinte, nekünk kellett elindítani. A Fehérvár Áruház is be tudott lépni támogatással, de addig el kellett jutni, hogyha bármennyire is széthúzó lett volna ez a csapat, az emberek, és nem egy irányba gondolkodtunk volna - ha voltak is viták természetesen, mert miért ne lennének, abból sülnek ki a jó dolgok -, akkor soha nem marad fenn a rugby klub, ebben biztos vagyok.
Minden utazást is úgy kellett megszervezni, hogy busszal, vonattal, tehát rendesen a tömegközlekedéssel jártunk mindenhova. Nem volt mobiltelefon, internet, és mégis mindenki odaért mindenhova. Tudtunk meccsre menni, tudtunk bemutató mérkőzéseket játszani. Mikor még friss volt a csapat, már akkor jártunk bemutató mérkőzésekre a környező falvakba.
- Voltál elnökségi tag is, mindig segítetted ezt a sportágat, ezt a csapatot. Ez a negyven év ebben a tekintetben milyen élmény anyagot adott neked?
-Régebben valóban támogató voltam, anyagilag is segítettem, éveken keresztül, illetve elnökségi tag voltam. A klubházzal kapcsolatban nagyon érdekes, hogy emlékszem, amikor megcsináltuk az első átalakítását, amikor sikerült megszereznie a klubnak. Öltözőket, wc-ket alakítottunk ki, használhatóvá tettük az egészet. Óriási munkát végeztünk, de akkor is olyan összefogás volt a csapatban, hogy öröm volt nézni, talán ez az, ami legjobban megfogott engem akkor is.
- A 40 évvel ezelőtti rugby és a mai között szerinted mi a legnagyobb különbség, miben fejlődött, miben lépett előre legnagyobbat ez a sportág?
- Talán, ahogy így figyelgetem, kicsit úgy érzem, hogy gyorsabb lett a játék, régen is mindenki eredmény specifikus volt, mindenki győzni akart, de kicsit úgy érzem - főleg amióta elterjedt a világban nagyon a profi rugby -, hogy az igazi élvezet, az igazi játék az kicsit háttérbe szorul, de nézőként, amikor a tévében nézem a különböző meccseket, lehet, hogy élvezetesebb a mostani rugby. De visszagondolva játékosként, ami talán nem vol ennyire pörgős de megvolt a maga varázsa, én azt élveztem jobban. Valószínűleg egyébként nem férnék be egy mostani csapatba, legfeljebb labdának...
- Visszagondolva erre a 40 évre, mi volt a legnagyobb élményed a rugby sportban?
- Egy érdekesség, amit szerintem te is tudsz rólam, de az egy nagyon érdekes volt, meghatározó, hogy a legelső kupánkon,
amikor részt vettünk 1986. március 15-én Sóskúton, ahol készült az a kép is az ominózus alapítókról az első csapatkép, amikor vártuk az első meccset, gondolkodtunk, hogy mi legyen a csatakiáltásunk. Nem tudom, miképp, de akkor "elsült az agyam" és kitaláltam a csatakiáltást, hogy "Ember küzdj és bízva bízzál, rögbizzél hogy el ne hízzál!" Nem gondoltam volna, hogy 40 év után is ez lesz a csapat csatakiáltása. Ez volt irodalmi tevékenységem csúcspontja.
A másik nagy élményem, ami volt, az első nemzetközi mérkőzés Érden volt 1987-ben, augusztus 20-i kupán egy olasz csapat, a Belleno ellen, az nagyon érdekes volt, mert akadt egy-két profi játékos is közöttük. Velem szembe pont egy új-zélandi jött, megpróbáltam megzavarni egy kicsit, néha sikerült, néha nem, de inkább nem. Ennek ellenére óriási élmény volt egy olyan csapat ellen játszani akkor, akik tényleg profik.
- Mit tudnál mondani a mai fiataloknak, hogy miért rögbizzenek? Miért az, amiért érdemes ezt csinálni?
- Ez egy jó és nehéz kérdés mert az a baj, hogy lehet itt közhelyeket emlegetni, hogy az emberek nagyon nagy számban beszélnek mindig a közösségekről és nagyon nagy lózungokat tudnak mondani, hogy hú de szeretnék! De senki nem nyit egy közösség felé. És a rugby - egyébként más sportág is, de a rugby főként - egy olyan közösségteremtő sportág, ahol tényleg egymásra vagytok utalva. Itt nem tudsz saját magad csinálni olyan cseleket, hogy most te egymagad elvidd a pályán az egész csapatot, és akkor megnyered. Nem. Itt ez egy összetartó közösség. A másik dolog pedig, hogy azért itt meg lehet tanulni azt az alázatot, amit az ellenféllel - ugyanúgy későbbiekben más emberekkel - lehet, hogy az erősebb az nem feltétlenül ellenség és lehet egy jót játszani úgy is, ha kemények vagyunk egymással, és lehet kemények lenni korrektül. Talán a mai világban ez a legfontosabb, hogy nem fontos mindenkivel teljesen összhangban lenni, de lehet egy irányba menni.
