Listár Nikolett: Számomra nincs olyan, hogy „nem lehet”.
Listár Nikolett: Számomra nincs olyan, hogy „nem lehet”.
Listár Nikolett: Számomra nincs olyan, hogy „nem lehet”.- Niki, hol kezdődött a te szerelmed a futással, az atlétikával, és a sporttal úgy általában?
- Gyerekként mindig nagyon aktív voltam. Rengeteget futottam, játszottam, fára másztam, bicikliztem, tehát azt gondolom, hogy ez valahol belém volt kódolva: a sport egyszer a mindennapjaim része lesz. Szerettem mozogni. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy általános iskolában olyan testnevelő tanárok vettek körül, akik ebbe az irányba tereltek. Kiss Károly igazgató egy időben testnevelő tanárom is volt, és ő vitt el az első futóversenyemre. Később Hirt Károly lett a testnevelőm, aki már a szüleimet is megkereste, és elég határozottan agitálta őket, hogy ennek a kislánynak bizony sokkal strukturáltabb keretek között kellene sportolnia.
- Ez körülbelül mikor történt? Hány éves korodban?
- Általános iskola ötödikes koromban, amikor - ha jól számolom - 12-13 éves voltam.
- Emlékszel arra, mi volt az első alkalom, amikor beléptél edzésre az atlétákhoz, körül néztél, és azt mondtad magadban, hogy jó helyen vagyok itt? Ha egyáltalán felvetődött ez benned.
- Az első edzésre konkrétan nem emlékszem, de
van egy edzés, ami nagyon élénken él bennem. Kétszáz métereket kellett futni, és mint köztudott, nekem a fő számom ez lett aztán. Akkor én nem tudtam lefutni a kétszázat. Eljutottam száz méterig, a maradék százat pedig lesétáltam. Az edzőtársaim természetesen összesúgtak mögöttem, az edző pedig azt mondta: „Niki, szépen fordulj meg, sétálj vissza és fuss újra, mert ezt le kell futni.” Akkor realizálódott bennem, hogy itt nincs kecmec, itt eddzeni kell, ha lépést akarok tartani a többiekkel, és ha szeretném, hogy befogadjanak. Itt bizony teljesíteni kell.
Befogadó közösség volt, bár én nagyon sokat beszéltem edzésen, ezért sajnos gyakran megkaptam, hogy „akkor most fogd már be a szádat, mindenki az orrán-száján, ahol tudja, veszi a levegőt, te meg mindig osztod az észt”. Szépen lassan mégis a közeg részévé váltam.
- Az első verseny megvan még? Emlékszel rá?
- A legelső verseny Dunaújvárosban volt, és ha jól emlékszem, ezüstérmes lettem 60 méteren és kislabdadobásban. Ami viszont igazán megmaradt, az az, hogy
elhagytam a nadrágomat a versenyen. Anyukám szidott, mint a bokrot, hogy „kislányom, hogy történhetett ez?”. Ez aztán végigkísérte a sportkarrieremet is, mert rendszeresen hagytam el a ruháimat a versenyeken.
Hol ezt, hol azt, de gyakran megesett.
- Mikor érezted igazán, hogy jönnek az eredmények, és megéri ezt csinálni?
- Ez idővel realizálódik. Amikor elkezdtem eddzeni, először talán nyolcadik év vége felé jártam. Pár hónapot edzettem, heti kétszer vagy háromszor jártam, majd szeptemberben már válogatott voltam.
Nem értettem az egészet, miért néznek rám furcsán, miért vagyok ott, ahol vagyok. Idővel tudatosult bennem, hogy talán van bennem valami, ami másban nincs – ha ezt szabad így mondani.
És megfogott az a tudat is, hogy akadnak olyanok, akik akkor is ott vannak, ha nem a csúcsot ostromolják, ugyanúgy „meghalnak” a pálya szélén, mint te, és ugyanúgy felkarolnak, amikor a legmélyebb ponton vagy. Ez a közeg, ez a megtartó, támogató közösség nekem nagyon-nagyon sokat jelentett, és a mai napig sokat jelent, mert számíthatok ezekre az emberekre.
- Ha már itt tartunk, kapcsolatban vagy a régi társakkal?
- Nem olyan szorosan, de születésnapokon, névnapokon rendszeresen írunk egymásnak. Mindannyian szétszéledtünk, főleg én, hiszen elköltöztem Magyarországról, így nehezebb a kapcsolattartás. De ha vannak összejövetelek, vagy olyan alkalmak, ahol a többiek is jelen vannak, lehetnek, igyekszem én is itthon lenni.
- Ki volt a legjobb barátnőd, vagy kik voltak azok az ARAK-ban, akikkel a mai napig szívesen beszélsz, ha van rá lehetőség?
- Sokan vannak, nem is szeretnék kiemelni senkit, de vannak meghatározó személyiségek. Az első ember, aki nagyon sokat számított, Rácz Eszti volt. Aztán akadtak idősebb korosztályból edzőtársaim, akikre a mai napig felnézek: Horváth Timi, aki előttem volt sprinter, és az ő barátnője, Horváth Rita. Nagyon meghatározó személyiségek voltak. Utána jött Nyusa Viki, akit nagyon-nagyon szeretek. Zsigovics Nati – vele kapcsolatban vannak olyan titkok, amikről talán jobb, ha senki más nem tud rajtunk kívül -, de sorolhatnám Turcsik Katitól kezdve Miklós Éváig, aki távolugró volt, de rengeteg közös élményünk van. Ha velük bármikor, bárhol összefutok, az mindig nagyon jó. De még nagyon sokan vannak, akik végigkísértek, és ha találkozom velük, az nagy öröm. Őszinte szeretettel gondolok rájuk.
- Az elmondottak alapján igazi, családias közösség volt az ARAK annak idején.
- Igen, abszolút. Együtt mentünk nyaralni, kirándulni, lementünk Gárdonyba fürödni, vonattal utaztunk, házibulikba, diszkóba jártunk együtt. Annak ellenére, hogy eléggé szabályozva volt, mit szabad és mit nem, azok az alkalmak, amikor együtt lehettünk, tartalmasak és élményekben gazdagok voltak.
- Igazságtalanok lennénk, ha az edzőkről nem emlékeznénk meg. Kik voltak meghatározók a pályafutásod során?
- Én olyan sportoló vagyok, aki egy edzővel kezdte, és ugyanazzal is fejezte be a pályafutását. Az ő neve Varga Tamás. Rengeteg mindenre megtanított minket, engem is. Nála nagyon fontos volt, hogy a sport nem minden, tanulni kell.
Nem voltam kimondottan jó tanuló, sőt. Amikor nem teljesítettem jól az iskolában, edzés előtt bizony be kellett mutatni a házi feladatot, és az ellenőrzőt is. Mert nem lehet tudni, mikor jön egy sérülés, és akkor csak az eszedre támaszkodhatsz.
Ezért is jogos volt ez az edzőm részéről.
- Visszatérve az eredményekhez: az elején említettem, hogy 2005 kiemelkedő éved volt, ahogy én emlékszem. Összességében melyik év, melyik eredmény áll a legközelebb a szívedhez?
- Mindegyik évhez valamilyen mérföldkő kötődik. Mindegyiket el akartam érni. Az első korosztályos nemzetközi verseny, az első nemzetközi érem. 2005 valóban nagyon erős év volt: akkor volt az U23-as Európa-bajnokság, ahol második lettem, és az Universiade, ahol harmadik. Meghatározó élmény volt az is, amikor fedett világbajnokságon 400 méteren voltam válogatott, miközben nem számítottam négyszázasnak, sőt életemben mindössze harmadszor futottam ezt a távot. Ezek mind kellettek ahhoz, hogy haladjak abba az irányba, amit szerettem volna.
- Összességében elmondhatjuk, hogy Listár Niki elérte azt, amit kislányként tervezett?
- Nem. Úgy gondolom, a teljes potenciált nem használtam ki. Amikor viszont azt mondtam, hogy más irányba szeretnék menni, elindultam azon az úton. Mérnök szerettem volna lenni, és nem akartam még további éveket áldozni erre az életemből. Elkezdtem a magánéletemre és egy másik karrier építésére fókuszálni. Láttam példákat arra, hogy sok sportoló nehezen engedi el, én viszont éles vonalat húztam.
- Az olimpia nem hiányzott? Nem hiányzik a mai napig?
- Nem jött össze,
természetesen hiányzik, de valószínűleg nem tettem meg mindent érte, és még négy évet nem voltam hajlandó áldozni csak azért, hogy elmondhassam, voltam egy olimpián.
Ez igazából ezen múlott.
- Mindig ilyen racionális döntéseket hoztál az életedben?
- Igen. Elég határozottan tudom, mit szeretnék és hova akarok eljutni. Ha diplomát szeretnék, lehajtom a fejem és megcsinálom. Ha egy új végzettség kell az előrelépéshez, akkor azt is. Számomra nincs olyan, hogy „nem lehet”. Ha mindent megteszek érte, akkor igenis lehetséges.
- Sprinterként volt példaképed?
- Érdekes módon nem voltak klasszikus példaképeim, de
volt egy kép a szekrényemen, Jesse Owensé. Nem azért, mert annyival jobb lett volna a többieknél, hanem azért, amit véghez vitt egy olyan korban, amikor egy más rasszból származó embernek szinte lehetetlen volt ilyen eredményeket elérni. Egy olyan olimpián mutatta meg, hogy a rasszok nem számítanak, ahol köztudottan a felsőbbrendűség eszméje érvényesült.
Ebben ő példa lehetett mindenki számára.
- Manapság van bármilyen kapcsolatod a sporttal, az atlétikával?
- Nincs. Néha beszélek a régiekkel, és ha van egy rendezvény, ahová meghívnak, és itthon vagyok, szívesen elmegyek. De soha nem volt tervben, hogy aktívan részt vegyek az atlétika világában. Sokszor kérdezték, miért nem leszek edző, de én tudom, mennyi fájdalommal és munkával jár az. Nincs meg bennem az a személyiség, hogy valakit arra ösztönözzek, hogy „meghaljon” a pályán. Én sajnálnám, ha szenvedni látnám a versenyzőmet, ha azt mondaná, hogy fáj, akkor én megengedő lennék, és ettől én eleve nem lennék alkalmas az edzőségre.
- Mit adott neked a civil pálya?
- Leszögezném, hogy az atlétikának köszönhetem azt is, hogy mérnök lettem. Nagyon fiatalon eldöntöttem, hogy az leszek. Ez Balog Zoltánnak köszönhető, aki 110 gátas volt. Kristálytisztán emlékszem: a régi stadion centerpályáján ültünk, nyolcadikos voltam, és a pályaválasztásról beszélgettünk. Akkoriban cukrász szerettem volna lenni, alkotni, örömet adni az embereknek. Ő megkérdezte, milyen tantárgyakat szeretek, mondtam, hogy a matekot és a fizikát (is). Felvetette, miért nem megyek a Jákyba. Az útépítő mérnökök is teremtenek, ők is adnak az embereknek. Elmentünk a nyílt napra Anita barátnőmmel, aki a mai napig a legjobb barátnőm, és onnantól tudtam: mérnök leszek, ha törik, ha szakad! Edzések mellett levelezőn végeztem a főiskolát. Ez nem volt kérdés.
- Mi van veled ma? Kicsit eltávolodtál Fehérvártól is, a szó szoros értelmében.
- Jelenleg Anglia déli részén, Devon megyében élek a férjemmel, egy kis tengerparti településen. A férjem biológusként dolgozik egy kormányzati szervnél, én nemrég kezdtem el dolgozni az autópálya-felügyeleten, kivitelezés-előkészítéssel, projektmenedzsmenttel foglalkozom.
- Honnan jött ez az angliai ötlet, illetve kapcsolat?
- A férjem kapott egy lehetőséget, és úgy döntöttünk, megragadjuk. Először öt évnek indult, aztán még ötnek, most már tizenkét éve itt vagyunk. Kacsintgatunk már hazafelé, majd meglátjuk.
Angliában egy voltam és vagyok is a sok millió közül. Senkit nem érdekelt, ki voltam korábban. Benne van az önéletrajzomban, de nem a fő részen, ennyi. Egyetlen interjún kérdeztek rá, egy sportolói múlttal rendelkező vezető, de a kollégáim sem tudták, hogy én futottam. Aztán egy félmaraton kapcsán kiderült, mert az érintett kollégának gyanús lett, hogy rákérdeztem néhány szakmai dologra, és futótűzként terjedt. Onnantól másképp néztek rám, amit én nem kedvelek. Szeretek „én” lenni, és azért elismerést kapni, amit most teszek, nem azért, amit húsz éve.
Így működik ez nálam jól.
- Családilag hogy álltok most? Szülők jól vannak? Utánpótlás tekintetében van, illetve lehet a családban olyan, aki tovább viszi az atlétikai vagy bármilyen sportos vonalat?
- A szüleim sajnos öregszenek. Gyerekként, amikor ránézel édesapádra és édesanyádra – legalábbis én így voltam vele –, számomra ők voltak a csoda, a mindenttudók, édesapám a szememben egy két lábon járó lexikon volt. Nehéz látni azt, hogy felettük is eljár az idő, de hát ez az élet rendje. Alapvetően jól vannak, természetesen mindig történik valami, amiért lehet értük aggódni, de aktívak, tesznek-vesznek, nem ülnek tétlenül. Ami az utánpótlást illeti, a párommal közösen már régen eldöntöttük, hogy nem szeretnénk gyermeket. Tehát nem fog kis Niki szaladgálni a pálya szélén. Részben korban is ott tartok, hogy ha szeretnénk gyermeket, akkor már tényleg az utolsó éveimben lennék benne, de ennél is fontosabb, hogy a szülőséget én egy hatalmas feladatként, óriási munkaként és felelősségként látom. Én nem érzem magam olyan típusú embernek, aki erre igazán alkalmas lenne. Nem mindenki való szülőnek, és szerintem a mostani korosztály már egyre inkább belátja ezt. Őszintén úgy gondolom, nem feltétlenül lenne jó egy gyermeknek, ha én lennék az édesanyja.
- Ha visszatekintesz az életpályádra, félig üres vagy félig teli a te poharad, netán teljesen tele van?
- A férjem szerint örök pesszimista vagyok, én azt mondom, félig üres. Nem tartom ezt rossznak. Dolgozom azon, hogy több legyen benne. A múltat nem lehet megváltoztatni. Az akkori tudásom szerint hoztam meg a döntéseket. A sportban nincs „ha”. A célvonalnál az eredmény számít. Újra lehet futni, de én már nem szeretném. Elégedett vagyok azzal, ahol tartok, és hálás vagyok mindazért, amit eddig kaptam.
